ÚJ FALU A PUSZTÁN - ÚJ TELEPÜLÉS A TÉRKÉPEN - Csorvási történetek

Csorvási históriák
Csorvási históriák
Tartalomhoz ugrás
II.
ÚJ FALU A PUSZTÁN
-
ÚJ TELEPÜLÉS A TÉRKÉPEN

A pusztává   vált helységről feljegyzések eddig nem kerültek elő. Az újratelepítés csak a II. Rákóczi-szabadságharc utáni időszak­ban indult meg megyénkben, különösen 1720 után. Harruckern János bécsi udvari szállító ekkor kapta meg adományként Bé­kés és Zaránd vármegyéket. Az új földbirtokos, ki bárói címet nyert, s egyben a megye főispánja is lett, a jórészt lakatlan bir­tokára az ország más részeiről hívott letelepedni kívánókat.
A feljegyzések tanúsága szerint Csorvás-pusztát 1745-ig a bol­gár származású Kacsemag Miklós bérli, majd ettől kezdve a gyulai jobbágyok kapják meg,   évi 1000.— forint   bérleti díjért.
A puszta ebben az időben szinte csak legelő. Tessedik Sámuel jegyezte fel Csabáról Szarvasra utaztában, hogy a tájon gulyák­kal, ménesekkel találkozni, a vidék végtelen legelő, fa sehol.
A Harruckern család az 1700-as évek végére kihalt, Csorvás-pusztát (ekkor még így nevezték) a Wenckheim család örökölte. A területen, az 1783-ban készült első katonai felmérés szerint, a nyugati határszélen egy Szállás, a középső részen, az ún. Bé­kési úttól északra szintén egy Szállás — Erős János névvel je­gyezték, valószínűleg a tulajdonosról — s végül a keleti oldalán Csorvás w. h. (..Csorvási csárda”) található az ún. Aradi út és Békési út találkozásánál. Ez valószínűleg a közismert nevű Perneczki-féle csárda lehetett. (A szállás szerepe összefügg a kora­beli állattartással. A gulyák, ménesek tavasztól őszig a legelőn találták meg táplálékukat, míg télen védett helyeken gondos­kodtak róluk. A telelőhelyeket a gondozók lakhelyével együtt nevezték szállásoknak. A szerk.)
Csorvásra a lakosság betelepülése a XIX. század második har­madától veszi kezdetét. A grófi majorok is ebben az időben je­lennek meg. 1843-ban az alábbi itt lakók neveivel találkozunk az egykori feljegyzéseken:
Csiszár István, neje Juhász Klára, gyermekeik: Mária, Er­zsébet.
Gremsperger János uradalmi intéző, neje Antal Gertrúd, gyer­mekeik: János. Leopold, Jakab, kinek neje Paulányi Magdolna, unoka Deim Teréz.
Kajlinger György, neje Rácz Terézia, gyermekeik: Anna, He­léna. Alojzia. Antónia.
Mezei József, neje Boldog Katalin, gyermekeik: Katalin, Jó­zsef, Julianna, Rozália.
Szabó József, neje Horváth Katalin, gyermekeik: József, Imre.
Mind többen kapnak kedvet a letelepedésre, illetve az ide köl­tözésre.
1846-ban 64 fő a lakók száma. 1848-ban a családok szá­ma 40. a lélekszám 180 fő. 1849-ben a lélekszámot 60-nak jegy­zik, valószínűleg a szabadságharc eseményei miatt; viszont 1851- ben már 360 lélekszámról történik említés.
Az önkényuralom éveiben a községet egy időre Békéscsabá­hoz csatolják, de 1856-tól Csorvás önálló adózó település lett. Gyula és Csorvás között 1857. december 3-án jött létre az örök­egyezség az elszakadásról, a megyei hatóságok ezt később jóvá­hagyásukkal szentesítették. Csorvás önálló adózó községgé vált.


CSORVÁS-PUSZTÁN FALU ÉPÜL
       
A puszta déli oldalán, mérnöki   tervek szerint telepítik a bel­területet, sakktábla alaprajz szerint.
A letelepülök többségükben gyulai   bérlők. Számuk 1858-ban 683 fő.
A község határa ekkor 15 612 kh 901 négyszögöl, a szántóte­rülete 7021 kh 1250 négyszögöl, tehát nem teszi ki az 50%-ot sem. A belterület számára 139 kh 700 négyszögölet hasítottak ki. Ennek fő tengelye a mai 47. sz. főút, a Rákóczi Ferenc utca, amely az északkelet—délnyugat irányt követi. Ettől északnyu­gatra négy, délkeletre három utcát jelöltek ki, vagyis az utcák száma nyolc, a mai Kazinczy utcától a mai Kölcsey utcáig. Északkelet—délnyugat irányban a mai Bajcsy-Zsilinszky utcá­tól a mai Batthyány utcáig terjedt, összesen hat utcát ölelve fel. A szélső utcáknak csak a központ felőli oldalára építkeztek. A temető a csabai országút és a „Földhányó”-nak nevezett, a mai ,.sárgás”, területe közé került.
Az első házak a mai Széchenyi u. 38. sz., illetve az István ki­rály utca 27. sz. alatt épültek. (Ezek ma már nem találhatók meg, helyükön újak állnak.) A belterület beépítése nem egyen­letes. Két nagyobb csoport alakul ki, az egyik a mai István ki­rály utcai iskola környéke, a másik a tanácsházától délkeleti irányba eső rész. Az utcák egymással ún. tizedeket zárnak kö­rül, egy tized területe 3600, illetve 4200 négyszögöl, 12, illetve 14 db 300 négyszögöles telekkel. A tizedek beépítése is változa­tos volt. Némelyikre többen építkeztek, de volt olyan is, ahol üresen álltak a telkek.
A házak jó része csak szoba-konyha-kamrából áll. Anyaguk többségében vertfal, de találkozunk tégla alapra épített   vályog falakkal   is. A tetőzet nyeregtető, az anyaga nád vagy zsindely. A lakóház jellemző beosztása: szoba, konyha, kamra. Esetleg kisebb nyári konyha is csatlakozott hozzá. Az utcára legtöbbször két ablakot, egy ajtót helyeznek. A padlásteret deszkával zár­ják le, különösebb díszítés nélkül. („Színesebbek’’ viszont az ut­ca felől tekintve a Békéscsabáról érkező szlovákok lakásai. Elöl a jellegzetes tornác, négy, fából készült oszlop tartja a tetőt. A tornácot fakerítés zárja el az utcától.) A házak tengelye de­rékszöget zár be az utcával, az udvaron gazdasági melléképüle­tek találhatók. A későbbi években jelennek meg az utcával pár­huzamos tengellyel épülő házak, van közöttük „L”-alakú is, a telek utcafrontját részben vagy teljesen kitöltve. Ez utóbbiak esetén megjelenik az un. szárazbejáró. Az építkezéshez szüksé­ges földet a telekről vagy a „Földhányóról” termelték ki.
A telkeket fából, vertfalból, esetleg trágyából készült kerítés vette körül, de igen sok helyen be sem kerítették azokat.
Kezdetben a faluban nem volt járda. Először 1872-ben készült deszkapalló-járda a községházától a református parókián műkö­dő imaház és iskola; a római katolikus templom, parókia és a mai Petőfi utcában működő római katolikus iskola között.
A házakat először 1880-ban számozták. A falu közepén talál­ható piacteret akácfa sor övezte.
Az első időkben a külterületen összességében több lakos élt, mint a belterületen. Megindult a pusztai legelő művelés alá vo­nása, feltörése. A szántóterület 7021 katasztrális holdra növe­kedett.
Az 1769—70. évi úrbéri rendezésből adódóan különültek el a tanyák és a majorok, amelyek egy-egy nagyobb tömböt   képeztek a térségen.
A tanyák sajátos módon, szándékosan vagy véletlenül csopor­tosan jöttek létre. Külön, a csabai út melletti feszület környé­kén találjuk a katolikus vallásúakat. A reformátusok a falu el­lenkező oldalán gazdálkodtak. Ezen a részen így maradt rajta


a név: ,,Református-dűlő”. A kiscsorvási, a szenes-pusztai részen pedig az Orosházáról jött evangélikusok éltek.
A korabeli dokumentumokat vizsgálva a birtokviszonyok szé­les skálát mutatnak. Az 1100 négyszögöles ún. kisholdban szá­molva 5, 10, 20, 30,   40, 60, 100, 200, 300, 400, 600 holdakkal ta­lálkozunk. Természetesen a holdak számának emelkedésével csökken a tulajdonosok száma. A tanyák mérete eltérő, függően a tulajdonos anyagi helyzetétől. Az építkezés anyaga, formája megegyezik a belterületivel.
A majorok nemcsak külön csoportot alkottak, hanem 1895-ig nagy önállósággal is rendelkeztek. Ennek jogát nem csorbíthat­ta a község vezetősége, mert készek voltak a közigazgatástól el­szakadva önálló község szervezésére is. A majorokban külön állt a kastély a földesúr számára, külön voltak az intézői, tiszttartói lakások, a cselédek, időszaki munkások lakásai, az ólak, istállók. A majorok körül erdőket ültettek, a kastélyok köré díszkerteket telepítettek. A földesúri birtokon belül a dülőutak mentén gyü­mölcsfákat (szilva- és diófákat) telepítettek. A telekhatárokat leginkább akácfák képezte „allé” zárta le. Az akác a tanyasi utak fája is volt. Sajátosnak tekinthetők a nagybirtoktáblák sar­kain álló ún. sarokerdök. Ezek a vadgazdálkodást szolgálták, ám az így beültetett birtok erdős területnek minősült, amelyre adó­kedvezményt kapott a tulajdonos.
A községet a szomszédos településektől a széles, azóta kiosz­tott Határút választotta el, amely körbe futotta Csorvást.
Csorvás az önállóvá válásával megkezdi sajátos életét.
A lakosság többsége Gyuláról érkezett, nagyobb hányada Ma­gyar-Gyuláról, kisebb része Német-Gyuláról. Jöttek azonban Kígyósról, Endrödröl, Csabáról, Apácáról, Csongrádról, Oroshá­záról, sőt a Felvidékről is.
Az elöljárók szigorúan meghatározták, hogy kiket fogadnak be a községbe. Megkövetelték, hogy a betelepültek „becsületes, jó erkölcsi magaviseletét tanúsító elöljárósági elbocsátó bizonyít­ványt elömutatni képesek legyenek. A házatlan zsellér 1 forint, a házas vagy telkes lakosítandó 5 forint befizetésére köteleztetik.” (A honosítási díj mértékéhez, összevetésül: ebben az idő­ben 1 kg hús ára 30—40 krajcár volt.) [Forint: pénznem. Firen­ze (Florenz) városa 1252-ben első ízben veretett aranyérmét az ezüstérme kiszorítására; innen a forint elnevezés. Magyarorszá­gon 1337-ben Róbert Károly veretett először forintot, Ausztria — Magyarország 1892-ben tért le a forintrendszerröl.]
A lakosság összetételét az egykorú írások így mutatják:
Földbirtokkal rendelkező gazda
41%
Házas zsellér
37%
Házatlan zsellér
22%
A majorok önállóságából eredően annyit tudunk, hogy 9 ura­dalom volt. Nem ismerjük pontosan az állandóan ott lakó bére­sek, alkalmazottak számát.
A lakosok többsége a mezőgazdaságból élt. A kisebb gazdasá­gok, házas zsellérek, házatlanok a létfenntartásra törekedtek, az uradalmak, birtokok, gazdaságok értékesítésre is termeltek. Főbb termények: búza. árpa, kukorica, széna, kender, zab, burgonya, bab. tök, káposzta, zöldségfélék. Tartottak baromfit, sertést, szarvasmarhát, lovat. A lóállomány javítása érdekében Mezőhe­gyesről állami méneket hozattak, amelyekről a község gondos­kodott.
A község életét a járási föszolgabíróság, a megyei főispáni, alispáni hivatal ellenőrzése mellett a képviselő testület irányí­totta. A testület tagjai 50%-ban a magas adófizetők, ún. virilisek közül. 50" %-ban a választottak közül kerültek ki. A képvi­selőket előzetes jelölés után választották. A bíró, az albíró, a pénztárnok, az adószedő, az esküdtek, illetve a közgyám sze­mélyére 3—3   jelölt volt. A jelölés titkosan történt, de a tisztség­viselőket — a járási főszolgabíró felügyelete mellett — közfel­kiáltással választották meg.
A testület évenként általában négy rendes ülést tartott. Sür­gős döntés előtt vagy nem várt esemény miatt rendkívüli öszszejövetelre is sor került. Rendszeresen beszámoltak a község pénzügyeiről, az éves költségvetés alakulásáról, a következő évi költségvetésről. Ez utóbbit jóváhagyás előtt 15 napig közszem­lére is kifüggesztették, a zárszámadással egyetemben. Döntöttek a pótadó mértékéről, a behajtás állásáról. Jóváhagyták vagy el­vetették a letelepedni kívánók kérelmét. Tehát részletekbe me­nően foglalkoztak a község életével.
A településtörténet feldolgozásával foglalkozó tanulmányok megemlítik, hogy az első bíró Paraszka János nyugdíjas gazda­tiszt, a jegyző Putics József volt.
Milyennek látta később a falut a korabeli szemtanú, Táncsics Mihály, aki ekkor az orosházi választókerület képviselőjelöltje volt? Csabáról érkezett. 1870. augusztus 19-én. így ír erről: ..A legközelebbi vasútállomás Csorvás, ... csak most kezdi még magát pusztából községgé kinőni. A vasúti állomástól a község messze esik, hogy semmi nemű jármű nem közlekedik, ottlétem­kor még valami hordárféle embert sem találtam, az eső pedig folyvást esett, az út már sárossá, síkossá vált, ily körülmények között kellett nehéz útitáskámat magammal cipelnem a falu­ba... Csak midőn már a szétszórva fekvő házakhoz közel ér­tem, találkoztam egy emberrel, aki táskámat elvette. így gyalo­golva, átázva, szálltam be Csorvás községházába, tehát nem volt azon csodálkozni való, sőt természetesnek találtam, hogy Berza Gergely bíró uram olyképpen fogadott, mintha csak mondta vol­na: vigyen el az ördög, mit keresel itt. Kijelentőm ugyan, hogy ki és mi vagyok, de sehogy sem tudta a fejébe venni, hogy egy országos képviselő ily egyszerűen is megjelenhetik választói kö­zött. Végre a helybeli postamester, Vangyel Szilárd úr jött oda, és velem kezdett és folytatott beszédből Berza Gergely uram is kezdé elhinni valahára, hogy ez a vén szakállas ember még sem valami garabonciás diák, a mint azt magának képzelő. Az ott lé­vő jegyző és eskütt urak egy árva szót sem ejtettek hozzám”. Táncsics nem is maradt sokáig, még aznap továbbutazott Bán­faivára, a mai Gádorosra. Meg kell jegyezni, hogy a bíró neve helyesen Merza Gergely.
A vasút egyébként az évben készül el. A következőben, 1871-ben épült fel a községháza [amely ma a házasságkötő terem és folytatása. Akkor itt a hivatalos helyiségek, két községi fogda(!) továbbá a községi cseléd lakása voltak],
A Békéscsaba—Orosháza közötti út   kőburkolatának elkészíté­séhez a megyei és járási szervek a község lakosait is közmun­kára kötelezik. Az út a belterület nyugati széléig el is készül, de mintegy 20 évet kell várni, hogy tovább is vezessék.
A fásítás, gyümölcstermesztés, dísznövény ültetése érdekében községi kertészet létesül, amelyet a református és evangélikus lelkész-tanítók vezetnek.
A falut 1873-ban megpróbáltatás érte: sokan megbetegedtek kolerában, sok volt a haláleset. Az árvák számára a járási fő­szolgabíró 25 forint segélyt utalt ki. Természetesen nem csoda, hogy a betegség felütötte a fejét. Az ivóvizet ásott kutakból nyerték. A községi mészáros az állatok vágását, mérését a mai evangélikus templom helyén, az utcán végezte, míg főszolga­bírói határozatra az a Homokos mellé nem került.
A lakosság köréből 1878-ban 3 tagú rendőrséget állítanak fel. Feladatuk: őrködni a tűz, a vagyon és az erkölcs felett. Az egyi­kük lovas, ö a levelek kézbesítését is elvégzi.
1876 óta van községi orvos, valamint bába. Ez utóbbit főszol­gabírói utasításra alkalmazták, hiszen jelentős a születések szá­ma. Az 1869. évi népszámlálás óta a lélekszám folyamatosan emelkedik, melyet az alábbi táblázatból is látni:
ÉvLakosságSzaporodás
1869
1880
1890
1900
1910
1920
2265
3148
4249
4967
5658
6147

883
1101
728
719
461
Magyarázatul ide kívánkozik, hogy a gyarapodó lélekszám  a 80-as, 90-es években a nagyarányú betelepülésből is származik, de mindemellett többen születnek, mint   haláloznak.
A mezőgazdasági termelés növekedése szinte igényelte a mal­mot. Az ún. Elekes-gőzmalom fel is épült a Homokos mellett. Szélmalom kettő is volt: az egyik a csárdától északra állt, ez volt a Csizmadia-malom, a mai Csizmadia-kert néven ismert ré­szen, a másik a Békési út és a téesz termelési központjába ve­zető müút találkozásánál állt, a neve Wenckheim-szélmalom.
A vasút forgalma is növekedett, innen bonyolították le szál­lításaikat Csorváson kívül Csákó, Kondoros, Pusztaszenttornya és Gerendás.
Jelentősen nőtt az igény a művelhető földek iránt. 1882-ben kiosztják a mai Hunyadi utcai szőlőket, majd három év múlva a homokbánya mellett is parcelláznak. Tervet dolgoznak ki 550 négyszögöles telkek bérbe adására, majd eladására. Ennek ér­dekében megvásárolják Rácz Lipót 60 hold földjét is.
Az ekkor eléggé rendezetlen községházi ügymenet gondot okoz az alispánnak is. Változás 1887 őszén következik be: ez időtől Gremsperger József intézi, vezeti a községházát. Határozottan, energikusan veszi kezébe az ügyeket. Fegyelmezi az esküdteket, s a képviselőtestület is hamar rádöbben, hogy a jegyző mögött ott áll az alispán. „Évtizedes rendetlenséget kell megszüntetni!” — vallja, s kijelentésének, határozottságának eredménye lett.
A piactérről, többek észrevételére a Sárgás mellé telepítik a ló-, marha-, sertéspiacot. Piac hétfőn és szombaton volt.
A községi jövedelem növelése céljából a Wenckheim családtól 6000 forintért megvásárolják az italmérési (regale) jogot. A szük­séges pénzt kölcsönből biztosítják 1889-ben. Ezek után, valószí­nűleg a sikeres ügylet következményeként, rendszeressé válnak a kölcsönfelvételek.


A VIHARSAROK RÉSZE

Az 1891. május 6-i rendkívüli képviselő-testületi ülésen Oláh György tiszti főügyész, mint hatósági biztos bejelenti, hogy a járásban és községben észlelt munkásmozgalmakkal szemben két század erejű katonaságot vezényelt Csorvásra.
Oláh György írásos beszámolójában később jelenti a várme­gyének, hogy a kitört mozgalmakat csírájában elfojtotta, a cse­lédséget a szolgálatba visszaállította, bár az még folyton for­rong. A gondot az okozta, hogy a csorvási, jóváhagyott szabály­zattal rendelkező munkáskörbe nyomtatványok, hírlapok érkez­tek, amelyek „izgatták” a munkásokat. Szétosztották ugyanis a lapokat a munkások között, azok kikerültek az uradalmi cseléd­ség közé is. A munkáskört bezárták Csorváson. A rendszernek nem tetsző „izgatás” persze nem szűnt meg. A kör egyes veze­tőihez a lakcímükre érkeztek a lapok, ők azokat szétosztották, s kocsmákban, köztereken felolvasták, mindaddig, amíg a ható­ság be nem tiltotta azokat.
Miért lettek elégedetlenek a mezőgazdasági munkások? A fel­jegyzések szerint az aratási szerződések kötésekor „túlzó köve­telésekkel” léptek fel a munkaadókkal szemben, ezért aztán azok dorozsmai aratókat, békési napszámosokat alkalmaztak. Való­színűleg heves vitákra kerülhetett sor, mert letartóztatták Konyecsnyi Jánost, ifjabb Gyarmati Istvánt, Szász Pált, Szász Györgyöt, Puskás Jánost, Turbucz Jánost, Horváth Andrást. Az erélyes hatósági fellépésre az előzőleg lejátszódó, a mienknél nagyobb szabású, orosházi, békéscsabai parasztforrongások in­dokot szolgáltattak.
Szeptember 2-án a képviselő-testületben a következők hang­zottak el: a katonaság szeptemberben eltávozik, a nyári idény­munkások is elmentek. A továbbiakban 17 főből álló csendőr őrs biztosítja a rendet.
(Őrizték az urak, a földbirtokosok rendjét a forrongó agrár­szocialista mozgalmak ellen, amelyek legelőször és legheveseb­ben ebben a térségben, a Viharsarokban lángoltak fel. A letar­tóztatásokkal az is cél volt, hogy megfélemlítsék a csorvási dol­gozó tömegeket. A „lángot” sikerült elfojtani, de a „parazsat” eloltani nem. Az később, a 30-as évek végén az aratósztrájkok­ban  újból felizzott.)


A MILLENNIUM ELŐTT ÉS UTÁN

Súlyos gazdasági helyzet áll elő 1895-ben. A búza ára nagy­mértékben esik, mivel a budapesti malmok, amelyek eddig tő­lünk is vásároltak, ekkor Szerbiából és Romániából olcsó, vám­mentes búzát hozatnak be. Ez érzékenyen érinti a termelőket. Sokan munkanélküliek a faluban. A segítségükre az államtól ka­pott segélyeket azonban a testület kölcsön formájában adja ki, nehogy az a meggyőződés „istápoltassék”, hogy az állam köte­les őket eltartani.
Ebben az évben megszűnik az uradalmak önálló jellege. A to­vábbiakban a község részének tekintendők, annak fennhatósá­ga alá   tartoznak.
1896 az ezeréves Magyarország éve. Csorváson millenniumi Istentisztelettel ünnepelnek.
Gróf Wenckheim Ferenc 1898-ban javaslatot tesz mezei vas­at létesítésére. A gazdasági vasutat a Szolnoki Cukorgyár anya­gi hozzájárulásával építik meg, annak fejében, hogy Csorvásról csakis oda szállítanak cukorrépát. A lóvontatású vasút hosszú ideig, 1961-ig működik, elősegíti a cukorrépa-termelés elterjesz­tését, mert a gyár vetőmagot, eszközöket és szaktanácsokat is ad.
Novemberre elkészül az artézi kút a piactéren, 387 m mély, teljesítménye 80 liter percenként. Ez segít a vízgondok megol­dásán.
1899-től az utcák, terek nevet kapnak, a majorok 1902-től. Felépülnek a főtéren a templomok.
A község 1902-ben ismét 40 000 korona kölcsönt vesz fel 50 évre, 4,95% kamat mellett. 1903-ban megint kölcsönfelvétel, 82 000 korona összegben. Mondhatni, ezek kedvező ügyletek, se­gítik akkor is a községet, ha később vissza kell fizetni. (A le­járati idő 1952, 1953!) Ebben az évben kezdik meg a téglajárdák építését. Monspart Józsa óvónő magánóvodát nyit, melyet sokkal inkább azért támogatnak, hogy a Csabáról idetelepült szlovákok gyermekeit megtanítsák magyarul.
Nagy szárazság sújtotta a falut, a gémeskutak vize elapadt. A szárazság még 1905-ben is megismétlődik, a megyei segély­ügyi bizottság közbenjárására Csorvás 4000 korona segélyben részesül.
1907-ben eladó lett a Szucsu-birtok, a belterülettől déli irány­ban. A parcellázáskor merül fel a terv, itt 64 házat építenének, amelyeket mint munkásházakat (így nevezték), az arra érdeme­seknek eladnák. Ehhez természetesen kölcsön kell. Sikerült is megszerezni, 162 410 koronát, 4.5%-os kamatra, 65 évre. A visszafizetés utolsó időpontja 1972!
A község bizony zsúfolt, több család él egy szobában, néme­lyek nehéz körülmények között, sokan napszámból, idénymun­kából. Alapítványt is tesznek a szegény gyermekek iskoláztatá­sára, 3000 korona összegben.
A munkásházak 1908-ra el is készültek. Azokat 30 évre adták bérbe. Alikor lesznek a lakóké, ha az utolsó részletet is kifize­tik. Egy ház bekerülési költsége 14 474 korona 79 fillér.
Az év júliusában hatalmas jégvihar pusztított, 67 kisgazdá­nak még a vetőmag sem termett meg. Pusztított a filoxéra is.
A falunak  is megvan a maga gondja: hosszan tartó betegsé­gek pusztítják a sertésállományt.
A gazdasági nehézségek ellenére, az újabb betelepülések ered­ményeként folytatódnak az építkezések. Van igény építőanyag­ra, cserépgyár épül a falu határában, s dolgozni kezd. A kölcsö­nök felvétele továbbra is gyakorlat. A lakosság meg panaszko­dik, sok az adó. Erre való hivatkozással vetik el a gazdasági is­kola beindítását, pedig a megyei tanfelügyelő igen szorgalmazta. Több alkalommal szóvá teszik, hogy a községháza nagyon rossz állapotban van, javítására pénzt kell biztosítani. Végül is nem javítanak, hanem építkeznek: 1912-re kész a teljesen új épület. (Ez ma is a tanácsháza. Külsejét 1986-ban az eredeti szerint újí­tották fel.)
A további években viszont a nagy kölcsönfelvételek megszűn­nek, s eljön az idő, mikor már a falunak kell adnia. Kitör az első világháború. A férfiakat viszik katonának. A közpénztárból 500, a tőkepénztárból 1500, a szegénypénztárból 1500 korona hadikölcsönt jegyeznek a lakosok. A folytatás szomorú. A behívottak a harcmezőn maradnak, fogságba esnek vagy rokkan­tán térnek haza. A gazdasági élet visszaesik, a termelés csökken, a határban rekvirálók jelennek meg, kell a termény a hadsereg­nek, s a rekvirálók jutalékot kapnak. És erőszakolják a további hadikölcsön-jegyzéseket. Vele együtt növekszenek a terhek, míg végül eljön az az idő, mikor hivatalosan is kijelentik: a legszi­gorúbb katonai rekvirálás mellett sem tudnak a faluban 145 kg zsírt begyűjteni, mert nincs kukorica, nincs sertés sem, napon­ként fogy a tehénállomány is, kimerült a község. Ilyen körül­mények között köszön le Gremsperger József a főjegyzőségröl, 33 évi szolgálat után nyugdíjba vonul. Utódja Popovics Kornél, az eddigi jegyző. Ekkor- már 1918 van. Októberben még tiltako­zik a képviselőtestület azon megyei terv ellen, mely szerint a községet a Békéscsabai Járáshoz kívánnák csatolni. Nem kerül­hetett rá sor, mert november 9-én a képviselő-testület tagjai ünnepélyes fogadalom tételre gyűlnek össze: felesküdnek a bu­dapesti Nemzeti Tanácsra.
Vissza a tartalomhoz