A Hudák szövöműhely - Csorvási történetek

Csorvási históriák
Csorvási históriák
Tartalomhoz ugrás
A HUDÁK SZÖVŐMŰHELY

A kender

A kender (lat.Cannabis sativa) a   Kárpát-medence legfontosabb háncsrosttartalmú ipari növénye (30. kép). Őshazája Közép-Ázsia, a Kr. e. 8000-ben már haszonnövény!
Termesztették Mezopotámiában. A Kr. e. V. században, Kínában első írásos emléke is   fennmaradt. Európába a népvándorlással és a kereskedelem révén jutott el. A legrégebbi kenderlelet a
hallstatti kultúra idejéből maradt ránk (Kr. e. VIII, sz., koravaskor-kelták).
A Kárpát-medencében a szláv népek honosították meg, így azt a magyarok a honfoglalás idején már helyben találták. Ugyanakkor ezt megelőzően őseink már ismerhették a növényt, sőt annak feldolgozását, mert a kender, csepű, orsó, tiló szavaink bolgár-török elnevezésűek. Az 1198-ból ránk maradt „Esztergomi Vámtarifa” említi először írásos formában a kendert, mely a lennel együtt vámköteles volt. A középkorban a gabonaneműekből, borból, juh- és méhszaporulatból szedtek tizedet, de a XVI. századtól kezdve a dézsmálás kiterjedt - többek között - a lenre és kenderre is. A török időkben az összevont kender- és káposztaadó ott szerepek szinte mindegyik település adólajstromában.
Ezt követően az 1767-ben meginduló Mária Terézia-féle úrbérrendezésben találunk minden településre kenderrel kapcsolatos adatot, mert a rendelkezés előírta a növény utáni adózás mértékét. Minden falu határában, általában a kertek aljában megtalálhatók voltak a kenderföldek is. Az úrbéri kérdőpontokra adott válaszokban fontosnak találták, hogy haszonvételeik között megemlítsék a kenderáztatók létét. Azokban a helységekben, ahol a kilenced megadása természetben történt, ott két-hat font fonalat és/vagy telkenként egy-egy zsákot szolgáltattak be. Ebben az időszakban már országos elterjedtségben szinte mindegyik település határában találkozhatunk kenderrel kapcsolatos helynévvel: Kenderes, Kendereskert, Kenderesföld, Kenderáz­tató, Kendertó.
Kőváry László 1847-ben megjelent művében a kendert és a lent az erdélyi nép életében a „mindennapi kenyérrel egyforma szükségű kellék"-nek nevezi, s megjegy­zi, hogy a kendervetésben különösen a székelyek tűnnek ki, "mert nem is székely nő, ki sokat nem fon és sző, honnan maguk mindig új fejérneműt viselvén ... mentek a vásárokra egész Kolozsvárig". Nagyon fontos adatként megemlíti a híres bonyhai kendervásárt. Orbán Balázs 1868-ban Erdéllyel kapcsolatosan megemlíti, hogy a mi kenderünk a kontinens minden kendere közt legkitűnőbb levén, szintén nemzetgazdászati fontossággal bír”.
A másik igen jelentős kendertermesztő és feldolgozó terület a Bácska (döntően Bács-Bodrog volt, ahol a XIX. század II. felében már több jelentős gyár is működött (pl. Futak, Újvidék).
A kender a Trianon előtti Magyarországon elsősorban a déli (Bácska, részben Bánát), az alföldi és a keleti (főleg Székelyföld) területeken terjedt el. A magyar parasztgazdaságok legjelentősebb háziipari növénye volt, melyet valamilyen vízhez és településhez közeli, lehető legjobb földeken, a nyomásrendszeren kívül külön erre e célra kijelölt területen (haszonföld) termesztettek. Előfordult, hogy a kis területű kenderföld a jobbágy/paraszt beltelkéhez kapcsolódott, ebben az esetben csupán annyit termesztettek, amennyinek a feldolgozására az őszi munkák után, a tél folyamán a család képes volt. Az önellátó paraszti kendertermesztést a XIX. század második felétől a nagyüzemi, területileg koncentrált kendertermesztés szorította vissza, amely fénykorában, 1878-ban 142.000 kh, azaz kerekítve 82.000 ha területet foglalt magá­ban. Az ENSZ mezőgazdasági szervezete, a FAO adatai szerint 2010-ben a világon 60-70.000 ha területen termesztettek kendert, azaz a Trianon előtti Magyarországon több kendert termesztettek, mint napjainkban a földkerekség összes országában.

A kender feldolgozása

Vetés és nyüvés: a kendert és a lent a legjobb minőségű földbe vetették, mely előtt a területet kétszer, sőt háromszor megszántották, majd simára boronálták.

Általában kétévenként trágyázták. A férfiak által végzett vetés döntően Szent György hetéhez, Zsófia napjához, áldozócsütörtök és pünkösd hetéhez kapcsolódott. Módja általában megegyezett a helyi gabonavetésével: a kendermagot vetőlepelből (a Dunántúlon és az északi hegyvidéken) vagy vetőzsákból (Alföldön) vetették olyan sűrűn, hogy a gyomnak ne jusson hely, így a kender szála hosszúra és vékonyra nőjön (31.kép). A földbe került mag 12-14 hét után beérett. A betakarítás módja a nyüvés (nyövés) volt, azaz a kenderszálakat kézzel, gyökerestől szaggatták ki a földből. Nyüvés közben két, három, esetleg négy markot összefogtak, majd kévébe kötöttek, és az egész termést így hagyták kint a földön szikkadni az áztatóba vitelig.
Aztatás és szárítás: A kendert mind álló-, mind pedig folyóvízben egyaránt áztatták, bár az utóbbiakba való kirakást tiltották a hatóságok, mivel a kioldódó anyagok mérgezték a halállományt. (32. kép). Nyüvéskor a kenderszálakat kimaradt apró növésű kenderrel kötötték kévékbe, melyek az áztatásnál a vízberakás egység szolgáltak, vagy pedig több, 6-10-20 kévét nagyobb kötegekbe szalmakötéllel összefogtak, és úgy tették az áztatóba. A kender kévéket/kötegeket a mederbe vert karók között helyezték el a víz magasságától függően akár több réteget rakva egymásra, majd a teljes kórómennyiségre kellő vastagon szalmát szórtak, melyre a mederből szedett sarat, a parton kiásott gyeptéglát, nagyobb köveket, esetleg fatuskókat raktak, melyek biztosították a tíz alatt tartást, az egyenletes áztatást. A víz hőmérsékletétől függően 8-14 nap alatt a kender megázott, és a csomóból a család egyik tagja egy szálat kihúzott, „látót vett", majd a nők otthon törték, ujjaik közé csavarták, tenyerük között morzsolták, hogy eléggé átázott-e. Áztatás után megtisztították a sártól, a vízbe csapdosták, öblögették, majd a parton sátor szerűén felállították a kévéket, ezt követően további napon való szárításra hazavitték.



Törés: Az áztatott kender teljes kiszáradása után következett a növény megkorhadt belső fás részének az összetörése, hogy az apró darabokban kihulljon az értékes rost­szalagok közül. Nyelvjárásainkban az így kihulló törmeléket általában pozdorjának, illetve a Dél-Alföldön csepűnek nevezik. A kendertörésnek több eszköze használatos a magyarságnál, így a kendertörő, a tiló és a törőszék (33. kép).
Kenderpuhítás, kenderdörzsölés: A már megtört, pozdorjaszilánkjaitól is nagyjából megtisztított kenderrost további megmunkálási fázisa, a rostok puhítása. A főleg fiatalok által társasan, kalákában végzett munka legegyszerűbb változata, amikor a legények a kendert csizmájuk talpa alatt törik, a lányok pedig ezután a földön me­zítláb dörzsölik. A rostok puhítására felhasználják a malmok energiaforrását, így a kenderkalló működtetésének esetében is, melynek lényege a mechanikailag megemelt, majd súlyánál fogva visszahulló súlyos fatönk.
Szöszcsávázás: A legapróbb pozdorjadaraboktól is megtisztított rostot ma­rokba (fejekbe) összehajtva 4 - 10 napra különböző anyagok (korpa, kukoricaliszt, főtt sárgatök, savó, kovász, só, hamu) oldatába áztatták, ezt követően tiszta vízben kimosták és megszárították. A folyamat kettős célt szolgált, egyrészt puhábbá, selymesebbé tette a rostszálakat, másrészt színezte, sárgította azokat.
Rostfésülés: A Kárpát-medencében háromféle eszközt használtak rostfésü­lésre: a szegrózsás, a szegsoros és a sörtés fésűket. Az egész magyar nyelvterületen általánosan elterjedt szegrózsás fésűre a leginkább használt népi terminus a gereben, ugyanakkor a nyugati palócoknál, valamint Erdély magyarságánál a héhő, héhel stb. megnevezések (a német Hechel szóból) terjedtek el.

A fonás

A fésüléssel rendezett kender, rostos, szálas anyagát fonallá kell sodorni, mely munkafolyamat alapvető eszközei a (jobb) kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka (34. kép). A fonás három összefonódó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, illetve a rokkával). A kézi- vagy gyalogorsó 20-30-35 cm hosszú, két végén elhegyesedő pálca, melynek alsó végén gyakran kis fakorong (orsókarika) található, amely lendítősúlyként szolgált. A Kárpát-medence keleti és déli részein karika nélküli orsókat használtak. Az orsó kialakítása speciális szerszámot is igényelt: az esztergát (kézi- vagy nyirettyűs eszterga), amely a nálunk használt esztergák legegyszerűbbje. Az orsót festéssel díszítették.
A régészeti ásatásokon az újkőkortól kezdve igen sok agyagból készült, gomb alakú orsónehezék került elő.
A fonásra váró rostcsomót guzsalyra kötik fel. Fonás közben a guzsalynak csak másodlagos szerep jut, amikor a rostanyagot munka alá tartja, mégis ez a feladat a fonás termelékenysége szempontjából fontosnak minősül. Különböző típusai, formái úgy alakultak ki, hogy a fonást végzők mindinkább célszerűbb megoldást kerestek munkájuk végzéséhez. A kézi guzsaly rövid, 25-35 cm hosszú pálca, amelynek alsó részét a bal kéz hátsó ujjúval szorítja a fonó nő a markába. A pálca tetejére tűzi a rostot, és szabad három ujjával szúlat húz és megadja a rostoknak az alapsodrást. Még célszerűbb eszköz a kb. egy méter hosszú pálca, az övguzsaly, melynek alsó végét az övbe (szoknya korcába) dugják. Így a kéz teljesen felszabadul a fonásra. (A 150-180 cm hosszú rúdguzsaly átmenetet jelent az öv- és a székes guzsaly között.) A Dunántúlon a székes guzsaly volt általános, az Alföldön, valamint az északi területeken a talpas guzsaly, Erdélyben leginkább a rúdguzsaly terjedt el. A guzsalyok nagy részét a legények a lányoknak szerelmi ajándékba készítették.
A fonást jelentős mértékben meggyorsította a fonókerék alkalmazása, mely külön ütemben végzi a sodrást és a fonal felcsévélését. A kézzel hajtott, aránylag nagyméretű kerék hozza forgásba a vízszintesen elhelyezett orsót, amely a másik kézből egyenletesen engedett laza, szálas anyagot megsodorja. Az orsóra bodzafából, nádszálból vagy napraforgószárból készített csévét húznak, amire a megsodrott fonalat egyenletes menetekben rávezetik (35. kép).
A rokka már lábmeghajtással működő folyamatos fonóeszköz, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és motollálja fel a kész fonalat a csévére. A rokka működési elve a szárnyas orsó és a cséve fordulatszámának különbözőségén alapszik. A rokkának a XIX-XX. század fordulóján a lendítőkerék és az orsó egymáshoz viszonyított elhelyezkedése szerint három fő típusát használták: a Dunántúl északi felén, valamint a Kisalföldön a fekvő és kisebb mértékben az álló rokkát, a Dunántúl délkeleti felén és az Alföldön a ferde rokkát. A rokka neve a Dunántúlon rokka, ettől északra és keletre ropka, rofka, a magyar nyelvterület déli részén pörgő, a Tiszántúlon krekesrokka, a Felföldön a Tárnától keletre egészen Erdély északnyugati részéig kerekesguzsaly. Erdély többi részén fonókerék (36. kép).
A megfont fonalat a kézi orsóról (vagy a rokka orsójáról) a motollára vezeti fel, hogy ezen lemérjék a kész fonal mennyiségét. Ezt követi a fonalmosás és gombolyítás. Ezután a nagy motringot leemelik a motolláról, és kimossák a szennyeződést a fonalból. A mosás lényege a meleg hamulúgos áztatás, majd a piszkos lúg hideg vízzel való eltávolítása a fonal kötegeiből. A fonalkötegeket megszárítás után gombolyították. Ennek eszköze egyrészt a gombolyító volt, másrészt egy másfél arasznyi hosszú botocska, a kótis, amire a gombolyítóról vagy lyukas, vagy kerek gombolyagba hajtották fel a fonalat. Ezután kerülhetett sor leglényegesebb dologra, a szövésre.





A szövés és Kárpát-medencei központjai

Már az újkőkorban a Kárpát-medencében (a neolit Körös kultúrája, Kr. e. 8000) a birkák, kecskék tenyésztése, a len, a kender és más rostos növények termesztése tette lehetővé a szövést. Az általa megjelent ruházat, takarók, szövetek az időjárással szemben védettebbé tették az embert. A fonás és szövés a legtöbb helyen a nők feladata volt, illetve az újabb
korszakokban hozzájuk csatlakoztak a férfiak, a takácsok A szövés tulajdonképpen két, egymásra másra merőleges szálrendszernek egy mechanizmus, a szövőszék útján való összekapcsolása, a szálak egyenkénti kötése által (37. kép). A szövőszék két hengere (függőleges szövőszéknél két keresztfája) biztosítja a hosszanti szálak párhuzamos, egy síkban való elhelyezését. Ezt a fonalsíkot a páros és páratlan szálak elkülönítésével a nyüst két, egymással hegyes szögben záródó fonalsíkra bontja, s az így keletkezett nyíláson átvezethető a keresztszál. A nyüst lábítós (pedálos) váltásával (vertikális szövőszéknél a nyüst visszaengedésével) a páros és páratlan fonalak egymással helyzetet cserélve újabb hegyesszöget hoznak létre, ezzel a hosszanti fonalakat átkötik az imént bevetett keresztszálat, és ugyanakkor újabb keresztszál bevezetésére biztosítják a nyílást a fonalsíkban. A keresztfonalak átvetésére a vetélő (függőleges szövőszéknél: a gomb­jától megfosztott orsó, vagy az utóbbi időkben az ezt helyettesítő egyenes botocska) szolgál, majd a keresztfonalak sűrű egymáshoz tömörítésére a bordát használják. A szövés munkája a vízszintes szövőszéken a fonalsík szétválasztásának (egyik láb), a keresztfánál árvetésének (egyik kéz), a fonalsík ellentétes szétválasztásának (másik láb), a keresztszál bordával való leverésének (ugyanazon kéz), majd a keresztszál vissza dobásának (másik kéz) ritmikus egymásutánja. A függőleges szövőszéken ugyan­ez a sorrend, de a ritmus lassúbb, mivel a lábmunkát is kézzel végzik, s a kereszt­fonalat nem átvetik, hanem átbújtatják a láncfonal nyílásán. A lábítós szövőszéken több nyüst beiktatásával a két fonalrendszer kötését változtatni lehet, így egysze­rűbb mintás szövetet állítanak elő. A hosszanti láncfonal népi neve melléke, mejjéke, felmenője, a keresztfonalé bélé, belemenője.
Nagyon izgalmas a szövéssel kapcsolatosan, hogy egy palóc leány hozománya milyen szövött anyagokból állt: szakajtókendő 8-10, törülköző 8-10, abrosz (hurco­ló), vagyis köznapi kettő, abrosz (ünneplő) 4-5, asztalabrosz (kivarrott is, szövött is) 2-3. Ingváll 40 pendel, 20-25, fehelhaj (fejelhaj) 2-4, derekaljhaj 2-4, lepedő, hálá­ló (háló lepedő) háziszőttes takaró, csipkerésszel tíz, zsák 6-8 db, vászonanyag 20 rőf. Egyébként a Palócföld szőttesei közül kiemelhetjük a halottas párnákat, a lepedővégeket, búcsútarisznyákat és kötényeket. Ezek pamut- és kenderszárból ele­gye a vagy tiszta pamutból szőtt paraszt szőttesek. Piros, piros-kék pamutfonallal mintázták őket, a XX. század elejétől zölddel és sárgával is (38.   kép).


Mindenképpen meg kell említenünk a Dunántúlról a kapuvári (főleg a karácsonyi abroszt), a göcseji pelikános mintájú, a sárközi, a baranyai (ormánsági és hosszúhetényi) szőtteseket. A sárközire a takácsszőttesek által befolyásolt parasztszőttesek jellemzőek. Legismertebbek a kétszélből összeállított fehér pamut szőttes abroszok, melyeket szinte szőnyegszerű egyenletességgel borítanak be a mértani jellegű „H” elemekből szerkesztett piros-fekete-kék vagy piros-kék, piros-fekete mintacsíkok. Az ormánságira jellemző, hogy a kender mellett hosszan fennmaradt a len szövése is.
Az erdélyiek közül kiemelkednek a kalotaszegi és széki szőttesek. Az előbbi te­rületen a tiszta kendervászon mellett igen kedvelik az „egyeles”-nek mondott pamut­tal kevert, valamint a tiszta pamutvásznakat is. A mezőségi Széken főleg a lakásbelső textiléit szövik kenderből vagy pamutból és gyapjúból. Legismertebbek a szobában falra függesztett, illetve a ravatal díszéül szolgáló „hosszú-kendők”, melyeket fehér pamutból szőtték és vörös-fehér, vörös-kék, vörös-kék-fehér színekkel csíkozták.

A szövés eszközei egykor és ma

Már az újkőkorban (így hazánk területén is) használatban volt a súlynehezékes függőleges szövőkeret (szövőszék), melyet a későbbiekben Európa népei, így a görögök, rómaiak, germánok is használtak (39. kép).
A szövőtábla (szövődeszka, madzagszövő, laposkötél-szövő) kb. 20x30 cm nagyságú fatábla, melynek testében sűrűn egymás mellett lyukak és vonalas áttörések váltogatják egymást. A tábla mind áttörésébe a kívánt hosszúságban fonalat fűznek be, így minden páratlan szálat a lyukakba, minden párosat a hasítékokba. Szokás volt nemcsak egyszínű, de színes szalagok készítése is. Ez esetben a tábla áttöréseibe szimmetrikus rendben színes fonalakat vezettek be. A XIX. században még a Kárpát-medencében használatban volt. Napjainkban már csak laposkötél készítésére alkalmazzák. A késő középkorban, az újkor elején a dobozba szerkesztett szövőtáblák díszes és finom kivitelben a felsőbb osztályok asszonyainak kézimunkaeszközei voltak.
A szövőráma esetében két függőleges oldalléchez vagy tartóoszlophoz szilárd, rögzített talp kapcsolódik. A tartószerkezethez merőlegesen illeszkedik az alsó és felső gömbölyített élű átkö­tőléc vagy) henger, mely fent szilárdan rögzített. Lent az alsó átkötőfát ékekkel vagy csavarmentes szabályzókkal lehet kis mértékben elmozdítani a csapfészekben való le-fel csúsztatással, mellyel a szálak feszességét szabályozzák.
A szövőszék történetében rendkívül nagy előrelépést jelentett a pedállal mű­ködtetett nyüst alkalmazása. Az ún. lábítós szövés a kínai és hindu textiltechnikából alakult ki. Elő-Ázsiában már a IV-V1. században a szövőszéken a láncfonalak síkját lábbal mozgatott (emelt és süllyesztett) nyüsttel választották szét, s a keresztfonalak tömörítésére lengő bordát alkalmaztak. Ez már lényegében az a szövőszék-konstruk­ció, amely a IX-X. századra a Kárpát-medencébe is eljut, és ma is használnak a pa­raszti (háziipari) textiltechnikában, melyek legbonyolultabb eszköze. Egyrészt az a feladata, hogy a sok párhuzamos láncfonalat a fonalhenger és a vászonhenger között egy síkban kifeszítse, másrészt pedig az, hogy ezt merőlegesen keresztezze a vetülékfonalak síkjával. A láncfonal síkjába belenyúlik a nyüst és a borda. A lábítóval emelt és süllyesztett nyüst választja szét a láncfonalat alsókra és felsőkre, ez adja tehát a nyílást, a két fonalsík szögét, amibe a vetélőt, s vele együtt a keresztfonalat bevezetik: majd a lengő bordával a bélfonalat tömören a vászonra ráverik. A parasztszövőszék Dunántúlon szüőfa, szövőfa, a Tiszántúl középső részén szövő, míg a magyar nyelvterületen a szlávból közvetített szátva, szátyva (a Felföldön), illetve eszváta, osztváta, (Erdélyben és az Észak-Tiszántúlon). A szövőszék két legjellegzetesebb alkatrészének és a bordának, a nyüstnek és a bordának neve szintén szláv eredetű (40. kép).


A kendermívesség hagyományai

A kender termesztésének és feldolgozásának szinte minden fázisához köthető va­lamilyen népi hiedelem, hagyomány. Így rögtön a vetéshez fűződik, hogy a magot húshagyó kedden kell előkészíteni. Ezen a napon számos helyen maskarás felvonu­lásokra kerül sor, melynek során magasra ugrálnak, táncolnak, hosszú tésztát főznek a levesbe, sok helyre mennek vendégségbe, kenderpozdorját tesznek a kerékvágásba, hogy hosszú legyen a kender. Azt jósolták, hogy ha február végén hosszú jégcsapok lógnak, akkor megfelelő hosszúságú lesz a kender is. A kendermagot felhasználták a rontásnál is.
A növény igen gyorsan, pár hónap alatt másfél-két méter magasra is felszök­ken, s innen ered a hirtelen nővő gyerekekre az a mondás: „Ügy nő, mint a kender". A zöld kender ágyba téve a bolhásság ellen hasznos - tartotta a népi gyakorlat.
A kender egyik fontos eleme a Szent Iván éji tűzgyújtásnak is, mert ezt követően a palóc lányok a legényekkel a kenderföldre mentek, és ott egyenként a kenderbe heveredtek. Úgy tartják, hogy amelyikük után a lehevert kender újra felegyenesedik, az egy éven belül megházasodik. A Zobor vidéken éjféltájban, amikor már kialudt a tűz, a leányok a kenderföldekre mentek, a sötétben minden lány két szál kendert kötött össze. Kilenc nap múlva megnézték, és azt tartották, hogy akié virágos, annak legény, akié magos, annak özvegyember jut majd férjül (41. kép).



A néphit szerint Szent Anna napján szakad meg a kender töve, s attól kezdve nem nő, csak sárgul. Ekkor következett a nyüvés (a kender gyökerestől való kitépése kéz­zel), mely folyamathoz néhány helyen vicces mondókák, kisebb dramatikus játékok társultak, így pl. Nagygalambfalván, ahol át-átkiáltottak egymásnak:  ..Szomszédasszony, látott-e kenderből tornyot? Látja én most is látok, mert kenderben állok, s onnan tornyot látok".
Ezután következett az áztatás. Amikor megfelelően megázott a kenderzsup, akkor egyenként kidobálták a kévéket a vízből a partra („Zsip, zsúp, kenderzsup, Ha megázik kidobjuk”). Augusztus 20-án óvakodtak a Krasznára kendert vinni, mert féltek Szent István haragjától.
A kendermegmunkálás fázisai közül a legtöbb hagyomány a fonáshoz, és így annak helyszíneihez a fonóhoz, fonóházhoz kapcsolhatók. A kenderszösz közös munkában, kalákában történő felfonása már a magyar régmúltból is jól adatolható.
Az itt zajló világias játékokat, a fiatalok szabadosabb viselkedését vagy más botránkoztató rosszaságokat (Pozsony, 1762) az egyházi és világi hatóságok egyaránt tiltották. A fonó azonban mint az öregek és fiatalok közös együttléte egyidős magával a kendermunkával (42 kép).



A fonás az őszi betakarítástól a farsang végéig tartó foglalkozás, amelynek igen vál­tozatos formái alakultak ki: 1. A rokonok és a barátok egymást kisegítve egyikük házánál összegyűlnek, majd sorra járva mindenkit, felfonják az összegyűlt szöszt. - 2. A módosabb gazdák egy-egy nap a falu lányainak rendeztek fonót, ahol a munka fejében megvendégelték őket, és a szórakozásukról is gondoskodtak. - 3. Az igazi, a leginkább intézményesedett fonót a felnőtt lányok szervezik; kibérelnek egy házat vagy szobát a faluban, ahová mindenki elviszi a maga munkáját és eszközeit, közösen veszik meg a világitanivalót és a tüzelőt. Az ilyen fonók, fonókák, guzsalyasok a hely­ben hagyományos korcsoportrend szerint állnak össze: a lányok mellett összegyűl­hetnek külön az asszonyok, a nagylányok és a serdülők. Gyakoriak a vegyes fonók is. Egy faluban egyszerre több fonó is működik a fonóházakban. - A legváltozatosabb belső élete az ún. táncos fonóknak volt; este tartották, eljártak ide a legények is. A fonók intézménye a kenderfeldolgozás házi módjainak megszűnésével a XX. század első felében számolódott fel. Maradványaival azonban elszórtan még ma is találkozunk. A fonóknak maradandó művészi emléket állított Kodály Zoltán: A székelyfonó című, 1932-ben bemutatott művével (43.   kép).



A takácsok

Mint a takács szó mutatja, a takácsmesterséget a Kárpát-medencében lakó szláv népek valamelyikétől vettük át, maga a szó is szláv eredetű (vesd össze: tkács). A legegyszerűbb megfogalmazás szerint a takács vászonkészítő szövőmester. A Kár­pát-medencében a XI-XII. századtól ismeretesek a rájuk vonatkozó adatok. A taká­csok települését jelzi a Veszprém megyei Takácsi falunév, mely már a XII. században fennállott. A takácsmesterség a középkor óta állandóan férfimunka volt, lásd a sza­bad királyi városok XIV-XV. századi összeírásait és számadásait. A finomabb és min­tás szövetek közül a XV. század első évtizedeiben már lenvászonról, gyolcsról, fátyol­ról, barhentről (bakacsin) számos adat tanúskodik. A csüllenggel (festéknövénnyel) festett kék fonalak díszítik azokat a féltve őrzött textilemlékeket, amelyeket parkant, poksin, bakacsin néven ismerünk, és a barhent készítése a XV. században már az egész országban elterjedt. A barhentosok mintakincse, szövéstechnikája a későbbi takácsok munkáját is befolyásolta. Az ún. madaras (gefogletes) motívum számtalan változatban és átkfogalmazásban évszázadokon át a legkedveltebb minták közé tartozott, egészen napjainkig. A szövéshez 4-6-8 nyüstöt használtak, amelyek lábítóinak keresztkötése, illetve váltása gyakorlott és ügyes lábmunkát követelt meg.
A magyarországi céhes takácsokra vonatkozó első hiteles oklevél az erdélyi szászokkal kapcsolatosan született 1376-ban (44. kép). Kolozsvárott egyházi szervezetből nőtt ki a lenszövők céhe, szabályzataikat 1479-ben a város főbírája adta ki. Sopronban 1379-ben még csak két, 1426-ban már hat takács és egy fátyolszövő, valamint egy vászon kereskedő ismert. A helyi Szent Mihály-templomban alapított oltáregyletből alakult meg a takácscéh 1524-ben.
A falvakban a XVII. századtól kezdődően kaptak jelentősebb szerepet a takácsok. Előbb Ny-Magyarországon, majd a Dunántúlon alakultak falusi takácscéhek, a XVIII. században már főleg csak ezek tagjai szőttek. A takácsiparban az ország területén négy olyan régió alakult ki, amelyek központjai nagyobb területre kiható kisugárzással bírtak, így az erdélyi Szászföld, másodszor Kassa, harmadszor a nyugat-magyarországi, dunántúli körzet, negyedszer Pest-Buda (45. kép).
A XIX. század közepére általánossá vált a házilag készített fonal takácsmeste­rekkel való megszövetése. A takács terményért vagy pénzért szőtt. A legtöbb faluban dolgozó takács nyáron részes aratónak ment, és csak ősztől tavaszig űzte mestersé­gét. A takács szövőszéke zártan beépített állványú, nehezebb, rögzítettebb, mint a parasztszövőszék. A vetélője is eltér a hagyományos csónak formától: ezt gyakran nem is kézzel dobja át szövéskor a fonal nyíláson, hanem egy zsinór megrántását szövőszékre szerelt egyszerű szerkezet kéz érintése nélkül csúsztatja át meg vissza.



A takácsmintakönyv a takácsok mustráit tartalmazó kézirat. A mintákor túl adatokat tartalmaznak tulajdonosuk vándorlására, a mesterség elsajátításának helyszíneire. A legrégebbről ismert hazai takácsmintakönyv 1782-ből való a Veszprém megyei Takácsiból. A takács szőttesek a céhekbe tömörült takácsok munkái, szem­ben a paraszti családi munkaszervezetben készített paraszt szőttesekkel. A szö­vés technikája szerint megkülönböztethetők a barhentszövők, a sávolyos és hímes takácsok munkái (46. kép).



Összefoglalóan az eddig a fonásról, szövésről és a takácsokról elmondottakra idéz­hetjük Vörösmarty Mihály „Mit csinálunk" című versének egyik versszakát:

"...
Mit csinálnak Magyarhonban?
Szőnek, fonnak és akarnak  -
Tán vakarnak? semmi tréfa!
Posztó is kell a magyarnak.
Hát   takács-e a magyar nép?
Nem szégyenli a vetéllőt?
Semmi baj! tán   összefűzi
Amit a sors egybe nem szőtt
... "
       
A Hudák család kézi szövő- és varróműhelye

A fejezet címe összefoglalja mindazt, amit az egykori Reck kúriában működő családi vállalkozás tevékenysége lefed. 1989-től ugyanis az épületegyüttesben a Hudák család szövőműhelye, majd tevékenységi körüket bővítve, 1992-től magyar nemesi és polgári díszruhákat készítő varrodája működik.
A családi vállalkozás lelke, Hudák Józsefné (Zsótér Julianna) és férje az 1970-es évektől az 1980-as évek közepéig makraméval foglalkoztak, az ügyes kezű asszony művészeti nívódíjas makramé készítővé vált. E tevékenysége után a Szegedi Háziipari Szövetkezet bedolgozója lett, onnan kapta az alapanyagokat, a mintákat stb. A kiváló szervezőtehetségű Julianna keze alá olykor húsz helyi lakos is dolgozott (szőtteseik Erfurtba és Frankfurtba is eljutottak). A „szegedi” évek után is a szövésnél maradtak, de immáron családi vállalkozásban. Julianna férje, valamint fiai, József és Csaba 1989—1990-ben készítettek egy szövőgépet, melyen szőnyegeket, asztalterítőket, függönyöket gyártottak, és ezeket saját maguk értékesítették (47. kép).
Az újabb ötlet, a lenvászonból és a különböző bársonyokból, azaz finomabb kelmékből készített ruhák azonban komolyabb gépparkot igényeltek. Szerencsés fordulatnak köszönhetően 1993-ban sikerült megvenniük a Tótkomlósi Háziipari Szövetkezet szövőgépeit és mintakollekcióját (247 db, Julianna kedvence az orosházi minta).
A családi vállalkozás másik eleme 1992-től a magyar nemesi és polgári ruhákat készítő varróműhely, Hudák Mariann „a varrónőnek született lány” felségterülete, aki a Magyar Divat Intézetben végzett női ruhaszerkesztő, tervező és modellező szakon. Vele született tudását a Müller Szabászakadémián fejlesztette tovább Düs­seldorfban, immáron a férfiruhák készítése terén is. Saját bevallása szerint szinte egyáltalán nem rajzol előre, hanem rögtön az anyag kiszabásával kezdi ruhakölte­ményeinek kialakítását. Természetesen előtte a megrendelővel megbeszéli a ruháról való elképzelést, és magában vázlatosan eltervezi, „egyből látja maga előtt” a darabot.
Nagyon fontos számára a megrendelőről alkotott személyes benyomása, a vevő megismerése, mert csak akkor tud igazán jó és szép, kizárólag személyre szabott ruhát készíteni. Amikor már teljesen elkészült a ruha, akkor még egyszer végigsimogatják, megnézik minden részletét, ellenőrzik a hajtásokat, hogy minden tökéletes-e. Ezt úgy hívják, hogy „szeretőzés", melyről a vevők nem tudnak, esetleg csak megérzik. Minden ruhájuk zsűrizett és levédett.
A gyönyörű ruhákat megcsodálták már Brüsszelben két helyszínen, ahová - nemes gesztusként - elvitték magukkal a Csorvás Népművészetéért Egyesület minden tagjának egy-egy termékét is. A passaui, lipcsei kiállításokon túl természetesen rendszeresen bemutatkoznak a hazai tárlatokon és fesztiválokon. Olaszországban mindig szívesen látott vendégek. Az Alpok-Adria szépségversenyen résztvevő hölgyeket ők öltöztették (48. kép). Nem véletlenül szerezte meg tehát Julianna 1987-ben a Szövő Népi Iparművész végzettséget, Mariann pedig 2002-ben a Mesterremek Díjas Viseletkészítő címet. Emellett elnyerték a Nemzetközi Textiles Konferencia, az Expo, a legjobb hazai kézműves termék, a legjobb kézműves kiállító díját. 2016-tól a műhely bekerült a Békés Megyei Értéktárba.
Csorvás volt földbirtokos családjának leszármazottja, Wenckheim László gróf Magyarországon jártában gyakran meglátogatja a kúriát, és családja számára ruhákat is vásárol. Hozzá hasonlóan több jeles személyiség megfordult már itt.
Mivel Hudák nagyapa szerint a „magyar emberhez a ló illik”, ezért Julianna fia, Csaba gondozza a kúria melletti istállóban a néhány póniból álló „családi ménest”.
FELHASZNÁLT IRODALOM ÉS RÖVIDÍTÉSJEGYZÉK

BARANYAI Kálmán: Csorvás XIX. század végi társadalomrajza a házassági anya­könyvek alapján. Békési Élet. 1970.2. sz. 316-332.
BARANYAY Kálmán: A halál okának megnevezése és a halálozás alakulása Csorváson az utolsó 75 évben. Békési Élet 1971.2. sz. 334-356.
BÉKÉS megye helyi jelentőségű természetvédelmi területei. ProVértes Kiadó. Csákvár, é.n.
BLAZOVYCH László: A Körös-Tisza-Maros-köz középkori településrendje. Békéscsaba-Szegd, 1985.
BLAZOVICH László (szerkesztette): A Körös-Tisza-Maros-köz települései a középkorban. Dél-Alföldi évszázadok 9. Szeged, 1996.
BMMK = Békés Megyei Múzeumok Közleményei, Békéscsaba
BOGDÁN István: Régi magyar mesterségek. Bp., 2006. Bp. = Budapest
CSÁNKI Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I. Bp.,1890.
CSORVÁS bemutatkozik honlap.
CSORVÁS történelme. Sulinet.
CSORVÁS város honlapja.
CSORVÁS város települési értéktára. Csorvás, 2015.
DANISS Győző-SASS Ervin (szerkesztette): Békés megye harminc éve. Békéscsaba, 1975.
DEZSŐNÉ Borbély Anna — PARÓCZAINÉ Simay Ildikó: A fonás, szövés alapjai. Debrecen, 2000.
ÉBLE Gábor: A Harruckern és a Károlyi család. Bp., 1895.
FÉNYES Elek:  Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. I-VI. Pest, 1836-1840.
GUDENUS János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája. I-II.Bp., 1990-1993.
HAAN Lajos: Békés vármegye hajdana. I. Pest, 1870.
KÁLDY-NAGY Gyula: A gyulai szandzsák 1567. és 1579. évi összeírása. Békéscsaba, 1982.
KARÁCSONYI János: Békés vármegye története. I—III. Gyula, 1896.
KASUBA István: A 150 éves Csorvás képekben. Csorvás, 2006.
KASUBA István: Románok Csorváson. Csorvás, 2003.
KASUBA István: Szlovákok Csorváson. Sulinet.
KISS Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. I—II. Bp., 1988.
KOSA László-SZEMERKÉNYI Ágnes: Apáról fiúra. Bp., 2006.
KOVÁCSIK János: Békés vármegye útmutatója és közérdekű címtára. Békéscsaba, 1936.
KÖRÖS-Maros Nemzeti Park honlapja.
KRISTÓ Gyula: Békés megye a honfoglalástól a törökvilág végéig. Nyolcszáz esztendő a források tükrében. Békéscsaba 1981.
MAGYARORSZÁG történeti statisztikai helységnévtára. 3. Békés megye. Bp. 1993.
MADAY Pál: Békés megye városainak és községeinek története. Békéscsaba 1960.
MAGYAR néprajzi lexikon. I-V. Bp. 1977.
MÁRKUS György (szerkesztette): Békés vármegye. Bp., 1936
NAGY (Lajos) Ludovicus: Notitiate politico-geographico-statisticae invlyti regni Hungariae, partiumque eidem adnexarum. I. Buda, 1828.
D. NAGY András: Gyula. Városháza. Békés megye településeinek címerei a díszteremben. Tájak, Korok, Múzeumok   699. Bp., 2000.
PALATINUS József:Békésvármegyei nemescsaládoktörténete.I.Bp.1909.
PALUGYAY Imre: Békés-Csanád, Csongrád és Honth vármegyék leírása. Pest 1855.
SCHERER Ferenc: Gyula város története. I-II. Gyula, 1938.
SZATMÁRI Imre: A középkori Csorvás és temploma. BMMK 20. 1999. 83-145.
SZATMÁRY Imre: Békés megye középkori temploma. Békéscsaba, 2005.
SZENTKERESZTY Tivadar: Békés vármegye népoktatásának története. Békéscsaba, é.n.
TAKÁTS Sándor: A magyar múlt tarlójáról. Bp., é.n.
S. TURCSÁNYI Ildikó: Árpád-kori ház a középkori Csorvás faluhelyről. BMMK 33. 2009. 49-66.
VÁLYI András: Magyar országnak leírása. I. Buda, 1796.
VIRÁG Zsolt: Békés megye kastélyai és kúriái. Magyar kastélylexikon 10. Bp., 2009.
ZALAI György: Csorvás története a különböző korokban. Kéziratok Munkácsy Mihály Múzeumban. Csorvás, 1992.

Felelős kiadó: Ravasz Attila, az Art Copy Studio Kft. ügyvezetője
Készítette: Art Copy Studió Kft.
Vissza a tartalomhoz