Nagyközség a Viharsarokból - Csorvás története

Tartalomhoz ugrás
Nagyközség
a Viharsarokból


         
FEJEZETEK

CSORVÁS RÖVID TÖRTÉNETÉBŐL
       
 

         
BUDAPEST, 1987
CSORVÁS NAGYKÖZSÉGI TANÁCS MEGBÍZÁSÁBÓL
 
KIADJA A
 ZRÍNYI KATONAI KIADÓ

Szerzők
I. fejezet
SZABÓ ISTVÁN
II. fejezet
NAGY-PÁL ANDOR
III. fejezet
BARÁTH LAJOS
IV. fejezet
TEMESI JÁNOS
V. fejezet
KISS ISTVÁN
KOVÁCS JÁNOS
SZÉLL LÁSZLÓ
VL. fejezet
SZABÓ ISTVÁN
VII. fejezet
SZILÁGYI MENYHÉRT
Szerkesztette
SZABÓ ISTVÁN

A felvételeket
SZABÓ ISTVÁN

a grafikákat
KECSKÉS RÓBERT
készítette
A kiadvány Csorvás fennállásának 770., önálló adófizető községgé válása 130. évé­ben jelent meg.

Csorvás: nagyk. Békés vm. orosházi j.-ban (1910)
5680 magyar és tót lak.; van hitel­szövetkezete,
2  gőzmalma, vasúti állomá­sa, posta- és táviróhivatal,
telefonállomása. Határa 9006 ha C. régi hely, 1217.
már fa­lu volt, a török idejében elpusztult.
(Révai Nagy Lexikona V. k. Bp., 1912. 151. o.)


Csorvás: nk. Békés   vm. orosházi j.-ában,
a szeged—békéscsabai vasútvonal mellett.
Áramfejlesztőtelep, gőzmalom. (1930) 6869 lak.   
(Üj Idők Lexikona   5. és 6. k. Bp., 1937. 1545.   o.)


Csorvás: ötk. Békés   m. orosházi j. L.: 7800.
Nagyhatárú település, sok tanyával, az or­szág
legjobb talajaival. Tanyavilágának egy részét
községgé alakították   (Gerendás). Ág - gépállomás;
baromfitenyésztés.
(Üj Magyar Lexikon   1. k. Akadémia, Bp., 1960. 523. o.)


Csorvás: 1970-töl nagyközség. L.: 6920.
(Új Magyar Lexikon   7. k. Akadémia, Bp., 1972. 94. o.)
BÉKÉS MEGYE
  az ország térképén




Csorvás község történetének rövid ismertetését tartja kezében Kedves Olvasó.
A kiadvány megjelenésének évében éppen 770 éves ez a tele­pülés. Nemzedékek csinosították, fejlesztették, építették újjá, nemzedékek hagyták örökül utódaiknak, hogy folytassák az építömunkát.
Nem nagy ez a falu — habár nagyközség. A nagyléptékű tér­képek méretaránya nem is teszi lehetővé, hogy feltüntessék raj­ta. A Viharsarok agrárküzdelmeiről szóló átfogó írások többek között Orosházát, Békéscsabát említik. (S ezek rajta vannak a térképen is.) Mi, az unokák, fiák azonban büszkék vagyunk ar­ra, hogy a küzdők soraiban ott voltak a csorvási elnyomottak, nagyapáink, apáink is. Tetteikkel beírták falunk nevét is a for­rongó helységek neve közé.
Nekünk, akik itt születtünk, akik lakjuk, ez az otthonunk. Számunkra itt kezdődik a haza. Elődeink nekünk építették, a mi kezünk munkája is szépíti, bővíti. Szeretjük hazánknak ezt a darabját. S vajon nem jobban tudjuk-e becsülni, ha többet tu­dunk róla, ha alaposabban megismerjük? Gondoljuk, s remél­jük, ez belső igénye a szülőföldjét igazán szerető lakosnak. Ezt az igényelt ismeretadást kívánja szolgálni könyvünk, szövegben és képben.
Településünk történetének megírására már több próbálkozás történt. Most, a 80-as évek adták meg a lehetőséget, hogy az előző törekvések eredményeire alapozottan, fejezeteket foglal­junk össze Csorvás történetéből. Sem a történeti kutatás körül­ményei, sem a terjedelem szabta feltételek nem engedték meg, hogy monográfiát készítsünk. Arra vállalkozhattunk csupán, hogy rövid áttekintést adjunk a régmúltról, felvillantsuk, mi­lyen út vezetett a felszabadulás óta eltelt négy évtizeden át a jelenhez. Azzal a szándékkal terveztük, hogy nyomdai termék­ben öltsön testet a régmúlt idők rövid krónikája, falunk új ko­rának néhány főbb fejlődési szakasza, hogy láttassák az emlé­kezet, a szóban fennmaradt történelem.
Sajátos fénykép ez az összeállítás. Sajátos, mert ki-ki színez­heti egyéni életútjának beépítésével, belegondolásával. S ha így van. akkor talán nem tévedünk, ha azt hisszük, bekerül ez a kiadvány a családi albumba, elfoglalja helyét a híven őrzött, becses emlékek között. Ekkor pedig nem volt hiábavaló a meg­jelentetése. Hihetjük, hogy elérte a célját.
Alcímként fogalmaztuk meg, ..Fejezetek Csorvás rövid törté­netéből''. Tudjuk, e fejezetek kiegészítésre kívánkoznak, s azt is, hogy folytatódniuk kell. S ahogy a mai ifjak fogják átrajzol­ni Csorvás térképét, talán éppen az ifjú olvasók közt lesz az, aki majd újabb történeti kutatásaival segíti egy majdani kiadás bő­vítését.
Csorvás nagyközségi pártbizottsága, tanácsa köszönetét fejezi ki mindazon szerveknek, szervezeteknek, amelyek tényanya­gaikkal, irattáruk rendelkezésére bocsátásával segítették e hely­történeti kiadvány összeállítását. Megköszöni azoknak a szemé­lyeknek a közreműködését, akik élettörténetük egy szakaszának elmondásával járultak hozzá, hogy a felnövő nemzedék megis­merhesse szülőföldje lakóinak korábbi életét. Köszönetét mond a szerzőknek, akik társadalmi munkában vállalták, végezték a megírást, összeállítást. Megköszöni Zalai Györgynek, az MSZMP Békés Megyei PB nyugalmazott titkárának, falunk szülöttjének, a véleményével és értékes javaslataival nyújtott segítségét. Megköszöni végül a Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó és a Nyírségi Nyomda dolgozóinak, hogy bábáskodtak e kiadvány megszületésénél.
MSZMP Csorvás Nagyközségi
  Bizottsága
Csorvás Nagyközség
Tanácsa
BEVEZETŐ
MINT I. FEJEZET

895-ben a 841 méter magas Vereckei-hágón át új nép érkezett a Kárpátoktól nyugatra eső területre — a magyar. A 895. évi honfoglalás lehetővé tette, hogy az ezt követő években a hét — Nyék. Megyer- (amelyből a magyar elnevezés származik), Kürt­gyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi — összesen 103 nemzetsé­get összefogó magyar és három kabar törzs népe előnyomuljon Erdélyből és a Felső-Tisza-vidékről a Tisza és a Zagyva vona­láig. 900 nyarára a Kárpát-medence teljes egészében a magya­rok kezére került.
Új történelme kezdődött ezzel népünknek. Ennek részeként — nem sokkal több mint 300 esztendő múlva — elkezdődött a mi falunk története is.
Históriaírásunk az ezredfordulót tekinti annak az időszaknak, amikor a nemzetségi szervezetben élő ősközösségi társadalmi vi­szonyokat a feudális viszonyok korai szakasza váltja fel.
A letelepedés — mert az új hazában ez történt — új gazdál­kodási, új élet- és kapcsolatformát, új társadalmi formát ered­ményezett.
I. István, az ország 997-től   fejedelme, 1001-től koronázott ki­rálya megalapította az új államot. Törvényeivel új rendre szok­tatta, ahol kellett, kényszerítette az egykori törzseket, nemzet­ségeket.
Létrejött a megyerendszer. István király megyéi között sze­repel Békés megye (Békésvár székhellyel), Újvár, Biharország (1). Zaránd, Csanád és Csongrád által határoltam [A honfoglaló ma­gyarok a Körös folyók összefolyásánál Békés nevű földvárat építettek, s ez lett a megye székhelye. Ez nem azonos a gyulai kő (tégla) várral. Ez utóbbit 1435-ben Maróthy János emeltette.]
Az Árpád-házi falukép (a földbe ásott házak, tűzhelyek, cse­répedények, kaptár alakú, földbe ásott gabonaverem) világossá teszi, hogy a gazdálkodásban a nomád állattenyésztést is fenntartva, a földművelés fontos helyet tölt be. A telkes művelés honosodott meg, amelynek lényege az, hogy a téli szállás mel­lett levő, állati trágyával telkesitett földet művelték meg.
A térségben feltárt, s köztük sok, a Békés megyei Munkácsy Mihály Múzeumban őrzött lelet — edények, szerszámok, fegy­verek, ékszerek — arról tanúskodik, hogy a mai falutól észak­keletre volt ilyen település. (A Hármas-Körös vidék ura a bete­lepülés korában — a feljegyzések tanúsága szerint — Csolt nemzetségfö volt. Nemzetségét illeti hát konkrétabban az előde­ink tiszteletét sugalló elnevezés.)
Veres József orosházi evangélikus lelkész, az orosházi válasz­tókerület képviselője 1886-ban az általa készített történeti és statisztikai adatokban azt adja közre, hogy Csorvás Igen régi község; már 1217-ben falu volt.” (A Révai Nagy Lexikona ezt, vagy az erről szóló azonos forrást használhatta — amelyet, ugyancsak évfordulóbizonyságként, előbb idéztünk.)
A csorvás szó az ószláv nyelvben „homokos”-t jelent. Jól utal ez a térség szükebb helyi talajviszonyára — az idősebbek még emlékeznek az Elekes-malom melletti „homokos”-ra —, ami pe­dig a szláv jövevényszót illeti, az nem is lehet furcsa. A szláv hatás nyelvünk fejlődésében, szókincsében is visszatükröződik. A kása, lepény, galuska, kalács, tarhonya, tészta, szalonna, zsír, paprika, asztal, tányér, villa, pohár, pálinka, ruha, gatya, nad­rág, kapca, konyha, szoba, kamra, szomszéd, asztag, talicska — mind, mind a szlávból   jött.
Az 1217-béli falul 1241-ben a tatárdúlás elpusztította.
A pusztítás valóban óriási volt. IV. Béla (1235—1270)   király azonban helyes újjáépítési, védelmi bel- és külpolitikájával ki­vezette az országot a mélypontból.
Csorvásról mint birtokról azonban csak több mint 200 év múl­va, Hunyadi János, majd fia, Mátyás király korában bukkan fel adat (egy időben Chorvas-nak, ill. Cyorvas-nak is írják).
A "Békés megye a honfoglalóktól a török világ végéig” című helytörténeti kiadvány idézi Mátyás király oklevelét, amelyben ez szerepel: "Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország stb. ki­rálya ... üdvöt és kegyet. Megfontolván Gerla-i Ábrahámfi Ta­más hű szolgálatainak érdemeit... a BÉKÉS (Bekes) megyében lévő Gerendás (Gerendas), Csorvás (Csorvas), Kétsopron (Keth Sopron), Apáca (Apacza)... nevű birtokokat... előbb mondott Gerla-i Ábrahámfi Tamásnak és összes örököseinek és utódainak új adomány címén... örökre adjuk. Kelt Budán, 1458. július 25-én.”
Később, a XVI. század közepén már nemcsak birtokként, ha­nem ismét faluként is szerepel Csorvás neve. Dr. Maday Pál Bé­kés megye története című munkájában arról ír, hogy a török defter (adóösszeírás) adatai szerint Csorváson 1552-ben 5, 1553- ban 13, 1556-ban már 25 kapu után fizettek adót. A falubán 53 család élt, a lélekszám 285.
1580-ból még felbukkan az iratokban Csorvással kapcsolatos történeti adat — a falu azonban 16 esztendővel később, sok más kisebb-nagyobb településsel együtt újból a pusztulás sorsára jut. Feltehetően 1596-ban a törökök és az oldalukon harcoló más idegen csapatok a földdel tették egyenlővé, lakosait szablyaélre hányták vagy rabláncra fűzték.

A falu immár másodízben lett mi volt, puszta.
II.
ÚJ FALU A PUSZTÁN
-
ÚJ TELEPÜLÉS A TÉRKÉPEN

A pusztává   vált helységről feljegyzések eddig nem kerültek elő. Az újratelepítés csak a II. Rákóczi-szabadságharc utáni időszak­ban indult meg megyénkben, különösen 1720 után. Harruckern János bécsi udvari szállító ekkor kapta meg adományként Bé­kés és Zaránd vármegyéket. Az új földbirtokos, ki bárói címet nyert, s egyben a megye főispánja is lett, a jórészt lakatlan bir­tokára az ország más részeiről hívott letelepedni kívánókat.
A feljegyzések tanúsága szerint Csorvás-pusztát 1745-ig a bol­gár származású Kacsemag Miklós bérli, majd ettől kezdve a gyulai jobbágyok kapják meg,   évi 1000.— forint   bérleti díjért.
A puszta ebben az időben szinte csak legelő. Tessedik Sámuel jegyezte fel Csabáról Szarvasra utaztában, hogy a tájon gulyák­kal, ménesekkel találkozni, a vidék végtelen legelő, fa sehol.
A Harruckern család az 1700-as évek végére kihalt, Csorvás-pusztát (ekkor még így nevezték) a Wenckheim család örökölte. A területen, az 1783-ban készült első katonai felmérés szerint, a nyugati határszélen egy Szállás, a középső részen, az ún. Bé­kési úttól északra szintén egy Szállás — Erős János névvel je­gyezték, valószínűleg a tulajdonosról — s végül a keleti oldalán Csorvás w. h. (..Csorvási csárda”) található az ún. Aradi út és Békési út találkozásánál. Ez valószínűleg a közismert nevű Perneczki-féle csárda lehetett. (A szállás szerepe összefügg a kora­beli állattartással. A gulyák, ménesek tavasztól őszig a legelőn találták meg táplálékukat, míg télen védett helyeken gondos­kodtak róluk. A telelőhelyeket a gondozók lakhelyével együtt nevezték szállásoknak. A szerk.)
Csorvásra a lakosság betelepülése a XIX. század második har­madától veszi kezdetét. A grófi majorok is ebben az időben je­lennek meg. 1843-ban az alábbi itt lakók neveivel találkozunk az egykori feljegyzéseken:
Csiszár István, neje Juhász Klára, gyermekeik: Mária, Er­zsébet.
Gremsperger János uradalmi intéző, neje Antal Gertrúd, gyer­mekeik: János. Leopold, Jakab, kinek neje Paulányi Magdolna, unoka Deim Teréz.
Kajlinger György, neje Rácz Terézia, gyermekeik: Anna, He­léna. Alojzia. Antónia.
Mezei József, neje Boldog Katalin, gyermekeik: Katalin, Jó­zsef, Julianna, Rozália.
Szabó József, neje Horváth Katalin, gyermekeik: József, Imre.
Mind többen kapnak kedvet a letelepedésre, illetve az ide köl­tözésre.
1846-ban 64 fő a lakók száma. 1848-ban a családok szá­ma 40. a lélekszám 180 fő. 1849-ben a lélekszámot 60-nak jegy­zik, valószínűleg a szabadságharc eseményei miatt; viszont 1851- ben már 360 lélekszámról történik említés.
Az önkényuralom éveiben a községet egy időre Békéscsabá­hoz csatolják, de 1856-tól Csorvás önálló adózó település lett. Gyula és Csorvás között 1857. december 3-án jött létre az örök­egyezség az elszakadásról, a megyei hatóságok ezt később jóvá­hagyásukkal szentesítették. Csorvás önálló adózó községgé vált.


CSORVÁS-PUSZTÁN FALU ÉPÜL
       
A puszta déli oldalán, mérnöki   tervek szerint telepítik a bel­területet, sakktábla alaprajz szerint.
A letelepülök többségükben gyulai   bérlők. Számuk 1858-ban 683 fő.
A község határa ekkor 15 612 kh 901 négyszögöl, a szántóte­rülete 7021 kh 1250 négyszögöl, tehát nem teszi ki az 50%-ot sem. A belterület számára 139 kh 700 négyszögölet hasítottak ki. Ennek fő tengelye a mai 47. sz. főút, a Rákóczi Ferenc utca, amely az északkelet—délnyugat irányt követi. Ettől északnyu­gatra négy, délkeletre három utcát jelöltek ki, vagyis az utcák száma nyolc, a mai Kazinczy utcától a mai Kölcsey utcáig. Északkelet—délnyugat irányban a mai Bajcsy-Zsilinszky utcá­tól a mai Batthyány utcáig terjedt, összesen hat utcát ölelve fel. A szélső utcáknak csak a központ felőli oldalára építkeztek. A temető a csabai országút és a „Földhányó”-nak nevezett, a mai ,.sárgás”, területe közé került.
Az első házak a mai Széchenyi u. 38. sz., illetve az István ki­rály utca 27. sz. alatt épültek. (Ezek ma már nem találhatók meg, helyükön újak állnak.) A belterület beépítése nem egyen­letes. Két nagyobb csoport alakul ki, az egyik a mai István ki­rály utcai iskola környéke, a másik a tanácsházától délkeleti irányba eső rész. Az utcák egymással ún. tizedeket zárnak kö­rül, egy tized területe 3600, illetve 4200 négyszögöl, 12, illetve 14 db 300 négyszögöles telekkel. A tizedek beépítése is változa­tos volt. Némelyikre többen építkeztek, de volt olyan is, ahol üresen álltak a telkek.
A házak jó része csak szoba-konyha-kamrából áll. Anyaguk többségében vertfal, de találkozunk tégla alapra épített   vályog falakkal   is. A tetőzet nyeregtető, az anyaga nád vagy zsindely. A lakóház jellemző beosztása: szoba, konyha, kamra. Esetleg kisebb nyári konyha is csatlakozott hozzá. Az utcára legtöbbször két ablakot, egy ajtót helyeznek. A padlásteret deszkával zár­ják le, különösebb díszítés nélkül. („Színesebbek’’ viszont az ut­ca felől tekintve a Békéscsabáról érkező szlovákok lakásai. Elöl a jellegzetes tornác, négy, fából készült oszlop tartja a tetőt. A tornácot fakerítés zárja el az utcától.) A házak tengelye de­rékszöget zár be az utcával, az udvaron gazdasági melléképüle­tek találhatók. A későbbi években jelennek meg az utcával pár­huzamos tengellyel épülő házak, van közöttük „L”-alakú is, a telek utcafrontját részben vagy teljesen kitöltve. Ez utóbbiak esetén megjelenik az un. szárazbejáró. Az építkezéshez szüksé­ges földet a telekről vagy a „Földhányóról” termelték ki.
A telkeket fából, vertfalból, esetleg trágyából készült kerítés vette körül, de igen sok helyen be sem kerítették azokat.
Kezdetben a faluban nem volt járda. Először 1872-ben készült deszkapalló-járda a községházától a református parókián műkö­dő imaház és iskola; a római katolikus templom, parókia és a mai Petőfi utcában működő római katolikus iskola között.
A házakat először 1880-ban számozták. A falu közepén talál­ható piacteret akácfa sor övezte.
Az első időkben a külterületen összességében több lakos élt, mint a belterületen. Megindult a pusztai legelő művelés alá vo­nása, feltörése. A szántóterület 7021 katasztrális holdra növe­kedett.
Az 1769—70. évi úrbéri rendezésből adódóan különültek el a tanyák és a majorok, amelyek egy-egy nagyobb tömböt   képeztek a térségen.
A tanyák sajátos módon, szándékosan vagy véletlenül csopor­tosan jöttek létre. Külön, a csabai út melletti feszület környé­kén találjuk a katolikus vallásúakat. A reformátusok a falu el­lenkező oldalán gazdálkodtak. Ezen a részen így maradt rajta


a név: ,,Református-dűlő”. A kiscsorvási, a szenes-pusztai részen pedig az Orosházáról jött evangélikusok éltek.
A korabeli dokumentumokat vizsgálva a birtokviszonyok szé­les skálát mutatnak. Az 1100 négyszögöles ún. kisholdban szá­molva 5, 10, 20, 30,   40, 60, 100, 200, 300, 400, 600 holdakkal ta­lálkozunk. Természetesen a holdak számának emelkedésével csökken a tulajdonosok száma. A tanyák mérete eltérő, függően a tulajdonos anyagi helyzetétől. Az építkezés anyaga, formája megegyezik a belterületivel.
A majorok nemcsak külön csoportot alkottak, hanem 1895-ig nagy önállósággal is rendelkeztek. Ennek jogát nem csorbíthat­ta a község vezetősége, mert készek voltak a közigazgatástól el­szakadva önálló község szervezésére is. A majorokban külön állt a kastély a földesúr számára, külön voltak az intézői, tiszttartói lakások, a cselédek, időszaki munkások lakásai, az ólak, istállók. A majorok körül erdőket ültettek, a kastélyok köré díszkerteket telepítettek. A földesúri birtokon belül a dülőutak mentén gyü­mölcsfákat (szilva- és diófákat) telepítettek. A telekhatárokat leginkább akácfák képezte „allé” zárta le. Az akác a tanyasi utak fája is volt. Sajátosnak tekinthetők a nagybirtoktáblák sar­kain álló ún. sarokerdök. Ezek a vadgazdálkodást szolgálták, ám az így beültetett birtok erdős területnek minősült, amelyre adó­kedvezményt kapott a tulajdonos.
A községet a szomszédos településektől a széles, azóta kiosz­tott Határút választotta el, amely körbe futotta Csorvást.
Csorvás az önállóvá válásával megkezdi sajátos életét.
A lakosság többsége Gyuláról érkezett, nagyobb hányada Ma­gyar-Gyuláról, kisebb része Német-Gyuláról. Jöttek azonban Kígyósról, Endrödröl, Csabáról, Apácáról, Csongrádról, Oroshá­záról, sőt a Felvidékről is.
Az elöljárók szigorúan meghatározták, hogy kiket fogadnak be a községbe. Megkövetelték, hogy a betelepültek „becsületes, jó erkölcsi magaviseletét tanúsító elöljárósági elbocsátó bizonyít­ványt elömutatni képesek legyenek. A házatlan zsellér 1 forint, a házas vagy telkes lakosítandó 5 forint befizetésére köteleztetik.” (A honosítási díj mértékéhez, összevetésül: ebben az idő­ben 1 kg hús ára 30—40 krajcár volt.) [Forint: pénznem. Firen­ze (Florenz) városa 1252-ben első ízben veretett aranyérmét az ezüstérme kiszorítására; innen a forint elnevezés. Magyarorszá­gon 1337-ben Róbert Károly veretett először forintot, Ausztria — Magyarország 1892-ben tért le a forintrendszerröl.]
A lakosság összetételét az egykorú írások így mutatják:
Földbirtokkal rendelkező gazda
41%
Házas zsellér
37%
Házatlan zsellér
22%
A majorok önállóságából eredően annyit tudunk, hogy 9 ura­dalom volt. Nem ismerjük pontosan az állandóan ott lakó bére­sek, alkalmazottak számát.
A lakosok többsége a mezőgazdaságból élt. A kisebb gazdasá­gok, házas zsellérek, házatlanok a létfenntartásra törekedtek, az uradalmak, birtokok, gazdaságok értékesítésre is termeltek. Főbb termények: búza. árpa, kukorica, széna, kender, zab, burgonya, bab. tök, káposzta, zöldségfélék. Tartottak baromfit, sertést, szarvasmarhát, lovat. A lóállomány javítása érdekében Mezőhe­gyesről állami méneket hozattak, amelyekről a község gondos­kodott.
A község életét a járási föszolgabíróság, a megyei főispáni, alispáni hivatal ellenőrzése mellett a képviselő testület irányí­totta. A testület tagjai 50%-ban a magas adófizetők, ún. virilisek közül. 50" %-ban a választottak közül kerültek ki. A képvi­selőket előzetes jelölés után választották. A bíró, az albíró, a pénztárnok, az adószedő, az esküdtek, illetve a közgyám sze­mélyére 3—3   jelölt volt. A jelölés titkosan történt, de a tisztség­viselőket — a járási főszolgabíró felügyelete mellett — közfel­kiáltással választották meg.
A testület évenként általában négy rendes ülést tartott. Sür­gős döntés előtt vagy nem várt esemény miatt rendkívüli öszszejövetelre is sor került. Rendszeresen beszámoltak a község pénzügyeiről, az éves költségvetés alakulásáról, a következő évi költségvetésről. Ez utóbbit jóváhagyás előtt 15 napig közszem­lére is kifüggesztették, a zárszámadással egyetemben. Döntöttek a pótadó mértékéről, a behajtás állásáról. Jóváhagyták vagy el­vetették a letelepedni kívánók kérelmét. Tehát részletekbe me­nően foglalkoztak a község életével.
A településtörténet feldolgozásával foglalkozó tanulmányok megemlítik, hogy az első bíró Paraszka János nyugdíjas gazda­tiszt, a jegyző Putics József volt.
Milyennek látta később a falut a korabeli szemtanú, Táncsics Mihály, aki ekkor az orosházi választókerület képviselőjelöltje volt? Csabáról érkezett. 1870. augusztus 19-én. így ír erről: ..A legközelebbi vasútállomás Csorvás, ... csak most kezdi még magát pusztából községgé kinőni. A vasúti állomástól a község messze esik, hogy semmi nemű jármű nem közlekedik, ottlétem­kor még valami hordárféle embert sem találtam, az eső pedig folyvást esett, az út már sárossá, síkossá vált, ily körülmények között kellett nehéz útitáskámat magammal cipelnem a falu­ba... Csak midőn már a szétszórva fekvő házakhoz közel ér­tem, találkoztam egy emberrel, aki táskámat elvette. így gyalo­golva, átázva, szálltam be Csorvás községházába, tehát nem volt azon csodálkozni való, sőt természetesnek találtam, hogy Berza Gergely bíró uram olyképpen fogadott, mintha csak mondta vol­na: vigyen el az ördög, mit keresel itt. Kijelentőm ugyan, hogy ki és mi vagyok, de sehogy sem tudta a fejébe venni, hogy egy országos képviselő ily egyszerűen is megjelenhetik választói kö­zött. Végre a helybeli postamester, Vangyel Szilárd úr jött oda, és velem kezdett és folytatott beszédből Berza Gergely uram is kezdé elhinni valahára, hogy ez a vén szakállas ember még sem valami garabonciás diák, a mint azt magának képzelő. Az ott lé­vő jegyző és eskütt urak egy árva szót sem ejtettek hozzám”. Táncsics nem is maradt sokáig, még aznap továbbutazott Bán­faivára, a mai Gádorosra. Meg kell jegyezni, hogy a bíró neve helyesen Merza Gergely.
A vasút egyébként az évben készül el. A következőben, 1871-ben épült fel a községháza [amely ma a házasságkötő terem és folytatása. Akkor itt a hivatalos helyiségek, két községi fogda(!) továbbá a községi cseléd lakása voltak],
A Békéscsaba—Orosháza közötti út   kőburkolatának elkészíté­séhez a megyei és járási szervek a község lakosait is közmun­kára kötelezik. Az út a belterület nyugati széléig el is készül, de mintegy 20 évet kell várni, hogy tovább is vezessék.
A fásítás, gyümölcstermesztés, dísznövény ültetése érdekében községi kertészet létesül, amelyet a református és evangélikus lelkész-tanítók vezetnek.
A falut 1873-ban megpróbáltatás érte: sokan megbetegedtek kolerában, sok volt a haláleset. Az árvák számára a járási fő­szolgabíró 25 forint segélyt utalt ki. Természetesen nem csoda, hogy a betegség felütötte a fejét. Az ivóvizet ásott kutakból nyerték. A községi mészáros az állatok vágását, mérését a mai evangélikus templom helyén, az utcán végezte, míg főszolga­bírói határozatra az a Homokos mellé nem került.
A lakosság köréből 1878-ban 3 tagú rendőrséget állítanak fel. Feladatuk: őrködni a tűz, a vagyon és az erkölcs felett. Az egyi­kük lovas, ö a levelek kézbesítését is elvégzi.
1876 óta van községi orvos, valamint bába. Ez utóbbit főszol­gabírói utasításra alkalmazták, hiszen jelentős a születések szá­ma. Az 1869. évi népszámlálás óta a lélekszám folyamatosan emelkedik, melyet az alábbi táblázatból is látni:
ÉvLakosságSzaporodás
1869
1880
1890
1900
1910
1920		2265
3148
4249
4967
5658
6147
883
1101
728
719
461
Magyarázatul ide kívánkozik, hogy a gyarapodó lélekszám  a 80-as, 90-es években a nagyarányú betelepülésből is származik, de mindemellett többen születnek, mint   haláloznak.
A mezőgazdasági termelés növekedése szinte igényelte a mal­mot. Az ún. Elekes-gőzmalom fel is épült a Homokos mellett. Szélmalom kettő is volt: az egyik a csárdától északra állt, ez volt a Csizmadia-malom, a mai Csizmadia-kert néven ismert ré­szen, a másik a Békési út és a téesz termelési központjába ve­zető müút találkozásánál állt, a neve Wenckheim-szélmalom.
A vasút forgalma is növekedett, innen bonyolították le szál­lításaikat Csorváson kívül Csákó, Kondoros, Pusztaszenttornya és Gerendás.
Jelentősen nőtt az igény a művelhető földek iránt. 1882-ben kiosztják a mai Hunyadi utcai szőlőket, majd három év múlva a homokbánya mellett is parcelláznak. Tervet dolgoznak ki 550 négyszögöles telkek bérbe adására, majd eladására. Ennek ér­dekében megvásárolják Rácz Lipót 60 hold földjét is.
Az ekkor eléggé rendezetlen községházi ügymenet gondot okoz az alispánnak is. Változás 1887 őszén következik be: ez időtől Gremsperger József intézi, vezeti a községházát. Határozottan, energikusan veszi kezébe az ügyeket. Fegyelmezi az esküdteket, s a képviselőtestület is hamar rádöbben, hogy a jegyző mögött ott áll az alispán. „Évtizedes rendetlenséget kell megszüntetni!” — vallja, s kijelentésének, határozottságának eredménye lett.
A piactérről, többek észrevételére a Sárgás mellé telepítik a ló-, marha-, sertéspiacot. Piac hétfőn és szombaton volt.
A községi jövedelem növelése céljából a Wenckheim családtól 6000 forintért megvásárolják az italmérési (regale) jogot. A szük­séges pénzt kölcsönből biztosítják 1889-ben. Ezek után, valószí­nűleg a sikeres ügylet következményeként, rendszeressé válnak a kölcsönfelvételek.


A VIHARSAROK RÉSZE

Az 1891. május 6-i rendkívüli képviselő-testületi ülésen Oláh György tiszti főügyész, mint hatósági biztos bejelenti, hogy a járásban és községben észlelt munkásmozgalmakkal szemben két század erejű katonaságot vezényelt Csorvásra.
Oláh György írásos beszámolójában később jelenti a várme­gyének, hogy a kitört mozgalmakat csírájában elfojtotta, a cse­lédséget a szolgálatba visszaállította, bár az még folyton for­rong. A gondot az okozta, hogy a csorvási, jóváhagyott szabály­zattal rendelkező munkáskörbe nyomtatványok, hírlapok érkez­tek, amelyek „izgatták” a munkásokat. Szétosztották ugyanis a lapokat a munkások között, azok kikerültek az uradalmi cseléd­ség közé is. A munkáskört bezárták Csorváson. A rendszernek nem tetsző „izgatás” persze nem szűnt meg. A kör egyes veze­tőihez a lakcímükre érkeztek a lapok, ők azokat szétosztották, s kocsmákban, köztereken felolvasták, mindaddig, amíg a ható­ság be nem tiltotta azokat.
Miért lettek elégedetlenek a mezőgazdasági munkások? A fel­jegyzések szerint az aratási szerződések kötésekor „túlzó köve­telésekkel” léptek fel a munkaadókkal szemben, ezért aztán azok dorozsmai aratókat, békési napszámosokat alkalmaztak. Való­színűleg heves vitákra kerülhetett sor, mert letartóztatták Konyecsnyi Jánost, ifjabb Gyarmati Istvánt, Szász Pált, Szász Györgyöt, Puskás Jánost, Turbucz Jánost, Horváth Andrást. Az erélyes hatósági fellépésre az előzőleg lejátszódó, a mienknél nagyobb szabású, orosházi, békéscsabai parasztforrongások in­dokot szolgáltattak.
Szeptember 2-án a képviselő-testületben a következők hang­zottak el: a katonaság szeptemberben eltávozik, a nyári idény­munkások is elmentek. A továbbiakban 17 főből álló csendőr őrs biztosítja a rendet.
(Őrizték az urak, a földbirtokosok rendjét a forrongó agrár­szocialista mozgalmak ellen, amelyek legelőször és legheveseb­ben ebben a térségben, a Viharsarokban lángoltak fel. A letar­tóztatásokkal az is cél volt, hogy megfélemlítsék a csorvási dol­gozó tömegeket. A „lángot” sikerült elfojtani, de a „parazsat” eloltani nem. Az később, a 30-as évek végén az aratósztrájkok­ban  újból felizzott.)


A MILLENNIUM ELŐTT ÉS UTÁN

Súlyos gazdasági helyzet áll elő 1895-ben. A búza ára nagy­mértékben esik, mivel a budapesti malmok, amelyek eddig tő­lünk is vásároltak, ekkor Szerbiából és Romániából olcsó, vám­mentes búzát hozatnak be. Ez érzékenyen érinti a termelőket. Sokan munkanélküliek a faluban. A segítségükre az államtól ka­pott segélyeket azonban a testület kölcsön formájában adja ki, nehogy az a meggyőződés „istápoltassék”, hogy az állam köte­les őket eltartani.
Ebben az évben megszűnik az uradalmak önálló jellege. A to­vábbiakban a község részének tekintendők, annak fennhatósá­ga alá   tartoznak.
1896 az ezeréves Magyarország éve. Csorváson millenniumi Istentisztelettel ünnepelnek.
Gróf Wenckheim Ferenc 1898-ban javaslatot tesz mezei vas­at létesítésére. A gazdasági vasutat a Szolnoki Cukorgyár anya­gi hozzájárulásával építik meg, annak fejében, hogy Csorvásról csakis oda szállítanak cukorrépát. A lóvontatású vasút hosszú ideig, 1961-ig működik, elősegíti a cukorrépa-termelés elterjesz­tését, mert a gyár vetőmagot, eszközöket és szaktanácsokat is ad.
Novemberre elkészül az artézi kút a piactéren, 387 m mély, teljesítménye 80 liter percenként. Ez segít a vízgondok megol­dásán.
1899-től az utcák, terek nevet kapnak, a majorok 1902-től. Felépülnek a főtéren a templomok.
A község 1902-ben ismét 40 000 korona kölcsönt vesz fel 50 évre, 4,95% kamat mellett. 1903-ban megint kölcsönfelvétel, 82 000 korona összegben. Mondhatni, ezek kedvező ügyletek, se­gítik akkor is a községet, ha később vissza kell fizetni. (A le­járati idő 1952, 1953!) Ebben az évben kezdik meg a téglajárdák építését. Monspart Józsa óvónő magánóvodát nyit, melyet sokkal inkább azért támogatnak, hogy a Csabáról idetelepült szlovákok gyermekeit megtanítsák magyarul.
Nagy szárazság sújtotta a falut, a gémeskutak vize elapadt. A szárazság még 1905-ben is megismétlődik, a megyei segély­ügyi bizottság közbenjárására Csorvás 4000 korona segélyben részesül.
1907-ben eladó lett a Szucsu-birtok, a belterülettől déli irány­ban. A parcellázáskor merül fel a terv, itt 64 házat építenének, amelyeket mint munkásházakat (így nevezték), az arra érdeme­seknek eladnák. Ehhez természetesen kölcsön kell. Sikerült is megszerezni, 162 410 koronát, 4.5%-os kamatra, 65 évre. A visszafizetés utolsó időpontja 1972!
A község bizony zsúfolt, több család él egy szobában, néme­lyek nehéz körülmények között, sokan napszámból, idénymun­kából. Alapítványt is tesznek a szegény gyermekek iskoláztatá­sára, 3000 korona összegben.
A munkásházak 1908-ra el is készültek. Azokat 30 évre adták bérbe. Alikor lesznek a lakóké, ha az utolsó részletet is kifize­tik. Egy ház bekerülési költsége 14 474 korona 79 fillér.
Az év júliusában hatalmas jégvihar pusztított, 67 kisgazdá­nak még a vetőmag sem termett meg. Pusztított a filoxéra is.
A falunak  is megvan a maga gondja: hosszan tartó betegsé­gek pusztítják a sertésállományt.
A gazdasági nehézségek ellenére, az újabb betelepülések ered­ményeként folytatódnak az építkezések. Van igény építőanyag­ra, cserépgyár épül a falu határában, s dolgozni kezd. A kölcsö­nök felvétele továbbra is gyakorlat. A lakosság meg panaszko­dik, sok az adó. Erre való hivatkozással vetik el a gazdasági is­kola beindítását, pedig a megyei tanfelügyelő igen szorgalmazta. Több alkalommal szóvá teszik, hogy a községháza nagyon rossz állapotban van, javítására pénzt kell biztosítani. Végül is nem javítanak, hanem építkeznek: 1912-re kész a teljesen új épület. (Ez ma is a tanácsháza. Külsejét 1986-ban az eredeti szerint újí­tották fel.)
A további években viszont a nagy kölcsönfelvételek megszűn­nek, s eljön az idő, mikor már a falunak kell adnia. Kitör az első világháború. A férfiakat viszik katonának. A közpénztárból 500, a tőkepénztárból 1500, a szegénypénztárból 1500 korona hadikölcsönt jegyeznek a lakosok. A folytatás szomorú. A behívottak a harcmezőn maradnak, fogságba esnek vagy rokkan­tán térnek haza. A gazdasági élet visszaesik, a termelés csökken, a határban rekvirálók jelennek meg, kell a termény a hadsereg­nek, s a rekvirálók jutalékot kapnak. És erőszakolják a további hadikölcsön-jegyzéseket. Vele együtt növekszenek a terhek, míg végül eljön az az idő, mikor hivatalosan is kijelentik: a legszi­gorúbb katonai rekvirálás mellett sem tudnak a faluban 145 kg zsírt begyűjteni, mert nincs kukorica, nincs sertés sem, napon­ként fogy a tehénállomány is, kimerült a község. Ilyen körül­mények között köszön le Gremsperger József a főjegyzőségröl, 33 évi szolgálat után nyugdíjba vonul. Utódja Popovics Kornél, az eddigi jegyző. Ekkor- már 1918 van. Októberben még tiltako­zik a képviselőtestület azon megyei terv ellen, mely szerint a községet a Békéscsabai Járáshoz kívánnák csatolni. Nem kerül­hetett rá sor, mert november 9-én a képviselő-testület tagjai ünnepélyes fogadalom tételre gyűlnek össze: felesküdnek a bu­dapesti Nemzeti Tanácsra.
III.
ÍZLELTÉK A SZABADSÁGOT,
  KÜZDÖTTEK ÉRTE

A századforduló utáni évtizedek helyi munkásmozgalmi eseményei a Viharsarok e parányi, történelmileg keveset jegyzett pontján — helytörténeti szempontból — érzékletesen nyomon követhetők.
Csorváson az első világháború utáni időszakban is — jóllehet a megyében már mutatkoznak jelei az iparosításnak — az agrárjelleg dominál.
A község beékelődött az uradalmak közé, s lakosságát a nagybirtok nem tudta mindig foglalkoztatni. Pedig erre nagy szükség lett volna, hiszen egy 1897-es birtokviszonyokat közlő adat szerint:
a község földterülete: 15 663 kh, ebből
a nagybirtok kezén van: 11 012 kh,
ami az összes földterület 70,3%-át teszi ki. (Wenckheim Géza 3393 kh, Wenckheim Antal és örökösei 2982 kh, Singer Henrik 912 kh, Fischer Pál 789 kh saját, illetve bérelt földdel rendelkezik. Voltak még tizenöten, akik 100—500 kh-as földbirtokosoknak vallhatták magukat, többek között Reck József és Prág Bonifác is.)
Így a község népességének (az 1910-es népszámlálás adatai alapján 5686 lakos) túlnyomó többsége tehát föld nélküli paraszt, agrárproletár. Egy sűrűn lakott parasztközség, melyben az úri birtokok aránya jóval felülmúlta az országos átlagot. Még az sem volt túl nagy vigasz, hogy egy parasztra is kimutattak földterületet, ami kb. 1312 négyszögöl volt.
Nem csoda, hanem valóság, hogy a frontról hazatért katonák és az itthon levők beszélgetéseiben egyre többször szerepelt a föld, a földosztás.
A község népét az 1918-as katonai összeomlás nem érte készületlenül. Id. Szász Pál, Mogyorósi Mihály koruk miatt nem voltak katonák, továbbá Kómár Mihály — aki Oroszországból érkezett haza — és mások, a régi mozgalmi emberek, élére álltak a tömegek követeléseinek.
Az 1918-as októberi polgári demokratikus forradalom —   vi­dékünkön "novemberi" — Békés megyében november 1—2-a között tetőzött, majd november 7—15 között megállapodott.
Csorváson november 3-át jegyezhetjük. Megalakult a Nemzeti Tanács, személyi összetételét tekintve inkább polgári — értel­miségi jellegű volt: egy pap, egy orvos és egy tisztviselő. E há­romtagú Intéző Bizottságnak meghatározó személyisége Sipos András evangélikus lelkész, aki az első pillanatban szintén csat­lakozott a mozgalomhoz. A tény, tény: mindhárman az MSZDP tagjai.
A nemzeti tanácsok azonban nem statikus intézmények. Ki voltak téve mind a felülről, mind az alulról jövő nyomásoknak egyaránt. Valószínűnek tűnik, hogy nálunk az alulról jövő volt a domináns. A Nemzeti Tanács a dolgozók érdekeit tartotta szem előtt. így is cselekedtek. Hozzákezdtek a földosztás előkészítésé­hez, azonnal elkergették a főjegyzőt, elbocsátották a csendőrsé­get, elhatározták, hogy a hazatért katonákból 25 tagú nemzetőr­séget alakítanak, átveszik a lakosság hivatalos ügyeinek inté­zését.
A csorvási Nemzeti Tanács balratolódása a KMP megalakulása (nov. 24.) után még nagyobb mértékben tapasztalható. Egy­re merészebben intézkedtek. A föld igénylők száma: 631. Újra és újra a föld! Csorvás szegénynépei várják a küszöbön lévő földbirtokreformot. 1919 februárjában gróf Wenckheim Géza felajánlotta, hogy 4931 kát. hold összföldterületéből 800 kataszt- rális holdat, Farkas József bérlő, hogy 342 kh összföldterületéböl 150 katasztrális holdat átad az igénylőknek, nem tulajdon­jogilag. hanem részesművelésre, vagy pedig haszonbérbe. Hama­rosan kiderült, hogy nem ilyen   birtokrendezést kívántak a nincs­telenek. Egyszerűen nem vették át: „gyökeresebb birtokrefor­mot várnak, amennyiben ez bekövetkezik, a legnagyobb kész­séggel fogadják úgy a szóban forgó, mint általában rendelkezé­sükre bocsátandó egész földterületet megművelni” — jelenti a csorvási birtokrendező bizottság.
A Nemzeti Tanács sürgette a lakásínség megoldását is. 200 családi munkásház felépítését tervezték (elképzelésükben állami kölcsönnel), a földterületet Szucsu Irma és Emília földbirtokosok földjének kisajátításával.
1919. március 15-ét régen látott lelkesedéssel ünnepelték Csor­váson, valóságos tüntetéssé alakult: a szocializmus jegyében vö­rös zászlók és jelvények sokaságával demonstráltak. Ez már az „igazi” szabadság követelése, a forradalom továbbfejlesztése. A sok gátlással küzdő Nemzeti Tanács kezéből lényegében már ki­csúszott az irányítás.


A PROLETÁRDIKTATÚRA CSORVÁSON

A forradalmi fordulat Csorváson a budapestihez képest tíz nappal később, 1919. március 31-én következett be. A helyzet minden bizonnyal a történelmi átmenet belső logikájából, s a tájékoztatás-tájékozódási körülményekből fakadt.
Az egyesült párt a megye különböző helységeiben az időszerű politikai kérdésekről budapesti előadókkal — a Tanácsköztársa­ság vezetőinek részvételével — nagygyűléseket szervezett, hogy falun is megismertesse a proletárhatalom célkitűzéseit a töme­gekkel. Községünkben Nyisztor György földművelésügyi nép­biztos tartott előadást a proletárdiktatúráról. Az a Nyisztor György, akinek segítségével szerveződött újjá 1917/18 forduló­ján a helybéli földmunkásmozgalom. Ö egyébként 1918. május 7-én is nagy beszédet mondott Csorváson, ecsetelve benne a me­zőgazdasági munkások szerepének fontosságát, egységre szólítva fel a csorvási agrárproletárokat.
Pár napra rá újabb budapesti küldött érkezett községünkbe — a visszaemlékezések szerint egy Sustronovics nevű —, kinek közreműködésével „egy éjjel bizalmas tanácskozáson megalakult egy ötven tagú Munkástanács, benne 3 direktóriumi taggal. A direktórium tagjai voltak: Mogyorósi György, Kepka János és Szenteczki Mihály földmunkások, mozgalmi emberek ...” Más források szerint a tanácsválasztások előtti helyi direktórium sze­mélyi összetétele nem három-, hanem öttagú, mezőgazdasági munkásokból álló intéző bizottság volt.
A tanácsválasztásra egyébként április 7-én, hétfőn került sor. A lakosok ünneplőben, őszinte érdeklődéssel járultak az urnák elé, hiszen több évtizedes választójogi küzdelem győzelmes be­teljesedésének lehettek tanúi és egyben részesei. Részesei, mert amíg például a szavazati joggal rendelkezők 1910—15-ben a fa­lu lakosságának mindössze 7,35%-át tették ki, addig most 1752- en szavaztak, s ez 30%-nak felelt meg.
Lényeges, hogy a demokratikusan megválasztott 49 tagú Mun­kás-Paraszt és Földművestanácsban 11 nő kapott helyet — köz­tük Török Istvánné, a csorvási asszonyok, leányok bizalmi el­nöke.
A politikai hatalom átvétele után ezeknek a lelkes, de tapasztalatlan embereknek napról napra kellett megküzdeniük a napi és a korábban feltornyosult, bonyolult és sürgető teendőkkel, a forradalmak előtti gazdasági és szociális örökséggel.
Szorgalmazták a tavaszi munkák beindítását; szervezni kezdték a szövetkezeti mozgalmat; foglalkoztak a korábbi házhelyjuttatási akcióval; a művelődési ügyeket intéző bizottság megindította a felekezeti iskolák átvételi ügyeit; megalakították a Vörös Őrséget, sőt „forradalmi törvényszéket” is létrehoztak, Kepka János direktóriumi bíró vezetésével.
A törekvések óriási ínség és a proletárdiktatúrára nehezedő katonai támadási veszély közepette indultak a megvalósulás útjára.
A román királyi hadsereg csapatai április 16-án léptek akcióba, így megyénk települései közvetlenül tűzvonalba kerültek. A helyi direktórium legfontosabb feladata a védelem megszervezése, majd a kiürítés, a szervezett visszavonulás rendben történő elvégzése, az állami értékek és élelmiszerkészletek biztonságba helyezése lett.
Az Orosháza községi direktórium irataiból kiderül, hogy Csorvásról a Vörös Hadseregbe toborzott legénység között 12 huszár, 38 gyalogos, 1 árkász és 22 kiképzetlen szerepelt, összesen 73 proletárkatona.
Más források a Békés megyei vöröskatonák névsorában 77 csorvásit jelölnek meg. (Tanácsköztársaság Békés megyében 1919. című kiadvány.) E kötetben leírtak alapján határolható be megközelítőleg községünknek a burzsoá román egységek általi megszállásának, a helyi proletárdiktatúra megdöntésének időpontja.
"Április 26-án — a megye középső részének elvesztésével — közvetlen veszélybe került Orosháza is ... a román támadás Mezőkovácsháza, Békéscsaba—Csorvás ... irányából is megindult a varos felé ,. . Csorvás felöl. .. négy román század közeledett. . . 27-én estefelé Mezőhegyes—Mezökovácsháza—Csorvás vonalától már nyugatra állt az ellenség. . . Április 26-a a tiszántúli hadműveletek történetében fordulópontot jelent. Ekkor dőlt el végképp, hogy a vörös erők a Tiszántúlon nem képesek megállítani az ellenséget, és így onnan a Vörös Hadsereg egységeit ki kell vonni."
Községünkben tehát — az országos 133-mal szemben — mindössze 26 napot élt meg a proletárhatalom.
A hatalmat leverni igen, de az agrárproletárok, kisparasztok küzdeni akarását, a proletárhatalom emlékét megsemmisíteni nem lehetett.
A mozgalom élt, küzdött a Horthy-rendszer éveiben is.
A Tanácsköztársaság hőseinek tetteit őrizték a lakosok. Fiaiknak, unokáiknak adatott meg, hogy felszabadultan, nyíltan állítsanak emléket azoknak, akik életüket adták a proletárhatalom védelméért.
IV.
A KASTÉLYOK ÁRNYÉKÁBAN

URADALMAK — NAGYGAZDÁK —   KISPARASZTOK
A felszabadulás előtt Csorvás szántóterületének több mint 60 százaléka a nagybirtokosok kezén volt. Ez az arány az 1924/25-ös Nagyatádi-féle földreform végrehajtása után csökken (1300
katasztrális holdat tesz ki a felosztás), de még mindig meghatározó tényező a község mezőgazdaságában a nagybirtok. 1935-ben az uradalmak és a 100 katasztrális holdnál nagyobb területtel rendelkezők együttesen 8265 katasztrális holdat birtokolnak. Az 1930-as népszámlálás szerint a lakosság száma: 6869. Ugyanezen adatok szerint az uradalmak majorjaiban az alábbi megosztásban laknak:
Nagymajorban (Wenckheim Sándor birtoka)
289 fő
Kismajorban (Wenckheim Mária birtoka)
233 fő
Rudolf-majorban (Wenckheim Matild birtoka)
199 fő
Károly-majorban (Wenckheim Károlyné birtoka)
170 fő
Beregi-majorban (Nemes Albert birtoka)
61 fő
Prág I. és II. (Prág Géza és Lajos birtokai)
86 fő
Reck Géza (földbirtokos és bérlő)
45 fő
Sztojanovics Gyuláné (földbirtokos birtoka)
47 fő
összesen:
1130 fő
a község lakosságának 1/6-od része.
A majorok a falutól többségében 4—8 kilométer távolságra helyezkedtek el. Nagy-, Kis-, Rudolf-, Károly- és Beregi-majort kis nyomvonalú, lóvontatású gazdasági vasút kötötte össze. A szállítóeszközök úgynevezett „lórék” voltak. Ez természetesen elsősorban az uradalmak gazdasági érdekeit szolgálta. Ezzel szál­lították az eladásra szánt terményüket a vasútállomásra, nyári mezőgazdasági munkák idején a részes mezőgazdasági munká­sokat, aratókat a majorokba.
A gazdasági cselédek a 20-as években csak korlátozott mér­tékben vehették igénybe a lórét. Később változott a helyzet. Eleinte vasárnap, templomba menetelkor utazhattak rajta. Ké­sőbb a „postás lóvéval” pár személy jöhetett a majorból a falu­ba, esetleg a heti piacra. A 30-as évek végén, a 40-es években már teljes lehetőséget engedett az uraság.
Az uradalmaknak távbeszélő összeköttetésük volt. A vezeté­ket a lórésin mellett építették ki. (Ugye nem kell hangsúlyozni, hogy a csendőrőrsre is lehetett telefonálni?!)
Az uradalmakban a cselédség többsége nem változtatta mun­kahelyét, sőt egyes családok 20—25 évet szolgáltak a grófi bir­tokon. Voltak azonban olyan uradalmak is, ahol igen sűrűn cse­rélődtek a cselédek — ilyen volt Reck Géza uradalma is —, mert sem a kereseti, sem a lakásviszonyok nem voltak megfe­lelőek, sőt előfordult olyan eset is, hogy a gazdasági cselédek a megdolgozott munkabérüket is csak késve kapták meg.
Az 1930-as évek elején 12 olyan nagygazda volt, akiknek 50 — 100 katasztrális hold terület volt a birtokában. Az 1920-as évek­ről csak hozzávetőleges adatok vannak, de számuk a községben lényegesen nem változott. A nagygazdák, ugyanúgy mint az ura­dalmak, éves gazdasági cselédeket tartottak, és nyáron részes munkásokat foglalkoztattak. A cselédeiknek lakást biztosítottak.
A gazdaságukat maguk irányították és családtagjaikat — ha kitaníttatták is, nekik más pályát szántak — bevonták a mező­gazdasági munkába. Állatállományukat, különösen a szarvas­marha- és sertésállományt fejlesztették. A földjük megművelé­séhez megfelelő számú igaerőt tartottak. Gépi erővel nem ren­delkeztek.
Az 5—50 katasztrális hold közötti birtokosok száma ebben az időben 344 fő, 5167 katasztrális hold területtel. (Becsült adatok szerint ebből mintegy 150 fő volt a 10—20 holdas gazdák szá­ma.)
A község szántóföldjének kereken 1/3-ad része áll a művelé­sük alatt az 1920-as évektől a felszabadulásig.
A jelentősebb részük — ők a kisebb földterülettel rendelkezők  — maga és családtagjai segítségével művelte a földjét. Nyáron időszaki munkást alkalmazott.
A tehetősebbek éves, úgynevezett bennkosztos cselédet is tar­tottak, és a nyári mezőgazdasági munkák idejére részesaratót fogadtak fel. Jövedelmük túlnyomó részben állattartásból szár­mazott, és igyekeztek úgy szervezni gazdaságukat, hogy a meg­termelt takarmánynövényeket maguk feletessék. Egyébként az olcsó gabonaárak miatt a gabonatermelés és értékesítés nem volt gazdaságos. Az 1930-as évek elején néhány nagyobb gaz­daságban már megjelenik az aratógép, amelyet legtöbb esetben több gazdálkodó összefogásával hasznosítottak a nyári mezőgaz­dasági munkák idején.
Ez a számottevő paraszti réteg a Kisgazda Egyletbe és a Ró­mai Katolikus Kör nevű egyesületbe tömörült. A községi képvi­selőtestületi és elöljárósági tisztségviselők választásakor jelentős szerepet játszott. A községi bíró a felszabadulásig szinte mindig közülük került ki. Jelentős volt a számuk a községi képviselő­testületben is.
Az 1—5 katasztrális hold földdel rendelkezők nemcsak saját gazdaságukban dolgoztak, hanem mások gazdaságában is vállal­tak munkát. Sőt az 1—2 holdas szegényparasztok az uradalmak­nál, a bércséplőknél, vagy az éppen szomszédságukban lévő na­gyobb gazdánál igyekeztek munkát vállalni, különösen a nyári mezőgazdasági munkák ideje alatt, hogy maguk és családjuk megélhetését biztosítani tudják. Számuk szintén jelentős.
Az egy hold alattiak száma az 1930-as népszámlálás adatai szerint 845 volt. Ez a későbbiekben fokozatosan csökkent, ugyan­is a Nagyatádi-féle földreform során földhöz juttatottak elszegé­nyedtek, jelentős részük eladta a földjét.
Íme egy statisztikai adat öt évvel későbbről:
         
  
Gazdaságok száma nagyságcsoportok szerint 1935-ben
Birtoknagyság Gazdaságok száma Földterület kh.
         
  
Birtoknagyság
Gazdaságok száma
Földterület kh.
1 kh alatt601161
1 - 5 kh között422994
5 - 10 kh között
113824
10 - 20 kh között
1151630
20 - 50 kh között
942882
50 - 100 kh között
171103
100 kh felett
138091
összesen:
137515 685
A fenti adatsor nem pontosan tükrözi a valóságot, mert a tu­lajdonjog aprózódott, de a földhasználat a valóságban egyben maradt, és döntően a grófi nagybirtok, úribirtok volt a jellemző.


CSELÉDSORSOK
 
A gazdasági cselédek túlnyomó többsége az uradalmakban volt alkalmazásban. Az uradalomban a gazdasági cselédeknek legalább a mindennapi kenyere és a lakása biztosított. Megél­hetésük viszonylagosan biztonságosabb, mint a faluban élő ag­rárproletároké. Az éves gazdasági cselédek bérük túlnyomó ré­szét természetben kapták meg. Természetben kaptak évenként 16 q búzát, 6 q árpát, 1100 négyszögöl tengeriföld termését, 40 kg sózott szalonnát. 100—300 négyszögöl veteményesnek való földterületet. A pénzbeni járandóság 160 pengő. Mind a termé­szetbeli, mind a pénzbeli járandóságot negyedévenként mérte, illetve fizette ki az uraság. A lakás fűtéséhez búzaszalmát vagy tengerikórót, jobb esetben rőzsét, gallyat kaptak a nyárutó, s az ősz folyamán.
A gazdasági cselédek lakásviszonyai kevés kivételtől eltekint­ve nem megfelelők. Viszonylag jobb a grófi birtokon, rosszabb egyes nagybérlőknél, mint pl. Reck Gézánál vagy a Beregi-ma­jorban, ahol a cselédek rosszul megvilágított szalmatetős laká­sokban, közös konyhán laknak. Állattartás eleinte csak sertésre és baromfira korlátozódott, később egyes uradalmakban lehetsé­ges volt a tehéntartás is. Sőt, ezt az uradalom „cselédgulyás” alkalmazásával segítette.
A gazdasági cselédek munkaideje és munkabérük valamennyi uradalomban közel azonos.
A munkaidő vasár- és ünnepnapok kivételével a tavaszi, nyá­ri és őszi idényben munkanapokon reggel 3 órától este 8, fél 9 óráig is eltart. Közben a reggeli fél-, az ebéd egy- és az uzson­naidő félóra. A téli időszakban, mivel a nappalok rövidebbek, az uzsonnaidő elmarad, de a hajnal 3 órai kezdés változatlan, és a munkaidő este 6 óráig tart. A jószágokat — kézenfekvő — va­sár- és ünnepnapokon is el kellett látni.
Az uradalmak kevés számú szakembert is alkalmaztak, ková­csot, bognárt, gépészt és kertészt. A szakemberek a gazdasági cselédeknél magasabb bért kaptak, és lakásuk is külön áll a töb­bi cselédekétől.
A nagygazdák és a tehetősebb középparasztok közül jelenték­telen számban, de alkalmaztak éves gazdasági cselédet. Mivel közülük legtöbben a családos cseléd részére a legszükségesebb mértékben sem tudtak lakást biztosítani, ezért inkább úgyneve­zett „bennkosztos" cselédet alkalmaztak. Nekik rendszerint Víz­kereszttől Szilveszterig tartott a munkaszerződésük.
Az évi bérük alku tárgyát képezte. Az 1930-as években 10—12 q gabona (búza és árpa), 1 nyári és 1 téli ruha, 2 ing, 2 ga­tya, 1 pár csizma és 1 pár bakancs, 1 db 40 kg-os süldő, jobb esetben kisebb hízó és 150—200 pengő készpénz.
Munkaidejük hasonlóan alakult az éves uradalmi gazdasági cselédekéhez. Elhelyezésük rendszerint nem a gazda lakásában, hanem az istállóban volt, szalmán, leterítve lópokróccal. Étke­zésük többnyire a gazdával együtt történt, de nem egy esetben nekik külön  adtak enni, és akkor más ételt. Az éves cselédeken kívül a nagyobb gazdák „Szent György naptól Szent Mihályig” időszaki munkaerőt is alkalmaztak. Az ő bérük jóval alacso­nyabb volt az éves cselédekénél, és rendszerint a fiatalabb ko­rúak közül kerültek ki, igen gyakran az iskolahagyott, 12—14 éves gyerekek közül.
A középparasztok rendszerint a  nyári aratási, hordási és az őszi betakarítás idejére fogadtak fel munkást. A gazdaságukban jelentkező munkák nagyobb részét maguk, családtagjaikkal vé­gezték el, vagy összefogtak, úgy segítették egymást. A nyári idő­szakban a szegényebb  sorú iskolás gyerekekből tehén-, disznó, ­vagy libapásztort fogadtak fel. Ezek bére igen jelentéktelen. Az élelmezésen kívül ruha- vagy cipőjuttatás, esetleg csekély mennyiségü gabona.
Az 1930-as népszámláláskor a községben a mezőgazdasági munkás és eltartottja 2424 fő. A mezőgazdaság idény jellegénél fogva állandó munkát, s ezért állandó kereseti lehetőséget bizto­sítani nem tud. Az agrárproletárok így az uradalmaknak és a nagygazdáknak ki vannak szolgáltatva.


AGRÁRPROLETÁROK

A község lakosságából a számarányuk igen jelentős. Az egy­kori becslések szerint az 1920-as évek elején a gazdasági cselé­dekkel együtt a lakosság mintegy 70%-át tették ki. (Még az 1930-as népszámlálási adatok szerint is 2358 család és 3078 el­tartott van a községben. Az eltartottakból 1047 a gazdasági cse­lédeké.
Életnívójuk alacsony, keresetük a megélhetést épphogy bizto­sítja. A napszámbérek állandóan változnak. Az uradalmak 50 koronát fizetnek a felnőtt munkásnak. A kenyér bolti ára 24— 25 korona. [Korona: 1892-től Ausztria és Magyarország pénz­egysége a korona volt (= 100 fillér). Magyarországon a korona helyébe később a pengő lépett. A szerk.
A munkások életében a legnagyobb rém a munkanélküliség. Az 1920-as évek elején még a nagy mezőgazdasági munkák ide­jén is igen nagy számú a munkanélküli. Egykori becslések sze­rint 1921-ben a községben 800 család van munka nélkül. A csorvási nincstelenek a következő szövegű levelet írták a vármegye alispánjához: „Csorváson 200 család maradt aratás nélkül 1922- ben, akiknek sem kenyerük, sem fájuk, sem ruhájuk nem volt. A nyomor szaporán nő. A bajok szaporodnak még jövőre is, mert az itteni nagy- és középbirtokosok a földet vidékiekkel dolgoztatják, s birtokaikat vidékieknek adják felibe s harma­dába, haszonbérbe. Sürgős és azonnali intézkedést kérünk, hogy a helybeli uradalmi (Wenckheim-féle) birtokok és a középbirto­kok csorvási kisembereknek legyenek kiadva és nem kisgazdák­nak vagy idegen községbelieknek, ne hozzanak a nyakunkra ide­gen munkásokat, ne adják ki az itteni birtokokat gazdag birto­kosoknak, hanem az egyeseknek, akiknek nincs földje. Nem kell az elégedetlenséget, a szenvedést növelni, hanem csökkenteni munkaalkalmak és a gyors intézkedés által.”
A földnélküli mezőgazdasági munkásnak állandó munkaválla­lási lehetősége nincs. Alkalmi munkából, az időnként adódó nap­számból, nyáron részesaratásból és részes cséplési munkával ke­resi kenyerét. Az uradalmak és a nagygazdák a mezőgazdasági munkások nagy számához képest csak csekély számban tudnak munkaalkalmat biztosítani és azt is idényjelleggel. A napszám­bért, a részesaratóbért, mivel a munkaerő-kínálat nagy, igye­keznek a minimálisra csökkenteni.
Az 1930-as évek első felében a napszámbér alig éri el az 1 pengőt, de gyakran csak 80 fillér. (Pengő: 1927. január 1. óta magyar pénzegység. Az 1925. XXXV. te. szerint 1 kg színarany 3800 pengővel, illetve 1 kg 900/1000 finomságú színarany 3240 pengővel egyenlő. Az 1927. évi átváltásnál 1 pengő 12 500 pa­pírkoronát ért. A szerk.) A munkaidő napkeltétől napnyugtáig tart. Az aratómunkások az uradalmakban 1/11-ed részért dol­goztak, az aratás idejére élelmezési pótlékként szalonnát és lisz­tet is kaptak. Ledolgozás 3300 négyszögöl (3 kishold) kukorica megművelése a termés 1/3-ad részéért. A részes cséplésnél dol­gozó munkások a cséplőgép-tulajdonos által keresett munkadíj­nak legjobb esetben felét kapták. A nyári aratási és cséplési idényben a munkaidő a napszámosokét meghaladta. Az arató­munkások gyakran versengtek az aratás mielőbbi elvégzésében, és gyakran előfordult, hogy egyik-másik csapat lopódzkodva, hogy észre ne vegyék, még jóval napfelkelte előtt fogott a na­pi munkához és késő estig „húzta” a kaszát. Tette ezt azért, hogy a következő évben is kapjon munkát az uradalomnál. A cséplőgépeknél dolgozó munkások is hasonlóképpen, már nap­felkelte előtt elkezdték a cséplést, és ha az idő engedte — kisebb étkezési megszakításokkal —, addig dolgoztak, amíg láttak. Vagy­is „látástól vakulásig”.
Íme, egy aratási szerződés — már 1939-ből, ami valamelyest javított a keresetek mennyiségén, ám minden sora a kizsákmá­nyolás tényét tükrözi:

 
ARATÁSI SZERZŐDÉS

mely egyrészről özv. Gróf Wenckheim Károlyné Ömél­tósága Károly-majori intézösége, másrészről alulírott csorvási lakosok között a következő feltételek mellett köttetett:

1.  Alulírott munkások az uradalom cirka 320—330 kishold (1100 négyszögöl) őszi és cirka 160—180 kishold tavaszi gabonájának és cirka 50—55 kishold bor­só és magbükköny learatására magukat egyetemlege­sen akként kötelezik, hogy a földig learatott gaboná­kat erősen bekötve 18 kévés keresztekbe rendesen összerakják, a tarlót tisztára felgereblyézik, a kaparékot rendesen bekötve 18 kévés keresztbe külön sor­ban összerakják, s úgy az anya- mint a kaparékkereszteket erősen lekötik, hogy a szél meg ne bonthas­sa. A szél által megbontott vagy átázott kereszteket tartoznak összerakni, illetve szárogatni ahányszor szükséges, mindaddig míg a gabona asztagba nem hordódik.

2.  Tartoznak munkások ... az általuk aratott gabo­nát az uradalmi igával a kijelölt helyen összehordani és a szétbontott kévéket újra bekötve rendesen összerakott és jól hajazott asztagokba összerakni, vagy szükség szerint cséplőgépre feladni.

3.  Fönti munkák elvégzésére szerződtet az urada­lom 36 aratót, akik tartoznak az uradalom első fel­szólítására marokszedöikkel és munkaeszközeikkel az uradalomban megjelenni, és az aratást a kijelölt he­lyen megkezdeni és az utasítás szerint az aratás végeztéig szorgalmasan folytatni.

4.  E munkák pontos és lelkiismeretes teljesítéséért fizet az uradalom az őszi gabonáknál tizenegyedik részt szalmásán, a tavasziaknál pedig a tizedik részt szalmásán ott. ahol az uradalom tetszése szerint megkezdett olvasás szerint a kereszt esik. Ha azonban az aratók a kitüntetett részt az esetleges gyengébb termés következtében nem tartanák megfelelőnek, az esetben minden learatott 1100 négyszögöles hold learatásáért és behordásáért az általuk kicsépelt és a cséplőgép által tisztított osztályozatlan, a folyó évi átlagos termésnek megfelelő hetven kilogramm biztosítékot választhatják. ...Szalma, törek és polyva részük elszállításáról az aratók maguk tartoznak gondoskodni és pedig ez év október 1-ig, mert ellenkező esetben jogigényüket elvesztik és úgy szalma, mint törek részüket az uradalom behordatja.

5.  Élelmezésre ad az uradalom az egész aratási időre kaszánkint 50 kg búzát, 6 kg szalonnát. 3,5 kg főzeléket, 1 kg sót, mely élelmezés az egész aratási időre előre adatik ki. Kenyérsütésre aratók hárman kapnak egy kocsi szalmát, melyet az uradalom Csorvásra beszállít.
...
11. Munkásokat az aratás megkezdésekor, valamint az aratás és hordás ideje alatt minden vasárnap este az uradalomba és minden szombat este Csorvásra az uradalom lóréval kifuvarozza. Nyomatékosan figyelmezteti azonban az uradalom a munkásokat, hogy a lórén útközben rendesen viselkedjenek, mert az uradalom az útközben előforduló balesetekért semmiféle felelősséget nem vállal...

17. Munkások úgy az uradalmi tiszteknek, mint felügyelőknek és bandagazdáknak feltétlen engedelmességgel tartoznak.

Csorvás, 1939. április hó 30.
Christophory János
intéző        
         
Kovács János
Konkoly György
Pleskonics Mihály
Kocsmáros István
Vetkó Mihály
Unyatinszki Pál
Vereska   András
Sajti Sándor
Bogár Pál
Medgyesi József
Kovács József
Lászlótelki   György
Szombati Pál
         
Birkás János
Bakos István
Juhász   Sándor
olvashatatlan
Varjú János
Vatta István
Gazsó Mátyás
Dorogi Imre
Vozár   György
Kucsera János
Seres Mátyás
Seben János
Barát Márton
         
Dékány Dénes
Kőszegi Pál
Bencsik   János
Szegedi Károly
Orbán István
Melis János
Nyári Péter
Korcsik Imre
Unyatinszki Mátyás
Krenács János
Öze József
Nyári Péter
munkavállalók
Az 1920-as évekre jellemző általános munkanélküliség az 1930-as évek első felében még fokozódott. A földmunkásság megélhe­tése rendkívüli módon megnehezedett. Az 1931. május 11-i alis­páni jelentés szerint is ,.olyan tömegű munkás van állandóan munka nélkül, hogy ez a hatóságoknak méltán okoz gondot". A fokozódó munkanélküliség enyhítésére ínségmunkát vezetnek be, de ez sem állandó. 1931. januárban Oszlács Mihály, a Szo­ciáldemokrata Párt helyi szervezetének elnöke, beadványán az ínségmunka beindítását kérte. Gazsó Imre képviselőtestületi tag a január 31-én tartott képviselőtestületi ülésen ugyancsak az ínségmunka mielőbbi beindítását szorgalmazta, mert „egyes csa­ládok körében a nyomor már oly nagy, hogy a legközelebbi na­pokra nincs meg a szükséges kenyér, s már napok óta hiányzik a tüzelőfa.” A községi képviselőtestület — a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége csorvási csoportjának köve­telésére — a munkanélküliségből származó nyomor enyhítésére az újtelepi járdázást határozta el. Gyalognapszámbérben 1,5 kg lisztet adtak. Ifj. Kiszely Pál sürgetésére (ö a csorvási csoport elnöke volt) az ínségmunka beindult, s az 1937-ig tartott. 1935-ben ínségjárulék (adó) kivetését határozta el a képviselőtestület.
Néhány adat a községi elöljáróság által ínségmunkáért termé­szetben és pénzben kifizetett munkadíjakról:
1933-ban 2120 férfi és 38 női napszám 1 pengővel, 203 kis­iparos-napszám 1 pengő 40 fillérrel és 1835 szekérfuvar átlago­san 30 fillérrel; összesen: 2992 pengő 70 fillér.
1936-ban a zárszámadás 4471 pengő készpénzkiadást és to­vábbi 5287 kg liszt, 110 kg szalonna, 311 kg zsír, 100 kg kolbász, 166 kg hurka, sajt és tepertő, 290 kg fa, 180 kéve kóró, 525 kg bab, 120 kg hagyma, 155 kg marhahús és 20 kg őzhús természet­beli kiadásról számol be.
Az 1937-es zárszámadás már csak 401 pengő készpénz, 8380 kg búza, 69 kg liszt, 150 kg kása természetbeli kiadását rögzíti. 1937. július 3-án tartott képviselőtestületi ülésen Ruszin János részére 10 pengő segélyt, egyben jutalmazást szavaz meg, mivel 100 munkatársa számára akkor szerzett ideiglenes munkaalkal­mat a MÁV-nál, amikor a mezőgazdaságban még munkához nem juthattak.


IPAROSOK, KERESKEDŐK

A községben 1907-től 1939-ig, jóváhagyott alapszabállyal mű­ködő Iparos Kör volt. Az Ipartestület 1923-ban alakult. Alap­szabályát 1924-ben hagyták jóvá. Székháza a mai Rákóczi utca 37. számú épület helyén volt. Az egykori feljegyzések szerint a tagok száma 1930-ban 110 fő. A tagok kulturális tevékenysé­get is folytattak. Színjátszó csoportot, könyvtárat szerveztek tag­jaikból és a náluk alkalmazott segédekből, számosán oszlopos tagjai voltak a helyi dalárdának is. A székházukban előbb ital­mérést, majd később, 1930-tól, vendéglőt tartottak fenn. Az ital­mérés jövedelméből és a tagdíjakból tartották fenn a   testületet.
A községben mind az 1920-as, mind az 1930-as években a kü­lönféle szakmák igen széles skáláját találjuk meg. Elsősorban a mezőgazdasággal szorosan összefüggő kovács, bognár és kerék­gyártó mesterek vannak igen szép számmal, de megtalálhatók cipészek, csizmadiák, asztalosok, szabók, borbélyok, pékek, kő­művesek, ácsok, szobafestők és mázolók, hentesek és mészáro­sok, szíjgyártók, gépészek és géplakatosok, sőt volt kötélgyártó, kalapos, kefekötő, kocsifényező, kőfaragó és kéményseprő mes­ter is.
Az egykori feljegyzések szerint 1926-ban Fehér Dezső bog­nármester volt az Ipartestület elnöke. Ebben az időben a külön­féle szakmákban 33 tanoncot tüntet fel a nyilvántartás. Erre való tekintettel a községi képviselőtestület már 1926-ban a kö­vetkező évre a községi költségvetésben iparostanonc-iskola fel­állításához 500 pengőt irányzott elő. Az   iparostanonc-iskola 1927- töl 1932-ig működött a községben.
A tanoncnak jelentkezőkkel a mesterek a szerződést az Ipar­testületben általában 3 évi időtartamra kötötték meg. A 20-as évek elején volt azonban olyan szakma is, ahol a mester a tanulót 4 évi időtartamra szerződtette. A mester a szerződés sze­rint élelmezést és szállást biztosított tanoncának a tanulási idő­re. Más juttatásban a tanonc nem részesült. (így már érthetőbb az egy évvel megnövelt „tanulási” időtartam.
A tanoncokat az Ipartestület tagjaiból alakult bizottság vizs­gáztatta, és ezután — ha a követelményeknek megfeleltek — ki­adták számukra a segédlevelet. Az így felszabadult tanulók, most már mint segédek, rövidebb-hosszabb időre a mesterüknél ma­radtak alkalmazásban, vagy másik szakmabeli mesternél, esetleg vidéken helyezkedtek el — ha tudtak.
A mesterlevél megszerzéséhez minimum 46 hónapi ténylege­sen letöltött szakmabeli gyakorlatot kellett igazolni, és csak ez­után bocsátották a jelöltet mestervizsgára.
A kezdő segédeknek az 1930-as években általában 12 fillér, míg a nagyobb gyakorlati idővel rendelkezőnek 18—20 fillér órabért fizettek. A napi munkaidejük általában 10 óra volt.
A mesterek közül többek között számos tanulót képezett ki kovácsmesternek Bartha István, Fehér Imre, Fehér Gyula; asz­talosnak Szőke Mátyás, Tar István; cipésznek Nagy Imre, Ara­nyos János és Szabó János. A kisiparosok közül rajtuk kívül is szép számmal tartottak tanulót, de akadtak olyan mesterek is, akik saját családtagjaik közül képezték az utánpótlást. Amikor a vállalt munka sürgőssége megkövetelte, segédet is tartottak. Készterméket általában csak megrendelésre állítottak elő. Rak­tározásra, piacozásra Tar István és Szőke Mátyás asztaloson kí­vül (ez utóbbi egyben temetkezési vállalkozó is volt) nem ter­meltek. Elsősorban a lakosság köréből velük szemben jelentkező szolgáltató és javítási igényeket igyekeztek kielégíteni. Ezenkí­vül különösen a kovácsok, bognárok, kerékgyártók és szíjgyár­tók, de a kocsifényezö is, elsősorban a nagygazdák által igényelt mezőgazdasági jellegű és a szakmájukhoz tartozó kocsijavítást, lópatkolást, ekevasélezést, kerékgyártást, ráfhúzást, lószerszám­készítést végeztek. Gyakran készpénz helyett ezt is természetbe­ni járandóságért.
A gépészek és géplakatosok közül többen cséplőgéppel is ren­delkeztek, s a nyári idényben bércséplést végeztek a község ha­tárában lévő gazdaságokban, de a környékbeli községekben la­kók részére is. Az év többi részében cséplőgarnitúrájukat javí­tották, és a lakosság részére a szakmájukba vágó feladatokat is elvégezték.
Az építőipari szakmába tartozó kőművesek és ácsok különö­sen az 1920-as évek végén és az 1930-as évek első felében nem­igen kaptak munkát a községben, mert az új településen a házhelyek kiosztása után épülő házak túlnyomó része földből — vertfal vagy vályog — épültek, és azt a legtöbb esetben maguk az építtetők családtagjaik segítségével — házilagosan — készítet­ték el. Mivel a szakma helyben csak csekély mértékben tudott keresetet biztosítani, sokan kénytelenek voltak vidéken munka­alkalmat keresni.
A községben 1889-ben létesült az első nagyobb üzem: Elekes József gözhenger malma. Teljesítménye 800 q/nap. A malom daráláson és vámörlésen kívül kereskedelmi őrlést is végzett, és az előállított lisztet a szomszédos Ausztriába exportálta. A má­sik nagyobb üzem a Csorvási Hengermalom, mely Wenckheim Matild grófi birtokos tulajdona volt. Ugyancsak darálást és vám­őrlést végzett. Teljesítménye: 500 q/nap. A két üzemben 20—22 munkás dolgozott. A szakmunkás-utánpótlás céljából mindkét malom tanoncokat is tartott.
A községben 1926-ban magán kezdeményezésből villany telep létesült.
A tulajdonossal, Gárdos Dezső helybéli kereskedővel a köz­égi képviselőtestület 1926. február 25-én szerződést kötött a villany világításra. Ugyanez év augusztus 31-én ezt a villany világí­tási szerződést már a Motor Rt. békéscsabai cégre ruházták at. Gárdos Dezső ugyanis időközben tönkrement. Igen csekély szá­mú fogyasztó lehetett, amit az is igazolni látszik, hogy Gárdos- nak nem jött be a számítása, éppen ezért adta fel a vállalko­zást, illetve került csődbe. Az áramszolgáltatás naponként alko­nyaitól éjfélig volt. Az áramot szívógázmotorral fejlesztették.
A villanytelep az 1930-as években hosszas pereskedés után került a község tulajdonába, majd a felszabadulás után az 1950-es évek elején a Dél-magyarországi Áramszolgáltató Vállalat vette át. Ettől kezdve épült ki fokozatosan — községfejlesztési alapból és megyei támogatásból — a jelenlegi hálózat.
A kisiparosok zömének a műhelye a község főutcáján, a mai Rákóczi utcán és az ezzel párhuzamosan haladó Kossuth Lajos és István király utcákban helyezkedett el. A kisiparosok zömé­nek a műhelye a saját lakóházánál volt.
A lakosság áruval való ellátását 1945 előtt 27 kiskereskedő és a Hangya Szövetkezet látta el. A kereskedők üzletei a vegyes- és rőföskereskedök. de a gyógyszertár, a posta, a takarékpénztár és a mozi is az előbbiekben már leírt területen voltak. A többi ki­sebb, úgynevezett szatócsüzletek a község területén szétszórtan helyezkedtek el. Legjelentősebb a kereskedők közül Weiczner Bernát épület-, tűzifa- és vaskereskedő (bejegyzett cég), aki fa­teleppel, sőt korlátolt italmérési engedéllyel is rendelkezett. Igen jelentős a Hangya Szövetkezet tevékenysége. A  vaskereskedés mellett vendéglői és vendégszobái szolgáltatást nyitott. Néhány kereskedő az üzlete mellett ipari tevékenységet is folytatott.
A nagyobb forgalmú üzletekben a kereskedők segédet is al­kalmaztak és tanulót is képeztek. Weiczner Bernátnak az üzleté­ben és a fatelepén a családtagokon kívül 2—3 állandó alkalma­zott dolgozott.
A helyi kereskedők érdekeinek az összehangolására és meg­védésére 1933-ban alakult meg a Csorvási Kereskedelmi Kör, amely jóváhagyott alapszabállyal rendelkezett. Első elnöke: Ele­kes József malomtulajdonos volt.
Az 1930—1933-as években lezajlott gazdasági válság a gazda­ságilag gyengébb kereskedőket tönkretette. Többek között így került sor Kalmár Adolf röföskereskedőnél, Gárdos Dezső ve­gyeskereskedőnél, Nagy Imre bőrkereskedőnél csőd eljárásra (nem azonos Nagy Imre cipészmesterrel).   Ez utóbbinak ingatla­nát el is árverezték.
Az 1930-as évek végén a kereskedelem átmenetileg kissé fel­lendült. Még újabb üzletek is nyíltak. Az áruellátás 1942-től fo­kozatosan szűkült, s a kereskedelem napról napra mind nagyobb áruhiánnyal küzdött. Az úgynevezett zsidótörvény bevezetésé­nek hatására 1944-ben már teljesen leromlott.


         
TÖREKVÉS A LAKÁSÍNSÉG MEGOLDÁSÁRA

A mezőgazdasági munkásokat a   megélhetési gondokon kívül a lakásínség felszámolása és a földkérdés megoldása foglalkoz­tatja. Már a községi Nemzeti Tanács is sürgette a kormánybiz­tosi hivatalt 1919-ben, hogy „a tűrhetetlen lakásínség megol­dása  érdekében a hajléktalan katonák 200 családi munkásház felépítéséhez, állami költségen, 300 négyszögöles beltelekkel jus­sanak az igénylők birtokába, ha ez nem lehetséges, akkor a szük­séges 100 000 négyszögöl földterület Csorvás községben 30 éves amortizációs kölcsönnel Szucsu Irma és Emília földbirtokosok tulajdonát képező birtok kisajátítása által történjék.” Felhozzák, hogy a faluban 347 család — 1388 lélek — áll hajléktalanul, s ezek 70%-a a harctérről hazajött, leszerelt katona, akik „a po­kol gyötrelmeinél  is rémesebb világháborúból hazakerülvén . . . nekik beváltandó azon tartozásunk, hogy nekik hajlékot adjunk, s nem csak szép szavakkal, ígéretekkel fizessünk véráldozatai­kért”. Azt is megírták a  kormánybiztosi hivatalnak továbbá, hogy „Csorvás szegény népei várják a küszöbön lévő földbirtok­reformot”.
A községi képviselőtestület 1920. december 23-i ülésén a köz­ség természetes, fejlődési vonalára tekintettel 300 négyszögöl te­rületű házhelyeknek Szucsu Irma és Emíliától 50 (1100 négy­zetöles) hold   terület megvásárlását határozza el.
A 285 jelentkezőből 23 hadiözvegy és hadirokkant, a 193 je­lentkezőből 138 mezőgazdasági munkás és 23 egyéb foglalkozá­sú (iparos, kereskedő, közalkalmazott) igénylő kap portát. Több mint 100 igényjogosult nem kapott házhelyet. Az ő és az ezután jelentkezők igényeit csak az 1924/25-ös években elégítik ki.
A gazdasági nehézségek ellenére a kiosztott házhelyeken az építkezés megkezdődik. Ekkor épült be a jelenleg Gremsperger Józsefről elnevezett (akkor Állami sor) utca északra néző sza­kasza és a jelenlegi Ady Endre utca mindkét oldala, valamint ennek keleti részéhez csatlakozó mai Bajcsy-Zsilinszky utcai rész.
A községben jelentkező további házhelyigények kielégítésére az Országos Földbirtokrendező Bíróság (OFB) ítélete alapján Szu­csu Irma és Emília, Szathmáry Elek és dr. Molnár Lajos birto­kából összesen 99 katasztrális hold, 742 négyszögöl területtel megtörténik. Ez utóbbi területből 386 házhelyet osztottak ki, amelyek területe általában 300 négyszögöl. A két házhelyosztás­sal a község belterülete összesen 570 házhely területével növek­szik meg. 1926-tól megkezdődik ez utóbbi osztásnak is a fokoza­tos beépítése. így épül be a Sallay, József A., Dózsa, Bacsó, So­mogyi és a Táncsics utca, valamint a fentebb felsorolt utcáknak a Bajcsy-Zs. utcához csatlakozó és keletre néző oldala. A felso­rolt utcák 1945 előtt az alábbi néven szerepeltek az 1936-os föld­mérés után (addig a kiosztott házhelyek „Újtelep” elnevezéssel 1—570-ig terjedő házszámozással voltak ellátva).
Sallai Imre utca, régi nevén Aradi utca,
József Attila utca, régi nevén Kassai utca,
Dózsa György utca, régi nevén Pozsonyi utca,
Bacsó Béla utca, régi nevén Székelyudvarhelyi utca,
Somogyi Béla utca, régi nevén József főherceg utca,
Táncsics Mihály utca, régi nevén Kolozsvári utca,
Ady Endre utca, régi nevén Horthy M. utca,
Bajcsy-Zsilinszky Endre utca, régi nevén Andrássy, majd ké­sőbb Szt. Imre utca.
A juttatottak legtöbbjénél a szűkös anyagi helyzet és az igen rossz kereseti lehetőségek miatt csak lassan kezdődik meg az építkezés. A felépített lakóházak legtöbb esetben földből (vályog vagy vertfal) épültek és szoba, konyha, kamra helyiségből áll­nak. Tetőzetük cserép. A falak szigetelésére viszont a legtöbb esetben nem kerül sor. A lakóházak többsége banki hitelből, il­letve a Falusi Kislakásépítő Szövetkezet (FAKSZ) által nyújtott kölcsönből, több esetben pedig Weiczner Bernát helyi fakereskedőtöl hitelbe kapott fa- és cserépanyagból épül fel. Az épít­kezés olyan lassan haladt, hogy a felszabaduláskor — a kiosz­tás után eltelt 20 év múltán! — még több mint 50 házhely be­építetlen.


A NAGYATADI-FÉLE   FÖLDREFORM VÉGREHAJTÁSA
A KÖZSÉGBEN

Az 1919-es Tanácsköztársaság leverése és az ellenforradalmi közigazgatási rendszer megszervezése után a község vezetése — a nagybirtokrendszert kiszolgáló karhatalomra támaszkodva — minden rendelkezésre álló eszközt megragadott, hogy az agrár­proletárokat „kézben tartsa” és függőségüket fokozza, követe­léseikről lemondassa. A földreform eszméje azonban hol nyíltan, hol burkoltan elemi erővel jelentkező probléma a községben.
A járási főszolgabíró a csorvási helyzetről 1920 elején a vár­megye alispánjának többek között a következőket jelenti: ..A nagybirtokkal határolt község földművelő napszámos népe, bár ezen a birtokon alkalmazást, munkát és keresetet talál — föld­éhes és saját földre vágyik, s ebből kifolyólag sorsával elége­detlen, amihez hozzájárul a jelenlegi drágaság is. A munkásság nagyobb része a földreform megvalósításától várja helyzetének javulását”.
Hosszas tárgyalások után született meg az úgynevezett Nagy­atádi-féle földreformról alkotott 1920. évi XXXVI. te. A tör­vény többek között világosan kimondja, hogy nem célja a nagy­birtok megszüntetése, csupán a „birtok arányosabb” elosztása. A juttatott földterület általában nem haladhatja meg a három katasztrális holdat. A juttatásból elsősorban hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák,  földmunkások és nem utoljára a vité­zek részesüljenek.
A földreform végrehajtása előtt már 1921. szeptember 25-én Wenckheim Matild birtokából 18—18 katasztrális hold szántót adnak át két „vitéznek” „ünnepélyes keretek” között. Később az 1924/25. években az OFB ítélete alapján lebonyolított kiosz­tás során Tárnyik Pál, a féllábú hadirokkant és több hasonló sorsú társa már csak 1 katasztrális hold 580 négyszögöl területet kap Wenckheim Sándor birtokából.
Az igényjogosultság elbírálását a helyi közigazgatás szerveire bízták.
A csoportosítás az alábbiak szerint történt: I. csoportba tar­toztak a hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák, I/b csoport­ba tartoztak a vitézségi érmesek és továbbszolgálók, II. csoport­ba tartoztak a föld nélküli mezőgazdasági munkások. III. cso­portba a törpebirtokosok, IV. csoportba pedig a közalkalmazot­tak és kisiparosok.
Az I. csoportba tartozók, a hadiárvák kivételével, 2200—2400 négyszögöl, míg a hadiárvák csak 1600 négyszögöl területű szán­tót kaptak.
Az I/b csoportbeliek egy kisebb része megkapta a 3 holdat.
A 11. csoportba tartozók 2200—2800 négyszögöl, míg a III. cso­portba soroltak kiegészítésképpen 1—2 hold juttatásban része­sültek. Akik a IV. csoportba kerültek, azoknak már csak 800— 800 négyszögöl jutott.
A község határában lévő nagybirtokból összesen 1284 kataszt­rális hold szántóterületet vettek igénybe az alábbiak szerint:
Wenckheim Sándor birtokából 166 személy összesen 236 hol­dat, ugyanakkor a csendőrörs, a 3 egyházközség és a vitézi szék összesen 187 holdat kapott. A Festetich-birtokból 8 fő 7 holdat; Wenckheim Matild birtokából 154 mezőgazdasági munkás 223 holdat: Wenckheim Károlyné birtokából 28 vitézségi érmes, 120 mezőgazdasági munkás és 86 kisiparos és közalkalmazott összesen 252 holdat; Nemes Albert birtokából 76 törpebirtokos és 3 kisiparos 161 holdat: Küszler Henrik örökösei birtokából 152 mezőgazdasági munkás és egy iparos összesen 218 hold szántó­föld juttatásban részesült.
Az ekkor földtulajdonossá vált gazdák egy része — s ez volt a kevesebb — tanyát épített, s megkezdte a gazdálkodást.
És a többség sorsa? ...
Az új tulajdonosok az így kapott föld megváltási ára fejében annak kataszteri jövedelme minden koronája után 60 pengőt tartoznak fizetni — 52 év alatt, évi 5%-os kamat és törlesztés mellett. Ez évenként általában 30—40 pengőt tett ki. A búza ára pedig még a 20 pengőt sem érte el, sőt az 1930-as évek első fe­lében volt olyan év, amikor a búza mázsánkénti ára csak 6 pen­gő, és az állam által kiegészítésképpen adott 6 pengő értékű boletta (amit persze csak adófizetésre használhattak fel). De a földhöz juttatottaknak a legtöbb esetben nem volt eladó ter­ményük, sem megfelelő kereseti lehetőségük. Így a föld utáni vételár- és az adótartozásuk évről évre csak szaporodott. Az állammal szembeni tartozás behajtása, a gazdasági válság kö­vetkeztében beállott alacsony gabonaárak kényszerítő körülmé­nyei következtében, tehetősebb gazdák javára csekély — pár száz pengő — ellenértékért lemondtak a földjükről, hogy a zak­latástól és a terhektől szabaduljanak. Az 1936-os földméréskor szerkesztett kataszteri földkönyv tanúsága szerint a 811 eredeti juttatott közül már csak 421-nek volt meg a földje. Legkirí­vóbb volt a helyzet a Küszler Henrik-örökösök birtokából át­adott földek aránya, mert a 153 juttatottból 122 személy mon­dott le a jogáról. Ezen a területen eladásra kerülő földeket első­sorban Orosháza határában lakó gazdák vásárolják meg, akik ezekkel a földekkel közvetlen szomszédságban vannak, nem egy közülük 2—6, 10—12, sőt volt egy Tarr Pál nevű nagygazda, aki egymaga 36 parcellát vásárolt össze, ami szinte közvetlenül csatlakozott Orosháza határában lévő birtokához. A vevők, mi­vel ők már megfelelő anyagi bázissal rendelkeztek, az évenként esedékes megváltási árat és a föld adóját rendszeresen fizetni tudták.
Akik több éven keresztül a juttatott földjük adóját és annak megváltási árát nem fizették meg, azokkal szemben a községi elöljáróság az úgynevezett „kimozdítási eljárást” hozhatta ja­vaslatba. A kimozdítást, valamint az új juttatást a vármegyei közigazgatási bizottság gazdasági albizottsága hagyta jóvá.
A leírt tények bizonyítják, hogy a községben a földreform nem érte el a kitervelő által meghatározott célját sem, mert a törpebirtokosok száma csökkent, míg a nagygazdák és közép­parasztok száma változatlan, de a birtokukban lévő földterület növekedett.

        
A MUNKÁSMOZGALOM TÖRTÉNETÉNEK NÉHÁNY LAPJA

Az ellenforradalmi rendszer gazdasági és társadalmi viszo­nyai a községben is bőven szolgáltattak okot az elégedetlenség­re és elkeseredésre. Minden terror és elnyomás ellenére a mun­kások, parasztok tovább szervezkednek. Már 1920. június 28-án a helyi csendőrörs 41 személy internálására tesz javaslatot azzal, hogy azok „az állam biztonságára és a közrendre veszélyes egyé­nek”. Ugyanez év augusztus 20-án Dohányos György 23 éves, Samu Béla 60 éves, Sznopek György 40 éves, Sznopek Pál 32 éves, Kolozsi Ferenc 42 éves, Komár Mihály 47 éves és Sztvorecz András 37 éves csorvási lakosok ellen a helyi csendőrőrs a kommün alatti tevékenységük és a jelenlegi magatartásuk miatt bűnvádi eljárás kezdeményezését javasolja.
A községi képviselőtestület 1920. december 23-án tartott ülé­sén Tar István ipari munkás lakosítási kérelmét azzal utasítja el, hogy „a községben a kommunista eszmék igen mély gyöke­reket vertek, s még ma is veszélyes mérvben vannak a lakos­ság egy rétegében”. A képviselőtestület 1921. március 5-i hatá­rozatával  ..a piacztéren a csoportosulást és állandó ácsorgást a hétköznapokon eltiltja”. Hétköznapokon csak reggel 7 óráig, va­sár- és ünnepnapokon reggel 9 óráig engedi meg, amíg a munkásfelfogadások tartanak. Teszi ezt azért, „mert 200—300 egyén, mindannyian földmunkások, apróbb, nagyobb tömegekben, kör­ben állva,  ülve vagy fekve, politikai lapok felolvasása, s azok tartalmának félremagyarázásával izgatják egymást és önmagu­kat a társadalom ellen”. Az elöljáróság 1921. május 1-jére min­den utcai csoportosulást, tömegekben való csoportos tartózko­dást eltiltott.
A mozgalom letörése érdekében rendszeresen alkalmaztak gaz­dasági kényszert, a munkából való elbocsátást. A gróf Wenckheim Matild-féle csorvási gazdaság minden majorjából kitiltot­tak Porok Jánost ..szocialistasága” miatt.
A földmunkás helyi szervezet vezetőit állandó csendőri meg­figyelés alatt tartják, becitálják, zaklatják, házkutatásokat tar­tanak náluk. Hol röpiratok, hol elrejtett fegyver keresésének ürügye alatt forgatják fel lakásukat.
A Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége csorvási fiókjának már 1905-ben jóváhagyott alapszabálya volt. Műkö­désének célja, többek között, a földmunkásság tömörítése, anya­gi és erkölcsi támogatása. Olvasó Kört is állít fel.
1921-22-ben újraéledtek a Munkásegyletek és Földmunkás­ szövetségek. Újjáalakult a csorvási csoport is, Földmunkás és Munkásotthon csorvási fiókja néven az 1922-ben már jóváha­gyott alapszabállyal működik.
Ebben az időben még Raffay Sándor evangélikus püspök is felfigyelt a szegényparasztság mozgolódására, és a délalföldi kőr­útján tapasztaltakról a közoktatásügyi miniszternek többek kö­zött ezt az észrevételt teszi: „a népben nagy a mozgolódásra va­ló hajlam, s nagy gonddal kellene vele foglalkozni, ha azt akar­juk, hogy esetleges meglepetésektől mentes maradjunk”.
Ugyancsak ebben az évben, május 22-ére kiírták az ország­gyűlési képviselőválasztásokat. A kormánypárt jelöltje érdeké­ben hatalmas méretű kampányt indítottak. A megye főispánja az alábbi utasítást küldte az elöljáróságoknak: „A megyei párt­titkárok útján értesültem, hogy a megye összes kerületeiben a vasutasok a kormány hivatalos jelöltjeit nem hogy nem támo­gatják, hanem inkább munkáspárti, vagy pedig szocialista je­löltek mellett foglalnak állást. . . méltóztassék odahatni, hogy a megye területén levő vasúti alkalmazottak már saját érdekük­ben, a jövőjük érdekében (létszámapasztás, „B”-listázás stb.) fel­tétlenül a hivatalos, illetve a fent megnevezett jelöltre szavaz­zanak”. Ez a jelölt dr. Egán Imre volt. Békés vármegyei főispán.
Az orosházi járásban lakó nagy számú szegény sorsú és mind­inkább szocialista gondolkodású lakosságot az orosházi születé­sű dr. Dénes István budapesti ügyvéd még a tél folyamán kikor- teskedte magának, így dr. Egánnak igen erős ellenfele lett.
Dr. Dénes a Magyarországi Nemzeti Munkáspárt jelöltjeként lépett fel. E pártnak a járásban esélye volt a győzelemre. A párt agitációjának középpontjában, mint 1920-ban, most is a földkér­dés állott. Egyik választási beszédében kijelentette, hogy a „mun­káspárt az összes nagybirtokok felosztásával a 2 milliónyi föld­munkásból kisbirtokosokat akar csinálni”. Élesen bírálta a fo­lyamatban lévő földreformtörvény végrehajtásának késedelmét. Ennek a pártnak a hívei, Hornyán András és társai, csorvási la­kosok — a földreformtörvényre hivatkozva — már 1921. szep­tember 21-én kérték a községi képviselőtestülettől a földhöz jut­tatást.
Csorvás a tótkomlósi választókerülethez tartozott, ahol az „in­telligencia” a hivatalos jelöltet támogatta. Az 1922. május 28-án megtartott országgyűlési képviselőválasztáskor a tótkomlósi vá­lasztókerületben a Magyarországi Nemzeti Munkáspárt jelöltje, dr. Dénes István 4599 szavazatot, míg a kormánypárt jelöltje — a kormány minden terrorja, visszaélései ellenére (nyílt szavazás volt) csak 2594-et. Dr. Egán hívei nem nyugodván bele a vere­ségbe. a földmunkások sértegetésével reagáltak, pofozással, sőt lelüvéssel fenyegettek. (Bizonyságul szolgálnak erre a főispáni bizalmas iratok.)
A választásokon általában a vörös színek domináltak. Vörös szegfüvei a gomblyukakban jelentek meg a baloldali érzelmű választók.
Dr. Dénes pártja egyébként egészen 1928-ig tartani tudta magát.
Hornyán András és társai 1926 áprilisában a Munkáspárt meg­bízásából a helyi képviselőtestületi és az elöljárósági tagok új­bóli választását kérik. Ezt azzal az indokkal utasítja el a képvi­selőtestület. hogy ..ez a közérdeket nem szolgálná, hanem az at­rocitásoknak az előmozdítását célozza.”
A földmunkás- és szegényparaszt-mozgalmakról szóló várme­gyei főispáni jelentés szerint 1925-ben a Magyarországi Földmű­ves- és Munkáspártnak Csorváson 140—150 tagja volt.
A földmunkásmozgalomra kihat, hogy dr. Dénes, pártja 1928-ban Orosházán tartott kongresszusán bejelentette, pártja, a Ma­gyarországi Nemzeti Munkáspárt csatlakozik a kormány politi­kájához. Ez Csorváson is megosztja az egységet. Ettől kezdve a községben a Szociáldemokrata Párt taglétszáma növekszik. Óva­tos becslések szerint a korábbi taglétszám megkétszereződik. Az 1930. december 29-én tartott községi képviselőtestületi tagok választásakor már érezteti hatását, mert Gazsó Imre, id. Gazsó Gergely. Mogyorósi György és K. Kukla Istvá párttagokat a kép­viselőtestületbe beválasztották, sőt id. Gazsó Gergely, Mogyorósi György és Sztrehoczki Ferenc párttagokat a községi elöljáróság­ba is — esküdteknek — beválasztják. A párt helyi szervének vezetői és igen agilis tagjai nemcsak a politikai, hanem a kultu­rális területen is tevékenykednek. Igen élénk kulturális élet is folyt a pártban. Többek között színjátszócsoport és dalárda mű­ködött. A dalárda vezetője Nyemcsok Mihály volt. Kisebb könyv­tárral is rendelkeztek. A Népszavát és agitációs röplapokat is terjesztettek.
A képviselőtestületi üléseken különösen Gazsó Imre pártve­zetőségi tag igyekezett rávilágítani a munkások ínséges helyze­tére és felszólalásaiban mind gyakrabban sürgette az ínségmun­ka beindítását. Az ínségmunka a sürgetésekre beindult, azonban nem hozta meg a földmunkások helyzetének a javulását.
A pártnak az uradalmak majorjaiban is voltak kisebb cso­portjai. akikkel a kapcsolatot rendszeresen tartották.
Az illegális kapcsolattartásból eredően került sor többek kö­zött 1937. elején a „Népámítás a kereszt jegyében” című sajtó­termék terjesztésére a községben is. A helyi csendőrörsnek si­került a sajtótermékből 300 darabot elkoboznia. A sajtótermék terjesztéséért Németh Jánost és id. Gazsó Gergelyt a csendőrség feljelentése alapján 30—30 pengő pénzbüntetésre, illetve behajt­hatatlanság esetén egyenként 10—10 napi elzárásra ítélte. Az elkövetők fellebbeztek, de az alispáni hivatal is és a Belügymi­nisztérium is elutasította fellebbezésüket. A 10—10 napi elzá­rást az elöljáróság fogdájában le kellett tölteniük.
Ebben az évben internálták mint politikailag megbízhatatlan személyeket, Bálik Mihály és Zsofcsin János csorvási lakoso­kat is.
A kormányzat a mind gyakrabban jelentkező illegális moz­galmakban részt vevő személyek „kikapcsolására” 1938-ban Kistarcsán és Nagykanizsán internáló tábort létesített. A mozgal­mat azonban megtörni Csorváson sem tudta. 1938 nyarán a já­rási főszolgabíró által a szociáldemokrata párt korábban betiltott szervezetét a községben újjá akarták alakítani. Ezt a helyi csend őrőrs és a hatóságok megakadályozták. A csendőrség jelentés ben szerepel, hogy a községben a szociáldemokrata pártnak szimpatizáns köre több száz főre rúg.
A párt volt vezetői és az aktívabb tagok, hogy az esetlegi lebukás veszélyét elkerüljék, kisebb csoportokba tömörültek, és összekötők útján tartották a kapcsolatot. Az összeköttetést egy- egy aktívabb propagandista révén tartották, akik újságot, röp­lapokat és egyéb híreket közvetítettek. Ilyen aktíva volt többek között Tóth Czeper Pál is, aki különösen 1944-ben a német meg­szállás után az illegális sajtótermékeken kívül a moszkvai és a londoni rádió magyar nyelvű adásait is igyekezett közölni ille­galitásban lévő elvtársaival.
A községben így működő illegális kiscsoportok egyikében dol­gozott Őze József, Békési Lajos, Hrabovszki János, Szilágyi Ist­ván, Totorán János, Sárközi András. Belőlük és másokból ala­kult ki az a mag, amely 1944 októberében az új rend beindulása szervezésének élére állt.
A csendőrség és a hatóságok állandó figyelemmel kísérő és zaklató tevékenysége miatt látványos megmozdulására a köz­ségben nem kerülhetett sor. Az illegalitásban lévő személyek kö­zött azonban mégis tevőleges munka folyt. Az egyik ilyen sze­mély, aki igen aktív tevékenységet folytatott ekkor, Dohányos Pál volt. Őt 1942 szeptemberében a nyomozó hatóságok három társával — név szerint Kacsirek János, Pityuk János és Csiki Szász Dezső — együtt letartóztattak és 6—6 hónapi, illetve Csiki Szász Dezsőt 2 és fél évi elzárás büntetésre ítélték.
1942 januárjában Gyulavári községben 21 tagú kommunista csoportot göngyölített fel a nyomozóhatóság. Ez a csoport Ságvári Endre útján közvetlen kapcsolódott a párt központi szer­veihez.  Községünkből — fellelt források szerint — Totorán Já­nos is kapcsolatban volt ezzel a csoporttal.
Ezek a kis illegális csoportok egy-egy párttag lakásán jöttek össze, és ott cserélték ki a tudomásukra jutott híreket.
Az 1944. március 19-i német megszállás után, március 27-én, a kormányzat az összes ellenzéki pártot és az ellenzéki újságo­kat betiltotta. A községben még meglévő illegalitás teljes visszaszorításáért 1944. április 4-én a községben 18 személyt tar­tóztattak le és vettek őrizetbe a csendőrök. Őket 18 napig tar­tották fogva és a nyomozás befejeztével név szerint Németh Já­nost, Totorán Jánost, Dohányos Pált, Kómár Lajost, Zsofcsin Jánost és Elekes Lajost — ez utóbbit zsidó származása miatt — előbb Orosházára, majd Budapestre és onnan Nagykanizsára az internálótáborba szállították. A többieket általában rendőri fel­ügyelet alá helyezték, és a község területét sem hagyhatták el. Mogyorósi József például közel 5 hónapig volt rendőri felügye­let alatt.
A nagykanizsai internálótáborból az odaszállított öt személy közül Németh János, Kómár Lajos és Zsofcsin János 1944. szep­tember 18-án kerültek vissza a községbe, a másik két fő a köz­ség felszabadulása után tudott hazajutni.
A szeptember 18-án hazakerült elvtársak — a már említett Öze József és társai — együtt lettek az MKP helyi szervezeté­nek alapító tagjai.
V.
  
OKTÓBER FIAI OKTÓBERBEN HOZTÁK
  A SZABADSÁGOT
       
A község történetének új fejezete 1944. október 6-án délelőtt 11 órakor kezdődött. Ekkor érték el területünket a felszabadító szovjet hadsereg, a Malinovszkij marsall vezette 2. Ukrán Front Plijev lovas-gépesített csoport és az 53. hadsereg egységei. Csanádapáca felöl Gerendáson át nyomultak előre, Csorváson gyor­san áthaladtak, nem ütköztek német, illetve magyar ellenállás­ba. A község elöljárói elmenekültek, elhagyták hivatalukat.
A felszabadulás után már három nappal — október 9-én — Tóth Czeper Pál és Öze József felkeresték Orosházán a felsőbb kapcsolatokat és a szovjet katonai parancsnokságot, támogatást kértek a Magyar Kommunista  Párt csorvási szervezetének meg­alakításához. Segítségükkel és egyetértésükkel 1944. október 13- án — az ÁFÉSZ mai épületében —


MEGALAKULT A   MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT
HELYI SZERVEZETE.

Az alapító tagok többségében földmunkások, néhány iparos volt közöttük. A párt alapító tagjai az eredeti jegyzőkönyv fel­sorolása szerint: Németh János, Békési Lajos, Kómár Lajos, Öze József, Kovács Pál, Török Pál, Csuvár Imre, Sárközi András, Sasala György, Tóth Czeper Pál, Borsi Ferenc, Grek Pál, Grek István, Valach Imre, Hrabovszki János, id. Oszlács Mihály, Zsofcsin János.
Az alakuló ülés megválasztotta a végrehajtó bizottságot, an­nak titkára Békési Lajos lett.
A pártmunkát a vb tagjai megosztották egymás között. Pél­dául a malmokat Zsofcsin János, a gazdasági üzemeket Kómár Lajos és Öze József ellenőrizték. Megválasztották a közbizton­sági szerveket, a rendőrség tagjait és a kézbesítőket. A rendőr­ség első  parancsnoka Hrabovszki János lett, később Vatta Mi­hály, majd Kómár Lajos látta el a parancsnoki tisztet.
1944 decemberéig a párt taglétszáma 47 főre emelkedett. Ez év decemberében megalakult a Szociáldemokrata Párt helyi szer­vezete is.
A Magyar Kommunista Párt helyi szervezete élére állt az új élet beindításának. A helyzet mielőbbi normalizálása érdekében felhívták a lakosság figyelmét a legfontosabb teendőkre: az őszi mezőgazdasági munkák mielőbbi befejezésére. Cáfolták a rém­híreket, agitáltak, mozgósítottak. Szervezték, hogy begyűjtsék a széthagyott fegyvereket, lőszereket, hogy beinduljanak a mal­mok. Rövid idő alatt helyreállt a közrend, kinyitottak, árusítot­tak az üzletek.
A végrehajtó bizottsági ülés 1944. október 22-én kelt jegyző­könyvéből ez olvasható: „Csorvás községben a politikai és köz­igazgatási irányítást átvette a párt, és két megbízottal képvisel­teti magát az elöljáróság mellett működő tanácsban. Gondosko­dás történt a nagybirtok(ok) ellenőrzéséről.
A kenyérellátás végleges biztosítására az elöljáróság elfogadta a párt javaslatát. Az itt áthaladó Vörös Hadsereg katonáinak el­látásáról a nagybirtok(ok) terhére gondoskodni kell.”
Érlelődtek a feltételei, hogy meginduljon a demokratizálódá­si folyamat. Jelentős szerepe volt ebben az 1945. január 8-án megalakult Nemzeti Bizottságnak, amelyet — személyi okok mi­att — január 23-án újjászerveztek. A Nemzeti Bizottság elnöké­nek Németh János földművest (1945. március 17-től pedig Do­hányos Pált), titkárának Kőhalmi János tanítót választották meg. A Nemzeti Bizottság tagjai: Németh János. Dohányos Pál (Ma­gyar Kommunista Párt). K. Kukla István, Bíró János (Szociál­demokrata Párt). Fórján András, Joó Péter (Független Kisgazda Párt). Oszlács Mihály. Kőhalmi János (Szabad Szakszervezetek).
A Nemzeti Bizottság a községi   képviselőtestület létszámát 21 főben határozta meg. Ennek megoszlása: MKP — 5   fő; SZDP — 5 fő; FGP — 5 fő; Szabad Szakszervezetek 6 fő.
A múlt rendszerbeli elöljáróságot átszervezték. A régi főjegy­ző helyére Csabai Pál (a volt jegyző) került, a képviselőtestületi tagok között a dolgozók képviselői is helyet kaptak. (Lásd   az előbbi jegyzőkönyvi kivonatot, illetve a Nemzeti Bizottság által delegáltak összetételét.)
1945. január 20-án megalakult az első tömegszervezet — az Országos Földmunkások Szakszervezete — helyi szerve. Vezetője id. Oszlács Mihály. Később ebből jött létre az Új Birtokosok és Földhözjutottak Országos Szövetsége (UFOSZ), majd a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége (DÉFOSZ).
1945. május 26-án megalakult a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége csorvási szervezete, 45 taggal. Az MNDSZ vezetősé­ge is koalíciós alapon szerveződött. Titkára — Bencsik Andrásné — MKP-tag volt. A nőmozgalom tömegbefolyásának erősö­dését bizonyítja, hogy a taglétszám 1953-ra 630 főre nőtt. Meg­szervezték, gyűjtésből, műkedvelő előadások bevételeiből üze­meltették a napközis óvodát. Sokirányú tevékenységük közép­pontjában a nők politikai felvilágosítása állt. Aktív részesei vol­tak az 1945-ös és az 1947-es választások felvilágosító munkájá­nak.
1949-ben rendezték meg az első nemzetközi nőnapot. Ezen általános felajánlás hangzott el a baromfi- és tojásbeszolgáltatás túlteljesítésére, a ..Keltess több baromfit!” nevű mozgalomban. Teljesítéséért néprádiót kapott a szervezet. 1952-ben a koreai népet segítő bélyegárusítási akcióban megyei elsők lettek, s ez­zel elnyerték a megyei vándorzászlót.
Az ország teljes felszabadítása után, 1945. április 29-én ala­kult meg a Nemzeti Paraszt Párt helyi szervezete, Kőhalmi Já­nos és Bella Bálint vezetésével.

         
ELDŐLT AZ „EZERÉVES PÖR”

Községünkben gyorsan kibontakozott az agrárforradalom. Ideiglenes Nemzeti Kormány rendelete alapján már 1945. máicius 15-én, 32 taggal megalakult a Földigénylő Bizottság. A bi­zottság a már előzőekben említett pártok küldötteiből állt. El­nöke id. Oszlács Mihály, titkára Balla Sándor lett. A bizottság első feladatát az uradalmi földek felmérése, a földigénylők szám­bavétele és az igények elbírálása képezte. Ezt követte az admi­nisztrációs és műszaki munka elvégzése. Az írásos tevékenység­ben sokat segítettek a nevelők — Horváth Irénke, Kelemen Mar­git, Kőhalmi János.
1945. április 17-én zeneszó mellett vonultak fel a főutcán a nincstelen parasztok, munkások és értelmiségiek, hogy ünnepé­lyesen, jelképesen megkezdjék a földosztást. Elsőként azok az agrárproletárok — Németh János, id. Dohányos János, Kómár Lajos — kapták meg régi jussukat, akiknek a Horthy-fasizmus idején, haladó gondolkodásuk miatt, a legtöbb üldöztetésben volt részük.
A bizottság április 26-án kezdte a történelmi munkát. 6677 kh földet osztottak ki 869 család között. Családonként 5 kh föld és gyermekenként plusz egy hold jutott. A családok közül 600 volt a nincstelen proletár, gazdasági cseléd. 100 család tartozott a kis- és szegény paraszti kategóriába.
A földosztás idején megtörtént a házhelyek kijelölése, az ura­dalmi épületek lebontása, az építési anyagok szétosztása. A bi­zottság 1947 februárjában fejezte be munkáját. Ezzel Csorváson is eldőlt az „ezeréves pör”. A föld kimérésénél tanúsított, fárad­ságot nem ismerő, igen lelkiismeretes munkájukkal kiérdemel­ték, hogy itt is szerepeljen a nevük: Turcsek Béla, Gyarmati La­jos és Bella Bálint.
Az újonnan földhöz juttatottak nagy lelkesedéssel, egy ember­ként összefogva dolgoztak azért, hogy új tulajdonukon a tava­szi mezőgazdasági munkákat időben elvégezhessék. Igavonó jó­szág alig volt. Voltak, akik ásóval kezdték meg földterületük bemunkálását. Mások családjukkal együtt éppen hogy nem ma­guk húzták a boronát, de bemüveletíenül nem hagyták a földet.
A reakciónak a földreform és újjáépítés elleni támadása köz­ségünket is elérte. 1946-ban, amikor a földosztás nagy része be­fejeződött, a nagybirtokosok egy része vissza akarta venni ingat­lanjait. Reck Géza nagybirtokos a földjét, gróf Wenckheim Ma­tild a malmát, egyes kulákok pedig tagosítást követeltek. A „föld­es vagyonfoglaló” törekvéseket a lakosságnak a múltbéli nyo­morúság emlékéből is táplált harcos kiállása, erősödő egysége meghiúsította.


ERŐSÖDÖTT A PÁRT TÖMEGBEFOLYÁSA

A Magyar Kommunista Párt jól látta, hogy a hatalomért folyó harc még nem dőlt el. A párt helyi szervezetének tagjai — élü­kön Dohányos Pál titkárral — agitáltak, erősítették az új társa­dalmi rendbe vetett hitet. Arra törekedtek, hogy az SZDP-vel erősítsék a kapcsolatot. Ezt a célt szolgálták többek között a pártközi értekezletek. Az MKP kezdeményezésére megállapod­tak a gazdasági és politikai együttműködés legfontosabb kér­déseiről, így: a gazdasági feladatok folyamatos egyeztetéséről, közös pártnapok, pártaktívák szervezéséről, közös ,,R”-gárda fel­állításáról. Erősödött a párt tömegbefolyása mind a községben, mind pedig a külterületen. (A külterületen élt akkor a lakosság­nak több mint 40   százaléka.)
1947-ben önálló pártalapszervezet létesült Nagymajorban, Kis-majorban, Rudolf-majorban, Károly-majorban, Reck-külsőben. A párt taglétszáma ez időben 869.
Vessük össze a helybéli választási eredményeket:
   
Az 1945-ös őszi választások:
FKP
1444
szavazat, az összes  szavazat
33,1 %-a
MKP901
szavazat, az összes szavazat
20,5 %-a
SZDP1593
szavazat, az összes szavazat
36,9 %-a
NPP374
szavazat, az összes szavazat
8,6 %-a
PDP29
szavazat, az összes szavazat
0,7 %-a
   
Az 1947. augusztus 31-i választáson az MKP a legtöbb  szava­zatot kapta. A leadott 4593 szavazat megoszlása a következő:

MKP--31,66 %

SZDP--
24,58 %

FKP--
17,66 %

NPP--
11,83 %
A többi párt együtt 14,27%-ot ért el. Csorváson a két iik káspárt megszerezte a szavazatok több mint 56%-át, a koalíciós pártok pedig elsöprő sikert arattak. Ezen a választáson Csúvár Imre személyében először került csorvási állampolgár a Parla­mentbe. (Csúvár Imre 1900. október 1-jén Csorváson született. Parasztcsaládból származik. Szegénységük, gyermekkorának sok mostohasága korán gondolkodó emberré tette. 1918-ban, 18 éves korában lett tagja a Szociáldemokrata Pártnak. A munkásérde­kek mellett mindig bátran kiállt. Állandó kapcsolata volt az Orosházán és a Csorváson működő illegális kommunista sejttel. Tiltott gyűlések tartása miatt több alkalommal hetekig, hóna­pokig fogva tartották, a csendőrök többször megverték. 1944-ben internálták két hónapra. A felszabadulást követően a községhá­zán dolgozott, egyik szervezője a földosztásnak, részese a helyi Földműves Szövetkezet létrehozásának, s megalakulásától egy évig annak elnökeként dolgozott. Nyugdíjazásáig, 1964-ig, meg­szakítás nélkül az államapparátusban dolgozott.)
Az 1949-es választáson falunk dolgozói is — 99 százalékos többséggel — a népfront jelöltjére adták le szavazataikat. Ez a demonstráció zárta le a koalíciós időszakot.
A felszabadulás után a község fiataljai tömegesen aktivizá­lódtak. Létrejöttek a rétegszervezetek. Ezek közül a legnagyobb tömegbefolyása — szorosan együttműködve a kommunista párt­tal — a MADISZ-nak volt. A MADISZ első elnöke Nagy Lajos, titkára Kovács József lett.
A két munkáspárt egyesülése után   községünkben is létrejött az egységes ifjúsági szervezet — a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ).  itkárának Zsiga Józsefet választották. Kiemelkedő mun­kát végző aktívák voltak: Bencsik Vera, Péli Etelka, Rusz Ilona, Tóth István, Vereska Anna.
Az MDP segítségével élénk ifjúsági élet volt a faluban és a külterületen. A fiatalok legfontosabb feladatuknak tartották a meggyőző, mozgósító, politikai-felvilágosító munkát. E célból rendszeresen szervezték az úgynevezett Önképző Köröket. Nagy figyelmet fordítottak a párt utánpótlásának nevelésére, sok if­jú tag került ekkor a párt soraiba. A párt megbízásából  Havrán Mihály titkár és Bencsik Andrásné vezetőségi tag patronálták az ifjúsági szervezetet.
A DISZ-esek aktívan részt vettek a tanácsválasztás politikai előkészítésében, részt vállaltak a végrehajtásból. Segítették a bé­kekölcsönjegyzést.
Megyeszerte ismert volt műkedvelő színjátszó csoportjuk, jár­ták a falvakat, a tanyavilágot. A legnagyobb sikert a Tolsztoj: Feltámadás című darabjával érték el, amelynek bemutatója volt a békéscsabai Jókai Színházban. Részt vettek a községi dalár­dában. Vasárnaponként bált rendeztek. Élénk volt a sportélet is. Kiemelkedő munkájuk elismeréséül 5 tagú küldöttség vett részt a budapesti VIT-en.


RÉGI HANGYA — ÚJ FÖLDMŰVES SZÖVETKEZET

Községünkben a felszabadulás előtt a Hangya Szövetkezet vegyes kereskedése és kocsmája mellett 27 kiskereskedő műkö­dött. Felszabadulás után itt is megindult a küzdelem a régi szö­vetkezet demokratikus átszervezéséért. A Csorvási Földigénylö Bizottság 1945 júniusában azt jelentette a megyei Földbirtok­rendező Tanácsnak, hogy „a Dolgozók Szövetkezete alakulása a régi Hangya Szövetkezet átszervezésével folyamatban van, amely termelő, fogyasztási és értékesítő szövetkezet lesz. Az alapsza­bály kidolgozása egy időben folyamatba van téve.” A jelentés azon alapult, hogy a kommunista párt helyi vezetőségének kez­deményezésére 1945 júniusában összeült a Hangya Igazgatósága. A régi vezető lemondott és helyébe a kommunista pártszervezet titkárát választották meg. Az új ügyvezető irányításával meg­kezdődött a szövetkezet átszervezése. Az elgondolás az volt, hogy a községben ne legyen másik szövetkezet, hanem a Hangyát kell átszervezni. A demokratikus pártok képviselőiből koalíciós ve­zetőségethoztak létre, a szövetkezet tevékenységét kiterjesztet­ték a mezőgazdasági termelés, beszerzés és értékesítés terüle­tére is.
A terveknek megfelelően lemondatták a régi vezetőséget. A de­mokratikus pártok küldötteiből alakult egy szélesebb körű bi­zottság, amely az igazgatóság és a felügyelőbizottság összeté­telét személy szerint tárgyalta. A bizottságot az az elképzelés vezette, hogy a község minden rétege legyen képviselve a szö­vetkezet vezetésében. Az új vezetőség összetételében tükröződ­tek a helyi politikai erőviszonyok. A bizottság javaslata alap­ján megválasztott új igazgatóság ügyvezetője és négy tagja a kommunista párt, elnöke, további négy tagja a kisgazda párt képviselője volt. Az igazgatóságban egy-egy tagja volt a Szo­ciáldemokrata és a Nemzeti Parasztpártnak. A felügyelöbizottságban ugyanilyen volt a arány.
A vezetőség kérelemmel fordult az Országos Földbirtokrendező Tanácshoz, hogy a kiosztott nagybirtokon visszamaradt mezögazdasági gépeket, szerszámokat, épületeket és ipari műhelye­ket, valamint a községben található gazdátlan lovakat utalja a szövetkezet kezelésébe azzal, hogy azokat a szövetkezet a föld­höz juttatottak megsegítése érdekében hasznosítsa.
Ilyen előzmények után — 1945. december 2-án — alakult meg a helyi földművesszövetkezet. Az alakuló közgyűlésen 64 tag volt jelen. Az első igazgatósági tagok a következők voltak: Csúvár Imre, id. Balla Sándor, Jánovszki János, Seres Márton, Sztvorecz András, ifj. Oláh Imre, Tövisháti András, Melich János, Tóth István, Bíró János.
A földművesszövetkezet létrejötte után megnyíltak a külön­böző üzletágak.
Ide kívánkozik megemlíteni, hogy a felszabadulás után köz­vetlenül, az inflációs időszakban a piac „valutája” a tojás, bú­za, zsír és a sertés volt. A nagyobb városok ide utazó lakói az élelmiszerekért cserébe iparcikkeket adtak. A cserepiacon 1 ma­lacért 1 pár lábbeli járt. Egy liter bor ára 3 kg búza volt. Egy mázsa búzáért 5 mázsa fát lehetett kapni. Egy kabát, vagy nadrág értéke 1 kg zsír volt. Egy lepedőért vagy párnahuzatért szintén 1 kg zsírt adtak, vagy ugyanannyi szalonnát.
1946 augusztusában az új forint bevezetésével a községben is helyreállt a normális gazdasági élet. 1949-re a szövetkezeti mozgalomnak ez az ága új fejlődést, ért el. A Hangya beolvadt a földművesszövetkezetbe, amellyel ezen a területen létrejött az egység.
A földművesszövetkezet megerősödése után fejlődésnek indult a kereskedelmi élet. Az 1950-es évek közepére a következő üz­letek működtek:
1 vegyesáru üzlet
1 textil szaküzlet
1 dohánybolt
1 húsüzlet
1 zöldségbolt
3 belterületi fiókbolt
1 külterületi fiókbolt
1 vegyesáru üzlet Gerendáson.
A vendéglátóiparban Csorváson 4, Gerendáson 1 egység állt a lakosság szolgálatában. Az évi forgalom 1954-ben meghaladta a 19 millió forintot. Ebben az időszakban szövetáruból, selyem­áruból, rádióból, kisgépekből, kerékpárból jelentős volt a for­galmi növekedés.


LÉPÉSEK
A GAZDASÁGI FELEMELKEDÉS ÚTJÁN

A község fő jövedelmi forrását a mezőgazdaság képezte. A főbb mezőgazdasági kultúrák átlagtermése 1954-ben az alábbiak sze­rint alakult: búza 7,3 q/kh, kukorica 18 q kh, cukorrépa 145 q/kh.
A szarvasmarha-, ló- és sertéstenyésztés mellett igen jelen­tős a községben a baromfitenyésztés és a tojástermelés. 1954- ben 1149 ló, 1459 szarvasmarha és 5938 sertés volt a községben.
Az egyéni gazdák közül név szerint említésre méltó Fehér János — a későbbi Ady Tsz elnöke —, aki 16 kh földön gazdál­kodott. Országos hírű, törzskönyvezett ló-, szarvasmarha-, ser­tés- és baromfiállománnyal rendelkezett. Több kiállításon nyert első díjat.
A község lélekszáma az első tanácsválasztás előtt 7799 fő volt. A népesség 44%-a akkor külterületen élt. A termclőszövetkezetek mellett két állami gazdaság alakult. A Sertéstenyésztő A. G. (Brucella) 1100 kh-on gazdálkodott, a Petöfi-pusztai A. G. 1800 kh-on termelt. Igazgatójuk Bénián József.
A község iparilag gyengén fejlett, némi fellendülést a Gazdép Tröszt működése jelentett. Létrejött a Vegyes Kisipari Terme­lőszövetkezet, szabó, fodrász és cipész részleggel.
A lakosok közül sokan foglalkoztak háziipari tevékenység­gel, kenderből, rongyból fontak szőnyeget, pokrócot. A szövő­székek is házilag készültek. A seprűkötésnek is régi hagyomá­nyai voltak. 1955-ben Csorváson 70 önálló kisiparos dolgozott.
A lakáskörülmények sokat fejlődtek. 1930-tól 1944-ig a köz­ségben alig épült új lakás. Különösen kevés a második világhá­borúra készülődés ideje alatt: pl. 1933-ban 3, 1934-ben 2, 1938- ban pedig 8. A felszabadulástól 1954-ig 250 új ház és 100 fel­újítás mutatja az építkezés fellendülését. Két év alatt — 1952-ben és 1953-ban 120 család költözött új lakásba. És ezek már nem azonosok az egykori vertfalú, földes, egyszobás, kisablakos lakásokkal. Nagy alapterületű, téglából épült, világos, parket­tázott, jó részük fürdőszobás és természetesen villanyvilágításos otthonok. Elterjedt a központi fűtés, ami melegebbé, tisz­tábbá tette a helyiségeket.
A villamosítás fejlesztésével — a községet 1951-ben bekap­csolták az országos hálózatba — a vezetékhálózat 1946. évi 7,5 km-röl 1954-re közel 20 km-re nőtt. Erre az időre a fogyasztók száma több mint duplájára emelkedett, elérte az 1000 lakást.
Az egészséges ivóvízellátást — a mai Szabadság téren lévő — artézi kút, 5 szivattyús kút és egy ásott közkút biztosította.
A telefonhálózat 1955-ben bővült jelentősebben.
A község életében nagy esemény volt az 1950-ben megnyílt 7 ágyas községi szülőotthon.


A TANÁCS MEGALAKULÁSA
ÉS TEVÉKENYSÉGE

A proletárdiktatúra győzelmét követően nálunk is megszilár­dult a politikai egység. Az élet minden területén egyre inkább a néphatalom célkitűzései váltak valóra. A választás  közeledté­vel egyre erősödött a párt- és tömegszervezetek propaganda­felvilágosító, mozgósító munkája. A belterületen és a tanyavi­lágban egymást követték a kisgyűlések. röpgyűlések. Elindul­tak a helyi és vidékről érkezett házi agitátorok — a népnevelők. Magyarázták a tanácsok megalakulásának jelentőségét, a feladatokat, az új típusú hatalom lényegét —  ebben a dolgo­zó nép felelősségét, helyét, szerepét. Az agitációs munkában az MDP helyi szervezete járt az élen.
Ilyen előzmények után 1950. október 22-én Csorváson is rend­ben megtörtént a tanácsválasztás. A választók döntő többsége, a népfront jelöltjeire adta le szavazatát.
A tanács alakuló ülése a földműves szövetkezet tanácskozó termében volt. A tanácsba 81 rendes és 41 póttagot választottak.
A tanács elnökének id. Maczák Andrást választották, aki föld­művesként dolgozott az Új Élet Tszcs-ben, alapító tagként. Köz­megelégedésre 1967-ig, nyugdíjba vonulásáig látta el ezt   a fe­lelősségteljes funkciót.
A tanács vb-titkára Temesi János lett, aki nyugdíjazásáig — 1973-ig — szintén eredményesen dolgozott.
Ebben a időben a legnagyobb feladat az apparátus kiépítése, az intézmények működtetése, a népképviselet biztosítása, az adóbeszedés és a beszolgáltaiás szervezése volt. Ezzel együtt fontos volt a mezőgazdasági munka szervezése az egyéni gaz­daságokban, a tsz-ekben és az állami gazdaságokban. Nagy erő­feszítésekkel járt a közellátás biztosítása. Nem egy esetben okoz­tak gondot a szűkös anyagiak.
A végrehajtó bizottság hetente, a tanács havonta ülésezett. Az értekezletek vasárnapi napokon voltak, sokszor estig, éjsza­kába nyúlóan tartottak.
A tanács apparátusa 12—14 főből állt. A munkához sok se­gítséget adtak a tanácstagok. A községi és a járási tanácsban öbb mint 20 éven keresztül eredményesen tevékenykedett, többek között Fejér Jánosné, Sárközi Andrásné, Jurás István, Fara­gó Ferenc.
A tanács önkormányzati jellegének fejlődése, a önállóság, a lakossági összefogás erősödése azt eredményezte, hogy látvá­nyos fellendülésnek indult a község. A gyermekintézmények bővülését, az oktatás, a közművelődés feltételeinek kialakulá­sát, az egészségügyi ellátás fejlesztését a lakosság egyetértése kísérte.
A tanács 1963-ban javasolta, hogy  az ivóvízhálózat kiépíté­sére alakuljon Vízmű Társulat. A szervezésben a tanácstagok mellett részt vettek a Hazafias Népfront Választókerületi Bizott­ságának tagjai is. A lelkes agitáció ellenére sem sikerült a la­kosság 51 százalékának igenlő szavazatát megszerezni, így akkor a társulat nem jött létre.
A tanács, a népfront újabb kezdeményezésére 1967-ben is­mét megkérdezte a lakosságot, A próbálkozás sikerrel zárult. Létrejött a Vízmű Társulat, amely meg is építtette az ivóvíz­hálózatot és négy kutat fúratott a jó minőségű ivóvíz biztosí­tására. A szervezésben kiemelkedő munkát végzett dr. Csanádi József, a párt-végrehajtóbizottság tagja és dr. Lengyel Dezső, a Hazafias Népfront Bizottság elnöke.
Az egész lakosság, de főleg a naponta vidéki munkahelyre utazó több mint 1200 dolgozó helyeselte, hogy 1963—64-ben a község észak—déli irányú utcáiban megépültek a „gyűjtő jár­dák”, amelyek a község központjának és a vasútállomásnak a megközelítését szolgálták. A közlekedés színvonalát jelentősen emelte a 47-es út belterületi szakaszának és a Bajcsy-Zs. utcá­nak a szélesítése, korszerűsítése. A munkálatok alatt a közleke­dés a Gremsperger utcában létesített terelő úton bonyolódott le. Az ideiglenes terelő út később — megyei segítséggel — vég­leges   burkolatot kapott.
Az évek múlásával egyre inkább fejlődött a helyi pártbizott­ság és a tanács gazdaságszervező tevékenysége is. Szinte az egész község felsorakozott a határozat mögé, amikor 1969-ben döntés született a Hódiköt csorvási üzemének telepítésére. A volt mű­velődési ház épületet (régebben Kisgazda Kör) kollektívák, kis­iparosok társadalmi munkájának igénybevételével üzemcsarnok­ká alakították. így helyben munkát kapott 180 asszony, leány, akik addig a háztartásban vagy a mezőgazdaságban dolgoztak. Teljesítményük nyomán az üzem rövid idő alatt a vállalat egyik legjobb telephelye lett.
1979-ben a dolgozók korszerű, új üzembe költözhettek. Üzem­vezetők 1969—1971: Földi Ferencné, 1971—1981: Széll Lászlóné, 1981 — Szkaliczki Jánosné. A Hódiköt telepítése a község társa­dalmi életében is mérföldkőnek számít. Helyben itt indult meg a munkássá válás folyamata.


CSORVÁS — NAGYKÖZSÉG

A tanácstagok lelkiismeretes tevékenysége, az apparátus felkészültségének növekedése nyomán mind magasabb színvonalú lett a testületi munka, az igazgatási tevékenység. Dinamikussá vált a társadalmi, gazdasági fejlődés. Ezt ismerte el a Békés Megyei Tanács, amikor 1970. január 1. napjával az országban az elsők között Csorvás is megkapta a nagyközségi címet: íme, idézzük:

Békés Megyei Tanács

37/1/1969. (XII. 23.) számú

HATÁROZATA

A Békés Megyei Tanács az 1016/1969. (IV. 29.) Korm.
 számú határozat alapján

CSORVÁS

községet 1970. január 1. napjával

NAGYKÖZSÉGGÉ
 
és ennek megfelelően tanácsát   nagyközségi tanáccsá szervezi át.
A községi tanács, a végrehajtó bizottság és   az egységes
szakigazgatási szerv gyakorolja mind­azokat a jogokat,
amelyek
a nagyközséget megilletik.

Békéscsabán, 1969. december hó 23.   napján.

Klaukó Mátyás s. k. Dr. Kertész Márton s. k.
vb-elnök vb-titkár

Hadd említsük meg e helyütt, hogy a tanácselnöki tisztet a következő személyek töltötték be:
1950-től 1967-ig
id. Maczák András
1967-től 1975-ig
Zsiga János
1975-től
Szilágyi Menyhért
A bizalommal és az új tanácstörvény által biztosított lehető­ségekkel a tanács kezdeményezően, ugyanakkor nagy felelős­séggel tudott élni.
1971-ben a nagyközségek közül az országban elsőként létre­hozta az Általános Művelődési Központot, 1976-ban több évvel megelőzve az erre vonatkozó jogszabály megjelenését, megala­kította Gazdasági-Műszaki Ellátó és Szolgáltató Szervezetét.
Ugyancsak a országban elsők között létesült Csorváson az öregek Hetes Napközi Otthona. Kialakult a színvonalas egész­ségügyi alapellátás. 3 körzeti orvos, 2 fogorvos, 1 gyermekorvos dolgozik a községben. A legifjabbakat 3 védőnői körzetben gon­dozzák.
Az 1976-os években emelkedett a szolgáltatás színvonala is. Üj vágóhíd, benzinkút épült, új sütőüzem létesült, amely Csorvást és Gerendást látja el kenyérrel, péksüteménnyel. A régi kenyérgyár helyén 80 dolgozót foglalkoztató tésztaüzemet lé­tesített a Sütőipari Vállalat. A kereskedelem és vendéglátás kor­szerűsítését szolgálta a fűszer-csemege bolt kialakítása és a Tom­pa utcában az élelmiszerbolt és a presszó megépítése.
Az egész községben ünnepnek számított az Iparcikk Kisáruház felavatása. A kereskedelem és vendéglátás terén a lakosság ellátását az Orosháza és Vidéke ÁFÉSZ biztosítja. (Létrejött 1976-ban 7 szövetkezet, köztük a csorvási ÁFÉSZ egyesülésé­vel.)
A községi pártbizottság már 1970-ben szerepeltette a hosszabb távú elképzelések között a településnek a földgázhálózatba va­ló kapcsolását. Ezt akkor még sokan utópiának tartották, de ma már megvalósult tény. A Lenin Termelőszövetkezet megépíttet­te a gerincvezetéket, így lehetőség nyílott a lakosság gázzal való ellátására is. A hálózat kiépítéséhez a háztulajdonosok anyagilag is hozzájárultak.
Megvalósult az elektromos hálózat rekonstrukciója, a köz vi­lágítás fejlesztése. A község elektromos energiával való ellátása jó színvonalon biztosított. A VI. ötéves tervben új kutak fúrásával elegendő vizet nyertünk, így korlátozásra nincs szükség.
A közműellátottság színvonala, az alapellátás fejlődése, a község jó megközelíthetősége elősegíti, hogy a népesség jelentősen ne csökkenjen. A lakosság a kevés helyi munkalehetőség ellené­re szereti a települést, szívesen áldoz fejlődésére. Ezt igazolja az egyre emelkedő társadalmi munka értéke, amely például 1985-ben lakosonként meghaladta az 1000 forintot.
A községi pártbizottság, a tanács a lakosság előzetes vélemé­nyét kikérve felelősen tervez és a demokratikus fórumokon el­hangzott vélemények, a választások tanúsága szerint élvezi az állampolgárok és az irányító testületek bizalmát. Ez tükröző­dött abban is, hogy Csorvás 1984-töl közvetlen megyei irányítású nagyközségként dolgozhat tovább. Ez azt eredményezte, hogy a lakosság ügyeit teljeskörűen helyben intézik, a döntések hely­ben születnek.


VÁLTOZOTT A SZELLEMI ARCULAT

A gazdasági élet fejlődése munkavégzési átrendeződést is mu­tat. A felszabadulás előtt a lakosság többsége nincstelen volt: uradalmi cselédek, kubikosok, vasúti pályamunkások. A falu ki­fejezetten agrárjellegű település volt. Ma a falu dolgozó lakos­ságának 1/3-át foglalkoztatja a mezőgazdaság — az is nagy­üzemben.
A község dolgozóiból 88 főnek felsőfokú, 44 főnek középfokú végzettsége van, szakmunkás-bizonyítványa pedig 590 főnek.
A munkaképes lakosság jelentős része vidékre (Békéscsaba, Orosháza, Gyula, Telekgerendás) jár dolgozni, s alapvetően ipari jellegű munkát végez. Bizonysága ez a fejlődésnek, de a gon­dolkodásnak, a társadalmi tudat fejlődésének is.
Ami pedig a tudati, politikai fejlődést illeti, annak része, hogy Csorváson a 80-as évek közepén 9 alapszervezet 43 pártcsoport­jában több mint 400 párttag van.
   
A pártbizottság titkárai:
1956-ig
Havrán Mihály
1965-ig
Kovács János
1967-ig
Zsiga János
1971-ig
Totorán János
1971-től
Széll László
A KISZ-alapszervezet kereken 170 tagja, a többi tömegszer­vezet, a Hazafias Népfront-mozgalom mint a szervezettség meg­testesítői, jelentős politikai nevelő tényező.

         
A KOLLEKTIVIZÁLÁS UTJÁN
  
A földosztás után a saját birtokán mindenki igazi gazda mód­jára akart dolgozni. A gondokat, nehézségeket vállalták. Igaz, akkor még nem világlott ki teljesen, hogy megannyi akadályt kell leküzdeni. A teher évről évre nőtt. Az egyik család jobban, a másik kevésbé tudott megbirkózni a nehézségekkel. Keresték, kutatták a kiutat, jobban szerettek volna élni a rég óhajtott sza­badsággal. Jobban, okosabban akarták erejüket hasznosítani.
Néhány felvilágosult agrárproletár tudatában derengeni kez­dett a közösről hallott jobb világ. Emlékezetükbe felidézték id. Oszlács Mihály beszédét, amelyet 1945. április 17-én Kisma- jorban a birtokátadó gyűlésen mondott: „Történelmi ülést nyitottam meg, amelyhez az orosz Vörös Hadsereg jóvoltából jut­hattunk el. Leterítette az élő nagybirtokrendszert, birtokba veheti a nép régi örökségét, amiért oly sokat szenvedett és éhe­zett. Dolgoztunk rajta eddig is, dolgozni kell ezután is . . . Egy nagy közös családot vélek látni a megjelentekben, kiket a szolidaritásnak érzése kell hogy összetartson ... hogyha nehéz is lesz a munka, mert hiszen országunk lerongyolódott az ember­telen fasizmus által előidézett háború miatt. Átmenetileg na­gyon sokat kell dolgoznunk, hogy önmagunk is, de nemzetünket is boldogabb jövőbe tudjuk átvinni . . . Ezeket a gondolatokat ápolva arra a megállapodásra jutottunk, hogy a gazdálkodást egyedenként megkezdeni nem tudjuk. Lerongyolódásunknál fog­va kénytelenek vagyunk egyetemesen (közösen, A szerk.) gaz­dálkodni, de az egyetemes (a kollektív, A szerk.) gazdálkodás megkívánja, hogy úgynevezett intéző bizottságot állítsunk fel”.
A nagybirtokok igénybevétele, s a földosztás után 1948 ok­tóberében 11 taggal (mind föld nélküli proletárból, akik vala­mennyien a kommunista párt tagjai voltak) megalakult a Sallai Imre Termelőszövetkezeti Csoport, a község első kollektív gazdasága. 1949 februárjában pedig Földbérlő Szövetkezet jött létre.
1949 szeptemberében 50 öntudatos parasztember találta meg a szövetkezés útját. Ekkor a faluban három kollektív gazdasá alakult: az Új Élet, a Vörös Október és a Szabadság. Az Új Élt 16 taggal — 298 kh. holdon, a Vörös Október 27 taggal — 31 kh. holdon, a Szabadság 7 taggal, 77 kh holdon lépett az új útra. Az Új Élet Tszcs elnöke Orbán György, a Vörös Októberé Varga György, a Szabadságé Szluka András lett.
A döntés előtt mindenki átélte a maga lélekviharát. Nem saj­nálták azt, aminek hátat fordítottak, de tartottak az újtól, az ismeretlentől. Megsárgult okmányok, szófukar jegyzőkönyvek „vallanak” a megalakulásról, az azt követő nehéz évekről. Mind- annyiukban hit és bizakodás volt. Nagy volt a tettrekészség, az élniakarás. A kisközösségek összeadott vagyona csekély volt. Az eredeti okmányok tanúsága szerint az egyik alapító tag a kö­vetkező eszközöket adta a közösbe: 1 db egytagú ekekapa, 1 db kéttagú borona, 2 db petróleumlámpa, 2 szál deszka.
Az alapító tagok családon belül is megvívták a maguk küz­delmét. Az asszonyok nem nézték jó szemmel az éjszakába nyú­ló üléseket, vitákat, a kevés keresetet. A közösben gyakran tar­tottak közgyűléseket. Ha két darab vödröt vagy egy pár kötő­féket kellett venni, ehhez közgyűlési határozat, döntés kellett.
Az egyik jegyzőkönyvben ez olvasható: „El kell dönteni, hogy a járandóságot a bevitt föld arányában vagy pedig munkaegy­ségre osszák szét”. Az első és az azt követő lépések nagyon ne­hezek voltak. Az idő múlásával gyarapodott — ha nehezen is — a tagok száma, nőtt a földterület. De a tagok jövedelme na­gyon alacsony volt. Évente két-három esetben volt készpénz­osztás.
Az elvégzett munkáról munkaegységet, a munkaegységre ter­mészetbeni juttatást számoltak el. Id. Mogyorósi József 1949—1950. évi munkaegységkönyvében juttatásként az alábbiak van­nak bejegyezve: 2 liter sovány tej, 2 kg hús, 20 kg sárgarépa, 5 liter pálinka, 400 kg búza.
A volt Új Élet Tszcs iratai között kiosztókönyvben olvasható az ilyen természetbeni juttatás: rőzse, lekvár, mák, szalonna, kukoricaszár, ebéd. Az egyévi pénzbeli kereset a jobb években is alig érte el a 8000 Ft-ot.
Az alapító tagok a nehézségek, megpróbáltatások ellenére hit­tek a szövetkezésben, bíztak a jövőben. A munkaszervezés kez­detleges volt, de a szorgalom, az akarat mélyen gyökerezett. Gya­log jártak a mezőre dolgozni, gyakran 10—15 km-es távolságra. Nehezen várták az első aratást, mert a kenyér nem tartott ki újig. Amikor megkapták az első búzát a közösből, úgy érezték, hogy az abból sütött kenyér illatosabb, jobb ízű minden koráb­binál.
Sokat segített a községben 1948-ban létesített mezőgazdasági gépállomás. Erőgépeivel — amely az első időben a nagybirto­kokról származó traktorokból, gőzekékből, cséplőgépekből stb. állt, s ezt később állami fejlesztésből fejlesztették, korszerűsí­tették — mindenekelőtt az alakuló, erősödő kollektív gazdasá­gokat szolgálta. De munkálta a földhöz juttatott újgazdák, s a kisparasztok földjeit is.
1950-ben végrehajtották az első tagosítást, teltek a nehéz évek, nőtt a közös, de nem lett sokkal könnyebb az élet. Az 1950-es évek elején nehéz idők jártak a mezőgazdaságra. Sok kárt oko­zott az időjárás is. Az embereknek, de még az állatoknak is alig volt mit enniük. Vezetésbeli, emberi súrlódások nehezítették a helyzetet.
A javulás persze, ha lassan is, de megindult.
1956-ra a község mezőgazdasága kezdett kilábalni a bajokból. Utána voltak már a nagy gabonakifagyásnak, aminek következ­tében nem volt takarmány és kenyér sem volt elég. Megszűnő­ben volt a „virágzó” mezőgazdaság (így titulálták faluszerte a parlagon lévő földeket. A szerk.), az elhagyott földeket új­ra művelésbe vették. Enyhült a beszolgáltatás! kötelezettség is.
Az 1956-os évben a megelőző időkhöz viszonyítva, nőtt a köz­ség mezőgazdasági árutermelése. Kalászos gabonát 5028, kuko­ricát 2501, cukorrépát 640 katasztrális holdon termeltek. Akkor a búza kataszteri holdankénti átlagtermése 10,4 q volt.
A község állatállománya 1956. március 31-én:
szarvasmarha
1500 db
ebből tehén
786 db
sertés7610 db
ebből anyakoca
454 db
ló1237 db
juh91 db
A tejtermelés örvendetesen emelkedett. Míg 1954-ben 3280 hl volt, addig 1956-ban elérte a 4658 hl-t. Ennek 67%-át az álla­mi felvásárlásban értékesítették. Sertéshúsból is többet termel­tek a gazdaságok, mint a megelőző években.
Így találta az ellenforradalom 1956 őszén a községet. 1949 óta a második nagy megrázkódtatás, ami elsősorban a termelő­szövetkezeteket érte. A helybéli ellenforradalmi tanács próbál­kozott a termelőszövetkezetek feloszlatásával, de ez nem járt sikerrel. Tény, hogy sok tsz-tag kilépett ekkor mind a három termelőszövetkezetből. Jószágot vittek ki, fogatot vittek ki, de az is tény, hogy az egyéni parasztok részéről támadás nem ér­te a termelőszövetkezeteket. A mezőgazdaságban az őszi mun­kák többségét az egyéniek is és a termelőszövetkezetek is elvé­gezték. Akik a termelőszövetkezetben maradtak, szép példáját adták az emberi magatartásnak. Az egész őszi vetést, a jószá­gok etetését sorban végezték, függetlenül attól, hogy mi volt az eredeti munkabeosztás. Éjszaka vasvillával tartották az őrséget, nehogy elvigyék az állatokat.

        
A MUNKÁSŐRSÉG   HELYI ALEGYSÉGÉNEK
  MEGALAKULÁSA

Az ellenforradalom Csorváson is támadott. Nagy volt a zűrzavar, a termelés és az ellátás majdnem megbénult. Volt tünte­tés, könyvégetés, vöröscsillag-gyalázás. A legvéresebb szájú el­lenforradalmárok elkészítették a „kivégzendők” listáját. Itt is voltak nehéz napok. Az ellenforradalmi tanácsot — szerencsé­re emberáldozat nélkül — 1956. december 11-én a karhatalom eltávolította.
Ezt követően még sok tennivaló volt az ellenség elszigetelé­séért, a fejek „kitisztításáért”, a rend helyreállításáért. A fel­adatok élére a párt állt. 1956. december 16-án a községi tanács­házán 37 volt MDP-tag megalakította az MSZMP csorvási szer­vezetét. A párt titkárának Kovács Jánost választották meg. A taglétszám 1957. júniusára már 217 főre emelkedett.
A párt kezdeményezésére megalakult a pártőrség, röviddel ez­után fegyverrel látták el feladataikat. Újból birtokba vették a pártszékházat, éjjel-nappal vigyáztak a rendre. A kijárási tila­lom alatt a rendőrséggel éjszakai járőrözést végeztek. A párt­őrséget a szükség alakította ki, tagjainak nagy része a volt „R”-gárdából szerveződött. Közülük — élen — id. Totorán Já­nossal megkeresték, kitisztították a régi ,,R”-gárdista egyenru­hát, azt büszkén viselték.
Az MSZMP helyi szervezete a Munkásőrség szervezéséhez 1957 februárjában fogott hozzá, és a hónap végén megalakult a csor­vási alegység. A Munkásőrség magját a pártőrségben is szolgála­tot teljesítők adták, Ők párthű, az osztályharcban már kipró­bált, bátor emberek voltak. A szakaszba bekerültek fiatalabb, de politikailag szintén elkötelezett emberek is. A helyi szakasz alapító tagjai voltak: id. Araczki János, Búzás János, Hunya István. Havrán Mihály, Lazarenkó Imre, ifj. Maczák András, Maczák János, id. Popol Pál, Sárközi András. A szakasz parancs­noka, a pártőrség egykori vezetője, Hunya István volt, aki­nek kiemelkedő érdemei voltak a helyi szervezetnek a megte­remtésében. A korabeli párttaggyűlési beszámolóból olvasható: „A Munkásőrség helyi szakaszának megalakulása nagyban hoz­zájárult a párttagság létszámának növekedéséhez, biztonságérze­tet adott tagságunknak. A Munkásőrség olyan derék és elvtársakból tevődik össze, kiknek személye biztosíték arra, hogy a pártszervezet egész tevékenysége mellett, ha arra sor kerül, fegyverrel is kiállnak.”
Az eltelt 30 év alatt a szakasznak 96 tagja volt. A három évti­zed alatt az Orosházi Jambrik József Munkásőr Zászlóalj egyik legeredményesebb alegysége a csorvási volt. Politikai és szak­mai feladataik ellátásában mindig élen jártak, több kiváló cím birtokosai.
Hunya Istvánt mindössze három parancsnok követte: Mátó János, Beregszászi Lajos és Sajti József.


KONSZOLIDÁCIÓ — MEGERŐSÖDÉS — ÚJ ÚT

Az ellenforradalom után a termelőszövetkezetek rövid időn belül talpra álltak, belső szervezetük rendeződött. A hangadók kiléptek, s azok maradtak bent, akik szívvel-lélekkel akarták a termelőszövetkezetet, a közös munkát. Három, viszonylag nyu­godt esztendő következett. A termelőszövetkezetek megszilár­dultak, egyre inkább érezni lehetett, hogy meghatározó ténye­zőivé váltak a község mezőgazdaságának. 1957 végére, 1958 tava­szára a korábban kilépők szinte mind visszakérték magukat a termelőszövetkezetekbe. A helyzet azonban megváltozott. Most a termelőszövetkezetek nem akarták felvenni a kollektív gazdál­kodást hűtlenül elhagyókat. A kijózanodás egyébként már előbb végbement. Az elhurcolt tehenet, kocsit, lovat még 1956 őszén visszavitték a közösbe. A kilépők többsége rájött, hogy nem tud visszaállni az egyéni gazdálkodásra.
Az Új Élet Tsz ellenforradalom utáni újjáalakuló közgyűlé­sén a Kossuth Tsz nevet vette fel. Orbán György helyett — aki tehetséges tsz-vezetö volt, de a sok baj kikezdte a közte és a tagok közötti viszonyt — Stiegelmayer Lajost választották el­nöknek.
1957 végén a termelőszövetkezetek földterülete és taglétszá­ma elérte, kismértékben meghaladta az ellenforradalom előttit:
Termelő­szövetkezet
összes területCsaládok számaTagok száma
Vörös Október
565 kh6798
Kossuth
431 kh3949
Szabadság
325 kh1619
A Szabadság Tsz nem jött rendbe az ellenforradalom után, az 1957-es éve rosszul sikerült. A munkákkal elmaradozott, az adós­sága gyarapodott. Ezért, 1958. január 2-án — akkor 27 tagja, 376 kh földje volt —, a földművelésügyi miniszter engedélyével feloszlatták. A tagok túlnyomó többsége a Vörös Október Ter­melőszövetkezetbe lépett be, új tagként. Ez az intézkedés javí­totta a termelőszövetkezetek helybéli pozícióit, a termelőszövet­kezetek tekintélye az 50-es évek végére megszilárdult.
1958 végén megérett a helyzet arra, hogy ismét beinduljon a politikai agitációs munka a mezőgazdaság nagyüzemi átszerve­ zéséért. E munkát a községi pártbizottság irányította. 11 tagú szakmai bizottságot hozott létre. Részt vettek ebben agrárszak­emberek, közgazdászok, tapasztalt tsz-szervezök. A bizottság ki­dolgozta az átszervezés módszereit, a szükséges gazdasági intéz­kedéseket. Hét termelőszövetkezet megalakítása szerepelt az el- képelésben. Az átszervezés tervszerűen folyt, de a valóságban bonyolultabb volt, mint azt előre látni lehetett.
Sok körülmény nehezítette az átszervezés előrehaladását, az egyéni gazdák termelőszövetkezetbe lépését. Nehezítette a meg­lévő ellenséges propaganda, az éveken keresztül még mindig tar­tó „csajkarendszer” meséje. Nehezítette, hogy Csorvás község parasztsága nagyon megosztott volt, ami lényegében az 1945 előtti birtokviszonyokon alapult.
A földtulajdon megosztásáról a korábbi fejezetben írtunk. Eh­hez tartozik az a társadalmi körülmény, hogy a tulajdonos és használó is különvált, mert a község művelhető földterületé­nek közel 30 százalékát haszonbérlet útján művelték. Ezzel együtt is mintegy 1000 „gazda” nem tudott megélni csekély földjének terméséből. Ehhez jött még kb. 700—750 agrárproletár, béres, cseléd, napszámos, akiknek semmi földjük nem volt. A föld nél­küli agrárproletárt a középparaszttól és nagyparaszttól a megél­hetés óriási különbsége választotta el, s őket kellett egy terme­lőszövetkezetbe szervezni.
Az agrárproletárok között nehezítette a szervező munkát nem ügynek az a nézete, hogy ti. „nem akar más lábakapcája lenni”. Hiszen hosszú időn keresztül tényleg az volt. Kísértett még a múlt, hiszen még közel volt az uradalmi nagyüzemben dolgozás minden keserve, a mi téeszeink pedig még nem voltak igazán vonzóak.
Az agitációs munka hatásosan folyt, aztán a kezdeti nehézsé­geken túljutva a vártnál is nagyobb eredménnyel járt. 1959 ta­vaszán három hét alatt, a nagyüzem aránya a községben meg­haladta az 51 százalékot. Két I-es típusú tszcs alakult. Az egyik November 7. néven 135 kh-dal, a másik „Petőfi” néven 275 kh- dal. A Vörös Október Tsz területe 2044 kh-ra, a Kossuth Tsz területe 1337 kh-ra növekedett. Az egyénileg művelt terület azonban még mindig 7000 kh felett volt, s ebből jóval több mint 3000 katasztrális hold középparaszti tulajdonban.
Az 59-es év jól sikerült a termelőszövetkezeteknek. Belső vi­szonyaik rendeződtek, a termelésben elég jó eredményt értek el. Búzatermés átlaguk 3,5 mázsával lett több, mint az egyéni parasztoké. Az állami gazdaság termése ennél is magasabb lett.
Búzából 15,5, őszi árpából 20, kukoricából 30, cukorrépából 176 mázsát termeltek kataszteri holdanként.
Az egyénileg gazdálkodók helyzete ugyanakkor nehezebbé vált. A fiatalok tömegesen hagyták el a mezőgazdaságot, nem volt sza­bad munkaerő. A cséplőgépekhez csak nagy nehézségek árán le­hetett összeszedni az embereket, pl. a ,,Református”-dűlőben a gazdák maguk álltak össze, hogy elcsépeljék saját gabonájukat.
A téeszszervezés ősszel újra folytatódott a községben. Az ak­ció népes nagygyűléssel indult. Az tény, hogy ezen az egyéni pa­rasztok közül nagyon kevesen vettek részt. November 30-án in­dultak az agitátorok, 240—250 ember — a helyi termelőszövet­kezetek tagjai, földművesszövetkezet dolgozói, de nagyon sokan a békéscsabai MÁV-tól, orosházi intézményektől.
A szervezés kezdeti eredményei nem sok jóval kecsegtettek. Közel egy hónapon át karácsonyig, mindössze 150 család lépett be, főként idősek, özvegyek. A nagy tartózkodásnak többféle oka volt. Ahogy ’59 tavaszán leállt a szervezés, a parasztok úgy gon­dolták, az most is le fog állni, s az „jár jól”, aki kitart. Ez idő­szakban volt a párt VII. kongresszusa. Azt mondták, nem törőd­nek vele, hogy mit mond a csorvási vezetés, megvárják, mit mond a kongresszus. Az is közrejátszőtt, hogy a tavaszi új belé­pők bizony nem a legkedvezőbb híreket terjesztették a termelő   szövetkezetről. Nem volt abban kifejezett hazugság — csak hé kizárólag a negatívumokat beszélték.
Egész télen folyt az agitációs munka. Az átszervezés kezdeti időszakában főként az új földhöz juttatottak beszervezésén fá­radoztunk, s csak ezután következtek a középparasztok. Ez utób­biak körében — érthető módon — nagyobb volt a tartózkodás. Beállott gazdaságuk volt, nagy volt a rokoni összefonódás. Jól felkészített agitátorbrigádokat alakítottunk. Ezeknek az úgyne­vezett vezérparasztok beszervezése volt a feladatuk. Mikor ők — köztük a sokak által ismert Fehér János — igent mondtak, a többiek is tömegesen léptek be a termelőszövetkezetbe.
Karácsony után egy csapásra megindult a belépés. Az ünnep utáni első napon 20, második napon 54, harmadik napon 106 család lépett a termelőszövetkezetbe, úgyhogy 1960. január 8-ára a csorvási földterület 80 százaléka került kollektív művelés alá. 1960. január 10-én községi nagygyűlésen bejelenthettük: Csorvás termelőszövetkezeti község lett.
Január végén már a földterület 93 százaléka nagyüzemben volt. A meglévő két termelőszövetkezet mellé még kettő ala­kult, Ady és Petőfi Tsz néven. Ehhez fogható nagy társadalmi változást csak a földreform jelentett a község parasztságának életében. Átrendezte a falu mezőgazdaságát társadalmi értelem­ben is, az emberek egymáshoz való viszonyában is, és a terme­lésben is.
Az átszervezés befejeztével a Vörös Október Termelőszövet­kezetnek 470 tagja, 3200 kh földje volt, főként a sztojanovicsi, ladicsi, kismajori és gáliki földek. Volt földje a vasút alatti táb­lában is.   A téesz elnöke Varga György lett.
A Kossuth Termelőszövetkezetnek 320 tagja 2400 kh földön gazdálkodott. Főként a volt Rudolf-majori és a Károly-majori földeken. Elnöke ekkor Ivanics József.
Az Ady Termelőszövetkezetnek 442 tagja 2500 kh földet mű­velt. A Fűzfás-dűlői, alsó-csárdai, felső-csárdái, vitézi és a szi­kes-dűlőkben. Elnökének, a korábbi példásan gazdálkodó Fehér János középparasztot választották.
A Petőfi Termelőszövetkezetnek 164 tagja 1500 kh földet vitt a közösbe, a rossz-csorvási, cukrosi,  Szenes-pusztai területeken. Elnökének Valaczkai Ferencet választották.
A falu parasztsága a négy termelőszövetkezet között, a ko­rábbi birtokviszonyok szerint oszlott meg. A Vörös Október és ' Kossuth Termelőszövetkezetbe zömében az újonnan földhöz juttatottak, az Ady és a Petőfi Termelőszövetkezetbe zömében a isparasztok és középparasztok léptek. Itt is érvényesült: „suba subához, guba gubához”.
Mint minden nagy eseményhez, az idő ehhez is sok legendát társított. Volt-e erőszak? Agitációval, felvilágosítással folyt az átszervezés, az viszont határozottan, célirányosan és szakadat­lanul. Lehet ezt erőszaknak nevezni? Visszatekintve ez időre, jól látjuk: a szervezés idegmunka volt az agitátor részéről is, az egyéni parasztok részéről is. Előfordult, hogy a téeszszervező és a gazda összevitatkozott. Elcsattant egy pofon is. Az „agitátor” nem falubeli volt, soha többet nem jöhetett Csorvásra.
1960 januárjával tehát lezárult egy nagy időszak, ami vala­mikor 1945 után kezdődött, mert már akkor meg volt a szövet­kezés gondolata. „A földhöz juttatottak 610-en, 15 ellenében el­fogadták azt a javaslatot, hogy szövetkeznek és a gépeket meg­felelő tervszerűséggel fogják használni. A szövetkezésre a mai viszonyok között szükség van ...” —   hangzott el akkor. És 15 év kellett hozzá, hogy az akkori első gondolat faluszerte betel­jesüljön.
1960 januárjában a nagy feszültségektől megszabadulva várta a falu a tavaszt.
A 60-as évek Csorváson a termelőszövetkezetek megszilárdí­tásával teltek el. Közel 1000 embert kellett munkába állítani, megváltozott feltételek mellett számukra is javuló életfeltétele­ket teremteni.
Az első év elég jól sikerült, vitte a lendület a termelőszövet­kezeteket. A tagok keresete is jól alakult. A búza átlagtermése meghaladta az előző évit. Kialakult a termelőszövetkezetek bel­ső szervezete, a korábbi egyéni gazdák közül többen kiváló ve­zetők lettek.
Aztán az első évek után, elsősorban a növénytermesztésben jelentkeztek a bajok. A csapatmunka nem ment gördülékenyen, egyre jobban tapasztalható volt a széthúzás a tagok között. Nem lett ugyan „virágzó” (!) mezőgazdaság, de a növényápolá­si munkák mindig késedelemben voltak. Ehhez az is hozzájárult, hogy a közösben 18—20-féle növény termesztésével foglalkoz­tak. Ezek a bajok már 1961-ben is kiütköztek, hiszen december hónapban még 15 hold cukorrépa szedése, 220 vagon cukorré­pa szállítása, 560 hold kukorica törése és 1800 hold mélyszán­tás volt hátra.
1962-ben jóval kevesebb búza termett, s az államnak a ter­vezett 111 vagon helyett csak 60 vagonnal tudtak eladni. A ku­korica átlagtermése 19,8 mázsa májusi morzsolt volt kataszter­holdanként, de az is igaz, hogy a háztáji területen elérte a 25 — 30 mázsát.
1964 őszén a községi pártbizottság a termelőszövetkezetek ve­zetésével egyetértésben, határozatot hozott a részesmüvelés be­vezetésére, ami akkor a termelőszövetkezetek megszilárdulása szempontjából óriási jelentőségű volt.
Egy év múlva ennek a várt megszilárdulásnak határozott je­lei mutatkoztak. Tiszta vagyonuk az 1960. évi   12 millió Ft-ról 32 millió Ft-ra nőtt. A növénytermesztés hozamai jelentősen meghaladták az 1960. évi szintet.
Átlagtermések q/kh
1960
1965
   

Vörös Október
Kossuth
AdyPetőfi
Búza11,8 17,318,116,612,3
Kukorica14,524,027,423,121,3
Cukorrépa87,0161,6177,4172,6190,0
Ez idő alatt a téeszek sok   beruházást valósítottak meg. Te­hénistálló, baromfiólak épültek. A Petőfi Tsz szinte egy új ma­jort teremtett. A tagok helyzete is javult, jövedelmük 15%-kal nőtt. A munkaegység értéke meghaladta a 30 Ft-ot, az Ady Tsz-ben ez 34,9 Ft-ot tett ki. A községi gazdasági színvonal nö­vekedésének javulását az is mutatta, hogy a lakosság — s eb­ben jelentős számú a téesztag — takarékbetét-állománya az 1960. évi 1755,— M Ft-ról több mint 7 millió forintra emel­kedett, az iparcikkek forgalma 33%-kal nőtt.
A Vörös Október Termelőszövetkezetben 1962-ben nyilvános­ságra került, hogy a termelőszövetkezet egyes tagjai hozzányúl­tak a szövetkezet vagyonához. Az ellenőrzés elmulasztása miatt a közgyűlés leváltotta Varga Györgyöt elnöki beosztásából. He­lyette Kocsis Györgyöt, a termelőszövetkezet addigi főagronómusát választották. Varga György nagyon sokat tett a község szö­vetkezeti mozgalmáért. Becsületére legyen mondva, hogy levál­tása után mindvégig, haláláig hű maradt a szövetkezeti moz­galomhoz.
A Petőfi Termelőszövetkezetben 1963 nyarán Valaczkai Fe­renc helyett, akinek a képességeit meghaladták az elnöki feladatok, Göcző Andrást választják elnöknek. Göcző András az eIső években „csodákat művelt”, a tagok lelkesedtek. Két év lúlva pedig, teljes bizalmat vesztve le kellett váltani posztjá­ról. Helyette a közgyűlés Benczúr Jánost választja elnöknek.
A termelőszövetkezetek megszilárdulása a 60-as évek máso­dik felében is tovább tart, termelési hozamai nőnek, a kalászos gabona termesztése erre az időre már teljesen gépesített.
Az első kombájn a 60-as évek elején jelenik meg a termelő­szövetkezetek földjén. A kezdeti idegenkedésre jellemző, hogy még a Petőfi Tsz akkori főagronómusa, Vági Adám is ellenezte az alkalmazását. A kukorica, cukorrépa s egyéb kapásnövények termesztése ez időben még kézi műveléssel történik.
A termelőszövetkezetek közös vagyona a lelkes és beinduló jó munka eredményeképpen az évtized végére jelentősen gya­rapszik. 1970-ben: Vörös Októberé 25 677.— M Ft, Kossuthé 19 020— M Ft, Adyé 19 663,— M Ft, Petőfié 9620,— M Ft.
Az Ady Tsz sertéstelepet épít, a Kossuth Tsz vasvázas színe­ket, szarvasmarha-istállókat. A Vörös Október Tsz gabonamag­tárt, szarvasmarha-istállókat. A gépállomás 1968-ban megszűnt Csorváson, gépeit megvették a termelőszövetkezetek, az épüle­teket az Ady Tsz vásárolta meg, 1000 M Ft-ért.
Nagy jelentőségű intézkedés, hogy   1972. január 1-jével a termelőszövetkezetek megszüntetik a   munkaegységrendszert, és helyette készpénzfizetést vezetnek be úgy, hogy év   közben a megkeresett munkabér 80 százalékát fizetik ki.
Az 1970-es évek elejére új ellentmondás keletkezik a hely­béli termelőszövetkezetek gazdálkodásában. Mégpedig az, hogy nincs elég fejlesztési pénzeszközük, a tagok jövedelmének ve­szélyeztetése nélkül nem tudnak beruházni. A tagi részesedés sem nő az elvárható mértékben.
Az egy tízórás munkanapra jutó tagi részesedés (Ft/nap):

1968
1969
1970
1971
Vörös Október
869983106
Kossuth
9111191101
Ady
9910588113
Petőfi
91928688
A szükséges beruházások megvalósítása érdekében társulások jönnek létre. A Vörös Október és az Ady Tsz közösen vásárol­nak egy K—700-as traktort. A csorvási és gerendási termelő­szövetkezetek együttesen elhatározzák egy szakosított sertés­telep megépítését, ami 1974-re el is készül. Nagy gondol jelent a terményszárító hiánya. Ezt is közösen kellene megépíteni, de a Vörös Október és aztAdy Tsz külön-külön épít magának egy- egy kis teljesítményű zszárítót. A pénz- és eszközhiány egyre jobban sürgeti a termelőszövetkezetek egyesülését.
Az Ady Tsz gazdálkodása viszonylag kiegyensúlyozott volt.
A Kossuth Tsz-ben 1967 nyarán Ivanics József helyett Mó­ricz Ferencet, az addigi főagronómust választják elnöknek, de rövid elnöksége alatt a szövetkezet gazdálkodása teljesen le­romlott. Az 1970-es évet a Kossuth Tsz több mint 3 millió Ft pénzügyi hiánnyal zárja. 1970 nyarán Móriczot leváltja a köz­gyűlés, helyette Kovács Jánost választják elnöknek.
A Vörös Október Tsz beruházásai miatt nem tudja kifizetni az 1972-es zárszámadáskoi' a 20 százalékot. A közgyűlés nem fogadja el a zárszámadást, általános az elégedetlenkedés.
1967 októberében Benczúr János, a Petőfi Tsz elnöke elhunyt. Utódjaként Bor Lajost választják meg. A tagi jövedelmeket úgy- ahogy szinten tartják, de a termelőszövetkezet eszközei  csök­kennek, 1973 végére az istállói jószerivel üresen állnak.
1974 a vezetöségválasztások — benne az elnökválasztás — so­ros éve lett volna. Minden körülmény a termelőszövetkezetek egyesülését sürgette, s erre már 1973 végén meg is érett a hely-



zet. A kérdés csak az volt, ki kivel egyesül? A termelőszövetke­zetek területi elhelyezkedése miatt az let volna az ésszerű, hogy a Vörös Október és az Ady, a Kossuth és a Petőfi egyesüljenek. De nem így történt. (S ez rögtön azt is jelentette, hogy az   első egyesülés csak átmeneti.)
Az első lépést az Ady és a Petőfi Tsz tette meg. 1973. szep­tember 21-én az Ady, 22-én a Petőfi Tsz közgyűlése határozta cl az egyesülést. Tehát a két ,,középparaszti” termelőszövetke­zet egyesült elsőnek. Ez szükség szerint történt így, amit a köz­gyűlések beszámolója is igazol: „Hogy miért éppen ez a két ter­melőszövetkezet egyesüljön? Mert azonosak a körülményei, gaz­dasági, gazdálkodási feltételei. Mind a két termelőszövetkezet. . . 1960-ban alakult, azonos összetételű középparasztsággal, né­zetük még sok mindenben azonos, igy az egymás megismeré­sére, megszokására hamarabb lehet számítani.” Az első közös közgyűlést november 23-án tartották. Elnöknek Bor Lajost, el­nökhelyettesnek Fehér Jánost választották meg. A termelőszö­vetkezet a Hunyadi nevet vette   fel.
A Vörös Október Tsz 1973. október 22-én, a Kossuth Tsz ok­tóber 23-án, közgyűlésen döntött az egyesülésről. Az első együt­tes közgyűlést november 10-én tartották, ahol elnöknek Ko­vács Jánost, elnökhelyettesnek Kocsis Györgyöt választották meg. A termelőszövetkezet neve Rákóczi lett.
A termelőszövetkezetek egyesülése nagyjából azonos gazda­sági alapon ment végbe. Egyik sem volt olyan szegény, hogy a másikat tönkretette volna. De az évek közös munkája előkészí­tője volt egy újabb szakasznak. Már 1975. május 12-én össze­ült a két tsz egyesítését előkészítő bizottság abból a célból, hogy 1976. január 1-jével egyesüljön a két termelőszövetkezet. A Hu­nyadi Tsz augusztus 29-én tartotta közgyűlését, ahol titkos sza­vazással 413-an szavaztak az egyesülés mellett, 24-en ellene. A Rákóczi Tsz egyesülő közgyűlése augusztus 30-án volt, ahol 499-en szavaztak igennel és 2 fő ellene. 938 téesztagból tehát 912 megszavazta az egyesülést.
Az együttes közgyűlést szeptember 20-án tartották, ahol el­nöknek Kovács Jánost, elnökhelyetteseknek Kocsis Györgyöt és Bor Lajost, az Ellenőrző Bizottság elnökének Fehér Jánost választották meg. A termelőszövetkezet főagronómusa Balázsik Mihály, főkönyvelője Horváth József lett. Az MSZMP titkári funkcióba — a párttagság bizalma alapján — Farkas Istvánné került. A termelőszövetkezet a Lenin nevet vette fel.
így valósult meg az „egy falu, egy téesz”. Ezzel az egyesü­léssel megnyílt a lehetősége a mezőgazdasági termelés nagyobb ütemű fejlesztésének, olyan tíz év következett, amelynek főleg az első felében felgyorsult a termelőszövetkezet minden oldalú és irányú fejlődése.
Az egyesült termelőszövetkezet rövid idő alatt túljutott az egyesülés nehézségein. Kezdetben legnagyobb akadály a megszokottság volt. A tagok ragaszkodtak a korábban kialakult mun­kahelyükhöz, szervezeti formákhoz, személyekhez. Külön is vi­gyáztak arra, hogy a „volt termelőszövetkezetük” nehogy vala­miben hátrányosabb helyzetbe kerüljön. Általános tapasztalat volt, hogy az egyesülés után mindenki jobban szerette a „volt termelőszövetkezetét”, mint az egyesülés előtt, összevitatkoz­tak azon, hogy ebben a „házasságban” ki volt a „menyasszony”, ki volt a „vőlegény”. Érdekes, hogy mindenki vőlegény akart lenni. (!)
A 76-os év jól sikerült az egyesült termelőszövetkezetnek, szinte mindenben meghaladta a korábbi éveket. Nyeresége a 75. évi 9 millió Ft-ról 1976-ra 15 millió Ft-ra, 1977-re 28   millió Ft-ra nőtt.
Legnagyobb fejlődés a termelésben ment végbe. Az üzemi termelési érték a 75. évi 107 millióról 1980-ra 182 millióra, 1985- re 260 millió Ft-ra nőtt. A növénytermelésnek megváltozott a vetésszerkezete, kevesebb növényre specializálódtak. Fő terme­lési irány a gabona, cukorrépa és a vetőmagtermelés lett. Vég­bement a növénytermesztés teljes gépesítése, általánossá vált a vegyszeres növényvédelem, a műtrágya-felhasználás 25 száza­lékkal nőtt. A termelés alapvető folyamataiban teljesen meg­szűnt a kézi munka. Az állattenyésztésben a 70-es évek derekán megkezdődött a szarvasmarha tejirányú keresztezése, a sertés­hústermelésben a szakosított sertéstartás került előtérbe.
Árutermelés fejlődése
197519761985
Búza
ha201921501695
to/ha3,64,86
össz. to7268989010 064
Kukorica ha146311041880
to/ha6,15,06,7
össz. to8924552012 596
Cukorrépa ha345467818
to/ha35628234,9
össz. to12 28213 16928 588
Tej1000 l7397441704
1 tehénre jutó termelés
l
2296
2707
5211
Összes hústermelésto65914952021
ebből sertéshústo31710011339
A termelés növekedését segítették a 10 év alatt végrehajtott beruházások. Az egyesült termelőszövetkezet több pénzt tudott költeni fejlesztésre.
A vagyongyarapodás mutatói
197519761985
A felhalmozás aránya %35,640,824,0
Közös vagyon növekedés M Ft.99,1107,4265,9
A termelőszövetkezet gépállománya megduplázódott, korsze­rű, nagy teljesítményű gépek kerültek a termelésbe. Kialakultak a növény termesztési munkák komplex gépsorai, az anyagmoz­gatás túlnyomó többségét is sikerült gépesíteni. A növény ter­mesztés segítette, hogy 1978-ban megépült a nagy teljesítmé­nyű szárító, melléje az 1000 vagonos gabonatároló, 1979-ben répamagszárító, 1980-ban a 4300 négyzetméter alapterületű ve­tőmagtároló és -feldolgozó, 1983-ban további 600 vagonos ter­ménytároló, és jelenleg is folyamatban van egy 600 vagonos terménytároló megépítése.
Az állattenyésztésben sor került a tehenészeti telep korszerű­sítésére. Ez szabadtartásos rendszerű, modern fejöházzal és tej- házzal. A termelőszövetkezet megvette a szakosított sertéstelep gerendást részarányát, ezzel bővítve saját sertéshústermelését.
1983-ban új, korszerű gépműhely épült, 1984-ben a terme­lőszövetkezet minden energiát használó egysége gázt kapott — s ez óriási eredmény.
A most már falutérségű téesz területrendezési és rekultivá­ciós munkákat hajtott végre. Ennek eredményeként korszerű táblarendszert és úthálózatot alakított ki. A korábbi 66 táblá­ból 33 lett, 180 hektár az átlag táblanagyság.
A tagok létszáma a gépesítés előrehaladásával csökkent. Nőtt a dolgozó tagságon belül a szakképzett dolgozók aránya, az egye­temet, főiskolát végzettek száma megduplázódott, jelenleg 23 fő. A dolgozó tagok több mint kétharmadának van szakvégzettsége.
A tagok közösből származó jövedelme évről évre egyenletesen nőtt. 1978. január 1-jével a termelőszövetkezet áttért a 100 százalékos munkabérfizetésre, nyereségrészesedést minden év­ben tudott osztani.
   
Létszám és tagi jövedelem  változása
197519761985
Létszámfő671617454
MunkabérM Ft.22 42922 57429 762
NyereségrészesedésM Ft.2432157 257
Nyereségrészesedés
%10,820
Összes jövedelemM Ft.22 67222 78937 019
1 főr jutó évi jöv.Ft.33 78836 93581 540
A termelőszövetkezet a 10 év folyamán eredményesen gaz­dálkodott, nyeresége tartósan 40 millió Ft felett volt. Három­szor — 1977-ben, 1978-ban, 1981-ben — nyerte el a „Kiváló Termelőszövetkezet” címet.

        
OKTATÁSÜGY A MÚLTBAN ÉS A JELENBEN

Csorvás községben az iskola története az 1859-es évbe nyú­lik vissza. Ekkor nyitotta meg kapuit a református egyház ál­tal alapított iskola, amelynek első tanítója Hegedűs Károly volt. 14 évvel később, 1863. szeptember 1-jén létesült az ún. katoli­kus iskola, 1908-ig három tanerővel működött. 1908. szeptember 1-jén nyílt egy újabb kéttanerős iskola, apácák vezetésével.
1873-ig   a Petőfi u. 10. sz. alatt (mai utcanév) működött egy tanulócsoporttal, majd a bővítés következtében (1873. ill. 1902.) a Petőfi u. 8. szám alatt két tanulócsoport foglalkoztatására nyílt lehetőség. A mai István király utcai iskola régi szárnyrészében kapott helyet a katolikus iskola két tanterme. Az igazgatói tisz­tet 1925-től az államosításig Gulyás Mihály töltötte be.
1874-ben az evangélikus egyház állított fel iskolát a mai Ist­ván király utcában, a lelkészi lakással egy épületben. Első lel­késztanítója Freitág János 18 éven át dolgozott itt. Az elmon­dottak tükrözik, hogy a településen az oktatás-nevelés a múlt században, sőt még a századforduló után is, 1907-ig, egyházi irá­nyítás alatt állt. Az időben a tanító személyéről az iskolaszék döntött.
1907-ben nyílt meg az állami elemi népiskola, amelybe ak­kor beleolvadt a református és evangélikus iskola is. (Ez a mai Arany János utcai iskolánk.) A katolikus iskola egyházi irányí­tás alatt maradt. A hattantermes tanintézményt a község elöljá­rósága építtette fel. Benne pl. az 1931/32. tanévben 378 gyer­mek tanult. Itt tanított 1917-től több évtizeden keresztül Kele­men Margit tanítónő, az igazgatói feladatokat pedig közel két évtizeden keresztül — 1907-től 1926-ig — Horváth Lajos lát­ta el.
A múlt század 80-as éveiben még sokan éltek tanyákon. Nagy létszámú volt az uradalmi cselédség is. Az ő gyermekeik ta­nulási lehetőségei megteremtése érdekében nyíltak a tanyai, il­letve uradalmi iskolák. Ezekben egy összevont tanulócsoportban folyt a tanítás. 1880-ban gróf Wenckheim Géza földbirtokos Károly-majorban létesített uradalmi iskolát. Az uradalom ezt 15 évig tartotta fenn, majd elnéptelenedése miatt megszűnt a ta­nítás.
1884-ben — a korabeli feljegyzések szerint — nyitotta meg kapuit a Nagymajori iskola. Csak három tanéven át működött, mert a birtok akkori tulajdonosa 1887-ben áthelyezte azt Kis-majorba. 1893-ban kezdődött meg a tanítás a Rudolfmajori is­kolában, ez mint uradalmi római katolikus iskola működött az államosításig.
1907-ben Kiscsorváson is beindult a tanítás az állami népis­kolában. Említésre méltó, hogy 1927-ben a községben ipartanonciskola indult. Ennek önálló működése addig volt biztosított, míg a sza­bó, cipész, csizmadia, asztalos, ács, lakatos, kőműves tanoncok száma 15—20 fő volt. 1932-ben ez a létszám 10 alá csökkent, emiatt az iskolát megszüntették. A tanintézet a továbbiakban az orosházi ipartanonciskola kihelyezet tagozataként működött. Tanulóit helyben foglalkoztatták, vizsgázni azonban Orosházá­ra   jártak.
1925-ben indult meg a foglalkoztatás a gazdasági népiskolá­ban. Ez a   gyermekek gazdasági, gyakorlati képzését szolgálta. Tevékenysége 1945-ig tartott.
1944-ben Csorváson, belterületen a 6 tantermes állami iskola és a 7 tantermes katolikus egyházi iskola működött. A külterü­leten lévökben átmenetileg szünetelt a tanítás.
1945-ben, a felszabadulás évében, 13 tanító dolgozott belte­rületen, 5 pedig külterületen, tanyai iskolákban. Ezek a volt uradalmi iskolákból szerveződtek. Érdekességként még meg említendő az, hogy 1947-ben Bacsópusztán, a tanyai lakosság ké­résére, új iskolát is építettek. Ezt az akkori gyermeklétszám in­dokolta. Az 1948/49-es tanévben a tanyai (külterületi) iskolák­ban már 10 tanító dolgozott, az 50-es évek második felében a számuk 13.
Már az előzőekben is említettük, hogy a község belterületén két iskola működött külön-külön igazgatás alatt: az Állami Elemi Népiskola és a Római Katolikus Iskola. 1948-ban, az államosítás után az előbbi 1. számú, az utóbbi 2. számú általán iskolaként működik tovább, külön igazgatás alatt. Az 1. sz. iskola első igazgatója Matterny István, a 2. sz.   iskoláé Gulyás Mi­hály lett. 1951-ig a külterületi iskolák egy része az állami (1. sz.), másik része az egyházi (2. sz.) iskolához tartozott. 1951-ben a két belterületi iskolát összevonták, közös igazgatás alá he­lyezték. Igazgatója Fejér Jánosné. Ugyanebben az évben a kül­területi iskolák külön igazgatás alá kerültek. Az igazgatója Kiss Ferenc.
Az 1964-ben létrehozott diákotthon megoldotta a tanyai gyer­mekek elhelyezését. Ennek következtében a külterületi iskolák fokozatosan megszűntek, az utolsó 1971-ben, Petőfi-pusztán. A diákotthon négy   csoportjába 90 tanulót helyeztek, külön-külön a fiúkat és a lányokat. A leányok a Batthyány utca 4., a fiúk a Széchenyi utca 24. szám alatti   lakóépületből átalakított he­lyiségekben laktak.
Az évek múlásával javultak az oktató-nevelő munka szemé­lyi   és tárgyi feltételei. 1959-ben már 41 nevelő dolgozott: 28 belterületen, 13   külterületen. A tantermek száma gyarapodott: az István király utcai iskola   1955-ben három, 1959-ben négy tanteremmel bővült. A tanulók létszáma ez időre 850 főre emel­kedett.
1954-ben egy csoporttal, 40 tanulóval megnyílt az iskolai nap­közi otthon. Az első napközi otthonos nevelő Pásztor Rezsőné ta­nítónő, aki az élelmezésvezetöi   feladatokat is ellátta. A napkö­zisek egyáltalán nem ideális körülmények között, az Arany Já­nos utcai iskola pincéjében kialakított szükségtanteremben vé­gezték munkájukat. Megbirkóztak a nehézségekkel. A gyerekek eredményesen tanultak. A napközi hasznosságát bizonyítja, hogy újabb igények jelentkeztek. Két évvel később egy újabb, ugyan­csak 40 fős csoport alakult. Az 1970-es évek második felére pe­dig   6 csoportra bővült, benne 164 tanuló kapott helyet. Nem­sokára már az osztálytermekbe költözhettek. Jelenleg — az 1985/86-os tanévben — 8 csoportban 208 gyermek részére biz­tosítottak a napközis munka feltételei.
Az 1971-es esztendőben jelentős változás történt az oktatás és a közművelődés szervezeti felépítésében: a nagyközségi ta­nács úgy határozott, hogy az általános iskolát és a művelődési házat közös irányítás alá vonja. A kedvező tapasztalatokra tá­maszkodva 1972-ben tanácsi határozat született valamennyi, a ulturális ágazathoz tartozó intézmény (óvoda, iskola, napközi otthon, diákotthon, művelődési ház, községi könyvtár) integrá­ljának végrehajtására. Célként fogalmazódott meg, hogy az átszervezéssel létrejött intézmény az oktatás, a nevelés, a tár­sasélet, a közösségi társadalmi tevékenység, a művelődés, a szó­rakozás szervező központjává váljon, és tevékenységének ható­köre a lakosság minden rétegére kiterjedjen.
A komplex intézményen belül az évek során olyan kapcso­latrendszer alakult ki, amelynek eredményeképpen az egyes nevelési-oktatási, közművelődési intézmények segítik, kiegészí­tik egymást. Az egységes irányításból adódóan — a változatlan személyi és tárgyi feltételek ellenére is — hatékonyabb mun­kát lehet végezni. Ez megnyilvánul a gazdaságosabb helyiség-kihasználásban, az eszközök célszerűbb felhasználásában és a szakemberek képesség szerinti foglalkoztatásában, a szakkörök, tanfolyamok, klubélet, községi könyvtár nevelést-oktatást segí­tő szerepében. Az intézményben folyó munkát ismerte el a Mű­velődési Minisztérium azzal, hogy 1981-ben országos kísérlet­be vonta be intézményünket, s ez időtől Általános Művelődési Központként működik.
A Békés Megyei Tanács elismeréseként a nevelőtestület a me­gyében elsőként kapta meg a „Czabán Samu -díjat.
A tanulók képességének fokozottabb kibontakoztatása és fej­lesztése érdekében 1971-ben az általános iskolában matematika tagozatos osztály indult. Működése rendkívül eredményes volt, amely abban is tükröződött, hogy a tanulók továbbtanulását jól készítette elő. Az itt tanulók 80 százaléka középiskolában tanult tovább, s közülük már 12-en szereztek főiskolai vagy egyete­mi végzettséget. 1979-ben indult a másik matematika tagozatos osztály. A középiskolában hasonló arányban tanultak tovább.
Ugyancsak 1971-ben indult meg a képzés a kisegítő osztály­ban, egy tanulócsoporttal, amely a későbbiekben még két cso­porttal bővült. Ez az oktatási-nevelési forma   — figyelembe vé­ve a gyermekek képességeit — eredményesen zárkóztatja fel őket a tanulmányi követelményekhez, biztosítva számukra az általános iskola elvégzését.
A mezőgazdasági gyakorlati foglalkozás az 1958/59-es tanév­ben indult be az ötödik osztályokban. A tanulás-gyakorlás cél­jaira a téesz szántóföldet és gyümölcsöst bocsátott rendelkezés­re. A tanulók ebben a munkában szívesen vettek részt, megfe­lelő ismereteket szerezve a növényápolás területén. A későbbi­ekben palántanevelő melegágyat, majd fóliasátrakat alakítottak ki. A termést főképpen a napközi konyhájának értékesítették. A befolyt összeget egyrészt az étkezési norma javítására, más­részt eszközvásárlásra fordították. A téli időszakban a gyakor­lati műhelyben dolgoztak, amelyet az Arany János utcai iskola pincéjében — az időközben onnan elköltözött napközi helyén — alakítottak ki. A leányoknak háztartási ismereteket és kézimun­kát tanítottak, a fiúknak   famegmunkálást, egyszerűbb gépek szerelését, szerszámhasználatot.
Az 1960-as évek végén az Arany János utcai iskolánál a meg­szűnt szolgálati lakásból két szaktanterem létesült. Ezeket gya­korlati foglalkozás céljára használták fel, külön a leányok és a fiúk számára. 1978 után a technika tanítása került előtérbe, most már fiúk és leányok számára egységes tanterv alapján. Ez ve­zetett ahhoz, hogy a tanulók korábbi mezőgazdasági gyakorlati képzése megszűnt.
1956-ban nyílt meg a tanulószövetkezet boltja az iskolában. Tanárelnökként Pásztor Rezső felügyelte. A tanulók által ve­zetett üzlet nagy forgalmat bonyolított le. Eredményeit dicséri és fémjelzi, hogy a tanulószövetkezetek országos versenyében 1958-ban második helyezést ért el.
Az iskolarendszer fejlődéséhez és színvonalához tartozik, hogy Csorváson 1946 őszén, 40 vállalkozó fővel és az általános iskola tanítóinak odaadó munkája révén megkezdte működését a Dol­gozók Gimnáziumának I. osztálya. 1948-ban az osztály létszá­ma — részben lemorzsolódás, részben a felnőtt tanulók funk­cióba állása, elköltözése miatt — annyira megfogyott, hogy őket Orosházára irányították, s ott fejezték be tanulmányaikat.
1964 őszén ismét sor került általános gimnáziumi osztály indí­tására, majd 1965-ben még egy évfolyam indult. A gimnázium tanulói helybéli és gerendási gyermekek voltak. Több osztályt nem indítottak, azonban a két évfolyam itt fejezte be tanulmá­nyait, 56 tanuló tett érettségi vizsgát. Továbbtanulási szándé­kuk, felsőoktatási intézménybe kerülésük nem volt rosszabb a szomszédos városi arányoknál. 1969-ben, ötévi működés után a gimnázium — a demográfiai hullám miatt beállt tanulóhiány következtében — megszűnt. Tevékenysége azonban jelentős volt a község kulturális élete számára.
Annak érdekében, hogy a felnőtt lakosság körében minél töb­ben elvégezzék az általános iskolát, 1960-tól több éven keresztül működött a dolgozók esti iskolája. Itt sokan szereztek 8 általá­nos iskolai végzettséget, olyanok, akik korábban csak 6 elemit jártak. A végzettek száma évenként átlagosan 25—30 fő volt, s igy az iskola működése alatt közel 300-an kaptak végbizonyít­ványt.
A tanítás-tanulás feltételei az évek folyamán fejlődtek. Ez megnyilvánult abban, hogy a 60-as évek végén és a 70-es évek végén nőtt a tantermek száma. Az István király utcai iskolában két tanterem épült fel. Ezt a tornacsarnok megnyitásáig torna­teremként használták. A ,,Gulyás’’-iskolában a szolgálati lakás helyén három tantermet építtetett a tanács. Ennek megvalósí­tásában jelentős társadalmi segítséget kapott az iskola. A Fel­sőnyomási Állami Gazdaság telekgerendási egységének szakem­berei 100 ezer forint értékű munkát végeztek. Korszerűsítették a ,,Kőhalmi”-iskolát is. Az osztálytermek száma 26-ra emelke­dett. Ez nagy fejlődés. És az igényeket mégsem elégíti ki mara­déktalanul, mert a 29 tanulócsoportból három mégis szükség­tanteremben tartja az óráit. (Ez a három   kisegítős tanulócso­port, amely az alacsonyabb osztálylétszám miatt kisebb helyi­ségben is elhelyezhető.) Nőtt a lehetőség az oktatási segédanya­gok beszerzésére is. A szemléltetőeszközökre fordított összeg évről évre emelkedett.
1959-ben az összes szemléltetőeszköz értéke 43 000 Ft volt. Most egyetlen tanévben ennek több, mint kétszeresét költjük eszközvásárlásra. Ha ebből bizonyos áremelkedéseket leszámítunk, akkor is nyilvánvaló a fejlődés. Ez azt jelenti, hogy az iskola eszközellátottsága jó közepes szinten biztosított.
A pedagógusok létszáma — az 1945-ös   évhez viszonyítva — közel háromszorosára növekedett, 41 fő. Az ágazatban dolgo­zók összlétszáma 78 fő.
Az iskolában folyó tartalmi munka színvonalát bizonyítják a tanulók eredményei, amelyeket a tanulmányi és sportverse­nyeken értek el, s nem utolsósorban az, hogy a 8. osztályo­sok továbbtanulása 94 százalékos. A tanköteles korú tanulók 95—97 százaléka végzi el az általános iskolát.
Az oktatás a felső tagozaton szaktantermi keretek között fo­lyik. A tanulók képességének fejlesztését eredményesen segítik a különböző szakkörök: képzőművész, matematika, hely törté­neti, könyvbarát, díszítőművész, néptánc, röpülj páva, sportkö­rök stb.   A 7—8. osztályos tanulók részére bevezetett fakultáció tovább bővítette a lehetőségeket: gépszerelés, közlekedési is­meretek, számítástechnika, műszaki rajz, irodalom, honismeret.
A tanulók kulturális igényét és a kielégítés lehetőségét szép példák igazolják. 1971 óta működik a 40 fős iskolai fúvószene­kar. Létrehozásában és működtetésében megbecsülést szerzett Koter István zenetanár. Az ö vezetésével számos rendezvény sikeres szereplője volt a zenekar, s több éven keresztül a zánkai úttörőtábor nyári programjában is részt vett. A zenekar tag­jai közül nyolcán tanultak tovább zeneművészeti szakközépis­kolában, ill. zeneiskolában. A nyolcadik osztály elvégzése után is kötődnek a zenekarhoz a fiatalok, részt vesznek munkájában. A Koter István halálával ért súlyos veszteség éreztette hatását a zenekar munkájában. Az utóbbi időben reményt keltő törek­vések tapasztalhatók, az ifjú zenészkollektíva a megújulás út­ján jár.
Az iskolában 1984 óta Szabó Györgyné tanárnő vezetésével 80 fős vegyes énekkar működik, amely a gyermekek számára a közös éneklés örömét jelenti és szereplési lehetőséget biztosít számukra.
Az iskola több mint 125 éves múltjára visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a feltételek és a szervezeti keretek változtak, módosultak, de mindig megőrizték azt a szép és nemes feladatu­kat, hogy ismerethez juttassanak, értékeket közvetítsenek, al­kalmassá tegyék a fiatalokat a társadalmi beilleszkedésre, mun­kavégzésre, felkészítsék őket az életre. Ezt teszi a ma iskolá­ja is, jobb, differenciáltabb lehetőségek között és magasabb szín­vonalon.


AZ OVODÁSKORÚ GYERMEKEKÉRT

80 évvel ezelőtt, 1906-ban nyílt meg az első községi óvoda Csorváson. Vezetésére Monspart Józsa kap megbízást. Őt 1906- tól 1908-ig tartó működése után özv. Békésiné Titl Emília kö­vette. (1908-tól 1925-ig), 1925-től özv. Orbánné Mold Anna lett a kicsik nevelője. 1942-ben Verbényi Irén került az óvoda élé­re. Az igények mértékére jellemző az, hogy évtizedeken keresz­tül egy óvónő és egy dajka el tudta látni a feladatokat. A mai István király utcában lévő óvodában abban az időszakban cso­portbontás nem volt, a gyermekekkel összevontan, egy csoport­ban foglalkoztak. Étkeztetésben nem részesültek.
Gyökeresen megváltozott a helyzet a felszabadulás után. Meg­nőtt az igény az óvodai szolgáltatás iránt. A fejlesztés először abban nyilvánult meg, hogy az egycsoportos óvodát háromcso­portossá fejlesztették, megteremtve azt a lehetőséget is, hogy a gyermekek étkezzenek is. A csoportlétszámok ekkor rendkívül magasak voltak (35—40), ami nehezítette a nevelői munkát. Az édesanyák munkába állásával tovább nőtt az igény a gyerme­kek elhelyezése iránt, amelyet most már —   hiszen a férőhely­kihasználtság 130—140%-os volt — csak helyiség bővítéssel le­hetett megoldani. Újnak az építésére nem volt anyagi lehetőség. Azonban a megszűnt szülőotthon helyén, a Bajcsy-Zsilinszky Utcában, a tanács megfelelő átalakítással megalapította a 2. szá­mú óvodát. Ebben először két, majd három csoport működött. A személyi feltételek biztosítottak voltak: mindegyik csoportnak volt óvónője és dajkája. A későbbiekben a nevelő-gondozói lét­számot — indokoltan — emelni kellett. Ez az óvoda is nap­köziotthonos, az ebédet a központi konyhájából szállítják. A köz­ségi tanács a felújítások során fokozott figyelmet fordított ar­ra, hogy igyekezzék megoldani a gyermekek korszerű elhelye­zését.
A demográfiai helyzet alakulása azonban ismét elhelyezési gondokat vetett fel. A csoportlétszámok újból magasak lettek. Keresni kellett a megoldás lehetőségét, s ez vezetett el a 3. szá­mú óvoda megnyitásához. Megvalósítását az tette lehetővé, hogy az általános iskolai leány diákotthonban lecsökkent a létszám — a diákokat egy épületben lehetett elhelyezni — s így a Batthyány utcában a Lenin Mgtsz nagyarányú társadalmi se­gítségével, szakembereinek közreműködésével rendkívül szép, az igényeknek megfelelő, korszerű óvodát alakítottak ki. Ün­nepélyes átadására 1982. november 7-én került sor.
A három óvoda kilenc csoportjában 245 gyermek részére meg­oldott az elhelyezés. Mindegyikben kis, középső és nagy csoport­ban foglalkoztatják a gyermekeket. A játékudvarok kialakításá­ban tevékeny szerepet vállaltak   a községi munkahelyek szocia­lista brigádjai és a szülői munkaközösségek. így a szabadtéri játéklehetőség is biztosított.
Nagy utat tettünk meg az elmúlt évtizedekben, s ma azt mond­hatjuk, hogy az óvodáskorú gyermekeink részére hosszabb táv­ra is adottak az igények növekedéséhez is igazodó feltételek. A személyi ellátottság megfelel a követelményeknek. Az óvo­dákban dolgozó 27 fő közül 16 óvónő.
A gyermekek óvodáskor előtti gondozását, foglalkoztatását és nevelését szolgálja az 1983. augusztus 23-án átalakított 40 férő­helyes bölcsőde. Az intézmény tervezett költsége 8 millió forint volt. A termelő üzemek társadalmi munka szervezésével segí­tették az építkezést. Kiemelkedő munkát végzett a Lenin Mgtsz Zalka Máté szocialista brigádja. Tagjai az egymillió forint ér­tékű teljes villanyszerelési munkát végezték el. A bölcsödében Kiss-Antal Istvánné vezetésével 17 fő dolgozik. A kihasználtság 75—80%-os, az átlagéletkor 1985-ben 24 hónap volt. Egyelőre nincs gond az új jelentkezők fogadásával.


A KÖZMŰVELŐDÉSRŐL

Ha a helytörténet régi dokumentumai között kutatunk, ak­kor arról győződhetünk meg, hogy a csorvási emberekben már a múlt században megfogalmazódott olyan igény, ami a közös kulturális tevékenység iránti szükséglet irányában hatott. Ezt példázza az is, hogy 1881-ben Csorvás községben Olvasókör ala­kult meg, amely a megőrzött jegyzőkönyvek tanúsága szerint az első világháború kitöréséig folytatta munkáját.
A felszabadulás előtt a község kulturális életében meghatá­rozó szerepet töltött be és nagy érdeklődéssel kísért tevékeny­séget folytatott a Csorvási Dalegylet, amely 1902-ben alakult meg. Alapszabályát Csorváson a Forgách nyomdában adták ki. Első karnagya Sebők József volt. Gulyás Mihály tanító 1929-től vezette a dalárdát. A dalosok nyilvános szereplése a felsza­badulás után is — az 1960-as évek elejéig — sok emlékezetes, felejthetetlen órát jelentett a 60—80 szereplőnek és a mindig nagy számú közönségnek egyaránt. A dalárda elismeréséről ok­levelek és más tárgyi emlékek tanúskodnak. Az ötvenes évek­ben több nagy hírű versenyen értek el I. helyezést. Lemezfel­vételük is készült „Hej halászok, halászok" címmel.
A színházi előadásokat a felszabadulás előtt majdnem kizáró­lag az öntevékeny színjátszó csoportok lelkes munkája jelen­tette. Előadásaikat mindig nagy érdeklődés kísérte. Szerepelt a községben többször vándorszínház társulata is. A maihoz ha­sonló érdeklődést váltott ki a vándorcirkuszok előadása. Aki­nek nem volt pénze belépőjegyre, az fizethetett kukoricával, tojással vagy éppen csirkével. (Ezzel a lehetőséggel — szüleik tudtával (?) — jobbára a gyermekek éltek.) A színjátszó cso­portok olyan körülmények között készültek előadásaikra, hogy nem volt — mai értelemben — művelődési ház. A rendezvé­nyek céljára az egykori Ipartestület nagytermét, majd a Kos­suth Lajos utca 11. szám alatti Kisgazdakor épületét használ­ták. Ez utóbbi lett a felszabadulás utáni közművelődési-kultu­rális élet központja. Ezt a szerepét ismerték el 1948-ban, ami­kor művelődésügyi intézménnyé nyilvánították — Ortutay Gyu­la művelődésügyi miniszter avatta fel —, azonban hivatalos mű­ködési engedélyét 1953-ban kapta meg. Rendezvényeire moz­gósítani tudta a lakosokat, pedig a lehetőségei szűkösek voltak, „színházterme” 200 fő befogadóképességű volt. A kultúrcsoportok különböző színdarabokat mutattak be helyben és vidéken nagy sikerrel, telt ház előtt. Emlékezetes darabok voltak: Tűz­keresztség, Liliomfi, Úrhatnám polgár, Csikós, Dankó Pista. Eb­ben az épületben helyezték el a 860 kötetes községi könyvtárat is. Alapterülete mindössze 25 m²-t  tett ki. Itt jegyezzük meg azt, hogy a könyvtár helye az évek során sokszor változott, s elhelyezése mindig csak szükségmegoldást jelentett.
A „Kisgazdakor”-beli művelődési ház szűknek bizonyult. Ezt ismerte fel a községi tanács, amikor az 1961. június 15-i határo­zatában megfogalmazta: új művelődési házat kell építeni! A ha­tározatot tett követte, és igen rövid határidőn belül, 1963. október 6-án — a község   felszabadulásának 18. évfordulóján — átadás­ra került a mintegy 3,5 millió forintértékben felépült intéz­mény. Ebben 320 fős színházterem (moziterem), könyvtár, öltö­zők és klubhelyiség kapott teret. Továbbra is gondot jelentett azonban, hogy a művelődési ház nem tudott helyet biztosítani a kiscsoportos foglalkoztatásoknak és a kisebb rendezvényeknek, értekezleteknek, táncos rendezvényeknek. Ez szükségszerűen vetette fel a bővítés gondolatát. Mindezt úgy kellett elvégezni, hogy a kibővült intézmény alkalmas legyen a több célú felhasz­nálásra 1972. szeptember 29-én megnyílt az új szárnyrész. Lét­rejött a csorvási „Művelődési és Ifjúsági Ház”. Beruházási költ­sége egymillió forintot tett ki, amelyből a KISZ KB 350 ezer forintot biztosított.
A művelődési ház tevékenysége elsősorban a kiscsoportos fog­lalkozások, a művészeti csoportok, a tanfolyamok, a klubok, a szakkörök életére épül. Ezek jó lehetőséget teremtenek a szabad idő hasznos eltöltéséhez. A művelődési ház számos „felnőtt”- műsort is szolgáltatott. Az 1970-es években a lakosság mintegy évi 200 színházi bérlettel rendelkezett a békéscsabai Jókai Szín­ház előadásaira. Évente 8—10 előadást látogattak így. Az utób­bi években ez a bérletrendszer megszűnt, csökkent a felnőttek részére szervezett színházi előadások száma — ezt befolyásolta az árak emelkedése is —, ugyanakkor nőtt a gyermekszínházi előadásoké. A szervezők természetesen más jellegű kulturálódá­si lehetőségről gondoskodnak. Az új szárnyrész megnyitásával
—   ahol a nagyterem mellett kiállítási csarnok is helyet kapott
—   évről évre emelkedett a különböző kiállítások száma.
Rend­szeresen tartja kiállításait — a   megyeszerte ismert — díszítőmű­vész szakkör, képzőművészeti szakkör, a kertbarátok köre stb. Volt vadászati kiállítás, kisállat- és madárkiállítás, népművésze­ti kiállítás és még sok egyéb. Ezek a rendezvények vonzották az érdeklődőket. Hadd említsük büszkeséggel azokat a kiállítá­sokat, melyeken községünk szülöttei mutatkoztak be:
Csarejs Jánosné naiv festő két alkalommal állította ki képeit (1981. május 14—23, 28 kép — 200 néző; 1984-ben szabadtéri kiállításon 23 kép, 1300 néző).
Szlota András grafikus 1980. május 13—23 között mutatta be 15 alkotását, amelyet 320-an néztek meg.
Kukla Imre fafaragó népi iparművész a díszítőművész szak­körrel együtt állította ki 10 munkáját 1981. május 1—8. között, amelyet 1320-an tekintettek meg.
A Művelődési és Ifjúsági Ház keretén belül működik az Ér­telmiségi klub és a „Mozaik” ifjúsági klub. Ez utóbbi 1976-tól biztosít programot a fiatalok számára.
Az első TIT-csoport 1960-ban alakult meg. Évente átlagosan 90—100 ismeretterjesztő előadást szervezett a lakosság külön­böző rétegei számára. Egy-egy előadáson 30—32 fő vett részt, ami azt jelentette, hogy több mint 3000-en hallgatták meg az előadásokat. 1981-től a községben önálló TIT-alapszervezet mű­ködik, amelynek munkájában 36-an vesznek részt. .
A fiatalok számára a Művelődési és Ifjúsági Ház szombaton­ként diszkót szervez, amelynek látogatottsága az utóbbi időben egy-egy alkalommal eléri a 250—300 főt. 1983-ban a művelő­dési ház belső udvarát az igazgatóság úgy alakította ki, hogy alkalmas szabadtéri rendezvények tartására. 198-1 telén például ezen a területen jégpályát alakítottak ki.
A házban működő Május 1. mozi heti öt alkalommal tart elő­adást. Műsorajánlata megfelelő látogatottságot biztosít. Az ál­talános iskolás gyermekek körében kedvelt az ifjúsági mozibér­let akció.
A szabad idő hasznos eltöltésének, a sportolási lehetőségek­nek ad otthont korszerű körülmények között a Tornacsarnok, amelyet községünk lakossága 1981-ben vehetett birtokba. Épí­téséhez a lakosság 500 ezer forint értékben téglajegyek vásár­lásával járult hozzá. A közel 6 millió forintba került létesítmény az elmúlt években sok sikeres rendezvénynek volt a színhelye: meghívásos nemzetközi társastánc-verseny, teremlabdarúgás ka­rate, farsangi rendezvények stb. A tornacsarnok megoldotta az iskolai testnevelés és sportolás sok évi gondját is, s nem utol­sósorban a felnőtt tömegsportét.
A sportolás, a testedzés iránti igény régi időbe nyúlik vissza. Ennek szervezeti keretét biztosította az 1919-ben (1920-ban? — pontos adatunk nincs) Csorvási Sportklub — CSSK néven alakult sportkör, amelynek működését a község elöljárósága és a korabeli módosabb gazdák támogatták. Ekkor — és még sok év múlva is — egy szakosztály, a labdarúgóké működött. (A 40-es években atlétikai szakosztály is alakult, ahol kiemelten a futó­számokban értek el jó eredményt.) Szereplésüket a lakosság fo­kozott figyelemmel, érdeklődéssel kísérte, mérkőzéseikre több százan voltak kíváncsiak. Akkor is a megyei első osztálynak megfelelő szinten játszott a csapat. Még ma is sokan emlékez­nek kedvenceik játékára. Csak néhány nevet említünk: a Dávid testvérek, Paulcsula (akik később NB II-ben játszottak), Péli, Szökő, majd későbbi években Lestyán, a két Kiskó, Takács, Neller.
1948-ban a TOTÓ nyári kupában jól szerepelt a csorvási csa­pat, továbbjutott a békéscsabai AK-kal szemben is, majd az ötödik fordulóban esett ki. 1952 óta a megyei I. osztályban ját­szik a labdarúgócsapat, igaz, hogy egy-két alkalommal búcsút mondott ennek az osztálynak, de mindig vissza küzdöttek ma­gukat. A sportkör különböző név alatt szerepelt: az 50-es évek­ben Traktor SE. majd Falusi Sportkör, MEDOSZ és a mai TSZSK. Az 1970-es években alakult a sakk szakosztály. Az 1960-as évek elején a kézilabdacsapat a Falusi Spartakiádon országos 2. helyezést ért el. A sportkör színe régebben a zöld­sárga volt, ma a zöld-fehér.
Napjainkban — a hagyományoknak megfelelően — labdarú­góink és sakkozóink a megyei I. osztályban, a női kézilabdacsa­pat a megyei II. osztályban szerepelnek. Üj szakosztály a ter­mészetjáróké. Az utóbbi időben népszerű a  karate.
Községünk történetének lapjain szerepel egy más jellegű egye­sület is, amelyet fontos közösségi igény, a tüzesetek elleni vé­dekezés hozott létre. A századforduló után, 1909-ben alakult meg az Önkéntes Tűzoltó Egyesület (ÖTÉ). Az egyesületnek 1937 óta tagja Ivanics András, aki hosszú évekig parancsnok is volt.
1951-töl az ÖTÉ irányítását kinevezett parancsnok látja el, de a feladatot társadalmi megbízatásként végzi. Ezt a tisztet két évtizeden keresztül (betegségéig, amely sajnos legyőzte szerve­zetét) magas színvonalon Nagy Gábor látta el. Az egyesületnek jelenleg 27 felnőtt, 11 ifjúsági korú és 15 úttörő tagja van. Az utánpótlás tehát biztosított. A tagság képzése folyamatos, ki­képzési terv szerint történik. Az egyesület tagjai az utóbbi 20 évben eredményesen vettek részt a járási versenyeken. A fel­nőtt csapat rendszerint I. vagy II. helyezést ért el. Kiemelke­dően szerepeltek az egyesület tűzoltói 1973-ban, kategóriájuk­ban országos első helyezést értek el. A községben mindig nagy érdeklődés kíséri a tűzoltónap eseményeit.
A nagyközségben társadalmilag elismert az MHSZ-klub hon­védelmi nevelő, oktató és sportmunkája.
Most térjünk vissza ismét a közművelődéshez, az előzőekben már említett községi könyvtárhoz, amely szűkös körülmények között végezte nagyon fontos munkáját. A felszabadulás után két könyvtár működött: a Népkönyvtár és a Földművesszövet­kezet könyvtára. Ennek könyvállománya jelentős részben már a múltban is működő, a Földmunkás Szakszervezet, illetve a Szociáldemokrata Párt könyveiből állott. A minisztérium és a párt felső szervei segítettek a szükséges felfrissítésben és a gya­rapításban. A Népkönyvtár az Orosházi Járási Könyvtár fiók­könyvtáraként működött különböző helyen: az Arany János ut­cai iskolában, a volt Kisgazda-körben, a volt Katolikus-körben. A Népkönyvtár állománya az 1950-es évek második felében 986 darab volt. Az új könyvtár ünnepélyes megnyitóját 1963. de­cember 1-jén Darvas József Kossuth-díjas író tartotta. A közsé­gi könyvtár állománya 1978-ban 13 000 kötet volt, 1985 végére pedig 14 665-re növekedett. A községi könyvtár 1972 óta az in­tegrált intézmények tagja. Az új művelődési házban a könyvtár alapterülete 51 m2 lett — az előzőnek több, mint kétszerese —,   azonban a kötetek számának emelkedésével a zsúfoltság fokozó­dott. A könyvtár lelkes vezetőjének, dr. Koczoh Ferencnének irányításával és szervezésével, a szocialista brigádok és a KISZ- fiatalok bevonásával a könyvtárat bővítették, s ennek eredmé­nyeképpen az alapterület 136 m2-re növekedett. Külön olvasó­terem áll a művelődni, olvasni vágyók rendelkezésére. A könyv­tárnak  936 olvasója van, a kölcsönzött kötetek száma évi átlag­ban meghaladja a 13 ezret. Külön kölcsönző és feldolgozó helyi­séget is kialakítottak (1974-ben). A könyvtárban végzett ered­ményes munkát ismerte el 1976-ban a Művelődési Minisztéri­um, amikor a könyvtár miniszteri dicsérő oklevelet kapott. 1981-ben Bartók Béla csorvási kapcsolatainak emlékére (Bartók Béla szülei Csorváson kötöttek házasságot; 1910-ben népdalgyűjtő kőrútján itt járt. Több dalt jegyzett le, ezek egyike szerepel népdalgyűjteményében az alábbi szöveggel: „Ha csakugyan, ha csakugyan nem találok szeretőt, felszántatom a csorvási teme­tőt") a Békés Megyei Tanács Művelődési Osztálya hozzájárult a könyvtár névfelvételéhez, ettől az időtől kezdve, mint Bartók Béla Nagyközségi Könyvtár működik. Ekkor rendezték meg a Békés Megyei Népújság „Köröstáj” napját is.
A könyvtárban külön zenei részleg is működik. Itt zenehallgatáson kívül lehetőség van nyelvtanulásra és mesehallgatásra is. Ezt 522 darab lemez, ill. magnószalag biztosítja. A könyvtárban az érdeklődök 37 féle folyóiratból válogathatnak, olvashat­nak. A lakosság művelődési, szórakoztatási és kulturált szabad­idő-eltöltésének egyik fontos lehetőségét, választékát biztosítja a televízió. A községben   1832 TV-előfizető van, vagyis a családok 75—80 százalékának van készüléke.
Az eltelt évtizedekben   a művelődési ház és a könyvtár sze­repe meghatározó volt a község életében,   mert programjaival, rendezvényeivel, az egész tevékenységével arra   törekedett, hogy a szabad idő hasznos eltöltésével, a szórakoztatás különböző for­máinak, lehetőségeinek biztosításával ízlést formáljon, s egyben igényt is ébresszen az ifjú és idősebb lakosokban egyaránt.




A FEJLŐDÉS MÉRTÉKEGYSÉGBEN 1945-1985
A felszabadulás után 1985-ig 1014 lakóház épült.
Létesítnómények:
1961Községi ravatalozó
1963
Tejbegyűjtő
1964
Művelődési Ház
1966Posta
1968Orvosi rendelő
1970Vágóhíd

HÓDIKÖT (új épület 1979)
1971Községi Vízmű
1973Benzinkút
1974Sütőüzem
1975Élelmiszer bolt (Tompa u.)
1976CITÉV zelephelye, Presszó (Tompa u.)
1977Házasságkötő terem
1980Tornacsarnok
1982OTP fiók
1983Iparcikk Áruház

Bölcsöde
1985
Tsz irodaház
Méterek, kilóméterek, százalékok
Megépült új járda
20 900 m
   ezzel az ellátottság90,6%-ot ért el
Burkolt útszakasz
23,8 km
   ebből belterületen
11,7 km
Ivóvíz-csőhálózat hossza46 km
   ezzel a lakások
84,6%-a rendelkezik vezetékes ivóvízzel
Középnyomású gázvezetékVágóhíd
   hossza ezzel a lakások
   létesítmények		HÓDIKÖT (új épület 1979)
Autóbuszjáratok a község bel-
   területén, illetve Gerendásra		1963-tól
A község belterületén
   Közvilágítási lámpa		438 db
Iparcikk Kisáruház
   1985. évi forgalma		30 622 43 Ft.
A népesség száma
1980. december 31-én6511 fő
1985. december 31-én6317 fő


ÉvSzületések
száma		Házasságkötések
száma

1981
10046

1982
7544

1983
7442

1984
6944

1985
72
46
A területmérték-rendszerről
— az olvasó tájékoztatására —
 
A Minisztertanács 6/1976. MT sz. rendeletében szabályoz Magyarországon a használható törvényes mértékegységeket, az SI (Systéme International) bevezetését. A kormányrendelet sze­rint az Sl-n kívüli mértékegységek 1979. december 31. óta nem törvényes mértékegységek.
Az a gyakorlat, hogy a területmérést — a korábbi négyszögöl, kishold, katasztrális hold helyett — mint Sl-n kívüli, de 1980 után is megengedhető mértékegységben, hektárban (jele: ha) fejezzük ki.
Kiadványunkban a korábban kat. hold stb. mértékegységgé mért területnagyságot a régebbi mértékegységgel kifejezve kö­zöltük, a  jelenlegi körülményekre, előírás szerint, az új formát, a hektár jelölést alkalmaztuk.
Ime segítségképpen néhány átszámítási megoldás:
Katasztrális   holdról hektárra
1 kh = 1600 négyszögöl = 5755 mm2
1 kh = 0,5755 ha
10 kh= 5,7546 ha
100 kh = 57,5464 ha
       1000 kh = 575,4642 ha
Hektárról katasztrális holdra
1 ha = 2780 négyszögöl   = 10 000 m2
1 ha = 1,7376
10 ha = 17,3761
100 ha = 173,7619
1000 ha = 1737,6194
Négyszögölről négyzetméterre
      0,1    négyszögöl   =          0,36 m2
      1,0     négyszögöl  =          3,60 m2
10,0     négyszögöl  =        35,96 m2
100,0    négyszögöl   =      359,67 m2
1 000,0     négyszögöl  =  3  596,65 m2
10 000,0     négyszögöl = 35 966,50 m2
         
Négyzetméterről négyszögölre
       0,1 m2   =      0,03 négyszögöl
1,0 m2   =      0,28 négyszögöl
10,0 m2   =      2,80 négyszögöl
100,0 m2   =    27,80 négyszögöl
1 000,0 m2   =       278 négyszögöl
10 000,0 m2   =   2 278 négyszögöl,
ez egyenlő 1 ha
VI.
IGY ÖRZI AZ EMLÉKEZET

„Régi szelíd esték,   ti is emlékké neme­sedtek!”
   Radnóti Miklós   gondolatát — egyik ver­sének első sorát — választottam, hadd le­gyen ez mottója a rég- és közelmúltra em­lékezéseket magába foglaló fejezetnek. Ré­gi, szelíd estékre tekint vissza a költő ak­kor, amikor az estéket nemhogy a szelíd jelző, de a „rettegéssel telített”, a „halált hozó” illette inkább.
   Falunk dolgozóinak régi estéi között bi­zonyára voltak szelídek, ám a többet az tette ki, amelynek szelídségét kikezdte a kenyérgond, élvezetét gátolta a robot fá­radsága, a jövő bizonytalansága.
   1944 októberében új   rendszer köszöntött Csorvás lakóira is. Az élet eltelt napjai fokozatosan másképp zárultak. Igazán és csorbítás nélkül szelídekké váltak az es­ték.
Emlékké nemesedtek mind.
Íme belőlük egy   csokor.
Az emlékezéssorozat a korábbi fejezetek szereplőinek vallomása. Arról szól, hogy amit ott leírtak   a szerzők, az hogyan ját­szódott le az egyes emberek életében. Ar­ról a   múltról szólnak, amely már — sze­rencsénkre — letűnt a történelem színpa­dáról. És a közelmúltról, a történelem új előadásáról, amelynek jelen felvonását mi   játsszuk.
       
CSELÉDSORS

Mázán Andrással, a sokak által ismert és becsült Bandi bá­csival ülök szemben. Nekem nem bácsi, hiszen mi fiatalkori is­merősök vagyunk. Ezért fogadja el az olvasó, hogy amint a be­szélgetés folyt, a leírásban is tegezödést használok.
—     Kérdésem életednek csak egy korszakára vonatkozik. Ho­gyan lett ennek része a cselédsors?
—     Örököltem apámtól. Ő is cselédemberként kezdte ifjú éle­tét. Én 1921-ben születtem Bánkúton, a Rózsamajorban. Apám tehenész volt József főherceg birtokán. 1924-ben jöttünk vissza Csorvásra, anyám hazavágyott. Folytatódott a cselédsors, most már gróf Weinckheim Máriánál, Kismajorban. Amikor kijár­tam az iskolát — 6 osztály volt akkor az elemi — választanom kellett, napszámba járok vagy cselédnek állok. A napszámos­munkát én gyerekfejjel is bizonytalannak tartottam. Egyik hé­ten van, a másikon nem vesznek fel. Cselédnek álltam egy gaz­dához. Egy tehén, 20 disznó, illetve malac, meg úgy 50—80 liba volt a kezemre bízva. Persze, a gazda felügyeletével, hiszen még csak 12 éves voltam. 1933-at írtunk.
—     Mikor, hogy’ kezdődik a cseléd napja? És mi a folytatás?
—   A jászolban aludtam, ez a cseléd helye. A gazda kora haj­nalban keltett: „Bandi fiam, a hasadra süt a nap!” Pedig csak szürkeség volt. Hiszen a nap feljöttét én mái- úgy láttam, hogy kint legeltettem a tehenet a tanya körül. Kiáltás szólított — ké­sőbb beidegzödött. hogy ez 6 óra körül van — „Bandi! Hajtsd be a tehenet fejni!” Nekem persze ezután a disznókkal meg a li­bákkal kellett kimenni legeltetni. A dűlőn kirohangáltam ma­gam. mert a jószág   szétszéledt, s ha tilosba mennek, nekem be volt ígérve az ostor (szerencsére   erre nem került sor).
Amikor a nap az alacsony fasor tetejére ért, akkor hívtak fröstökre. Én a gangon kaptam enni vagy az udvaron, az eperfa alatt. Rendszerint kenyér, szalonna. Néha volt tej is. Ki volt porciózva. kérni nem lehetett. Ittam egyet a kútnál, telt a bendő.
Délig — én mindig evéstől evésig számoltam az időt — a jó­szág helyét takarítottam. Ebéd után újból legeltetés volt a dol­gom. Este tököt magoztam, kukoricát morzsoltam, répát reszel­tem ...
— Mikor ért véget a nap?
— Nem a naplementével, hanem amikor végeztem a kisza­bott munkával. Bizony előfordult, hogy nem volt erőm felmász­ni a jászolba. Ott aludtam el lent az alomszalmán.
—      Milyen emléked maradt erről a kezdeti időről?
—    Kellemetlen. A gazda fia fiatalabb volt nálam. Sasa volt a beceneve (ami nem is tetszett). Hát nekem mindig játszani kel­lett Sasával. Ő legtöbbször lovacskázni akart. Befogott és gyiázott, hogy vágtázzak (pedig én eleget szaladgáltam a jószág után). Így lett a játék kellemetlen.
—     Kellemes emléked?
—    Egyszer nagy vihar tört ki. Villámlott, csattogott, dörgött. Nagyon féltem. Nyugtalan volt a tehén is. Szerettem volna in­kább otthon lenni. Ilyenkor anyám megsimogatott. Egyszer csak a gazda hangját hallottam: „Bandi fiam, ha félsz, feljöhetsz a kuckóba”. Aznap reggel — igaz, az eső meg a vihar miatt — to­vább aludhattam.
Bandi, a bácsi, elmerengett. Éreztem, hogy Bandi, az alig 13 éves cselédgyerek élete jő elő emlékezetében. Milyen kis dolog a boldogság — kuckóban alhatott. Csakhogy az időben nem volt sűrű a vihar, amikor emberszámba vették a cselédet.
Kérdésemmel zökkentettem vissza a mába, illetve késztettem további sorsfelidézésre.
—     Bandiról beszéltél, szólj Andrásról is.
—    Jól mondod. Kamaszkoromban már Andrásnak szólított a gazda. Szerintem azért „nézett” felnőttnek, hogy több felada­tot bízhasson rám.
A piactéren szólított meg — ott álldogáltunk munkaalkalomra várva —, hogy neki cseléd kellene.
—    Mit kérsz? — kérdezte. Ezen meglepődtem, hogy nem ő ígér. Hát soroltam: 3 mázsa búzát, 1 mázsa árpát, 1 öltöny ru­hát, 1 pár csizmát, 1 kocsi szárízíket meg egy 25 kilós malacot. Megadta alku nélkül.
—     Ez mennyi időre szólt?
—     Május 1-jétől újévig.
—     És mit kívánt ezért a bérért?
—    Elég ha elmondom? 300 holdas gazda volt. A jószágállomány 12 tehén, 16 ló (igásállatok és csikóik), száz-egynéhány disznó (süldők, anyakocák, hízók), az aprójószág (csirke, tyúk, kacsa, liba, pulyka) számát már meg sem tudom mondani.
Volt ugyan három felnőtt fogadott béres, de azok annyit cse­rélődtek, hogy összemelegedni se volt időnk. És a hiányzóra eső munkát nekem kellett végezni. Kaszáltam, boglyát raktam, igát hajtottam — hiszen már András voltam. Kívülről felnőtt (vagy annak látszó), belülről gyerekember. Vágyakkal, reményekkel.
—  Milyen vágyaid voltak?
—  Olvasni, többnek lenni, mint ami akkor voltam, lehettem.
A gazdának volt egy fia meg egy lánya. A fiú Aszódon tanult, internátusbán lakott. Egy vasárnap, otthon az udvaron a leckét magolta. A közelében voltam, megragadtak bennem az idege­nül hangzó szavak. Latint tanult. És amikor könyvét háta mögé téve felmondta a szavakat, észrevettem, hogy megakad, önkén­telenül kisegítettem: szolidusz, szolidum, szolidusz, szolidu . . . Az apja meghallotta. Rá is ripakodott a fiára: Látod, az a buta kölyök meg tudta tanulni, te meg okos létedre nem! Nagyon bántott, hogy ezúttal nem nézett Andrásnak.
Egyébként egyszer találtam egy újságot. A kebelembe rejtet­tem, hogy majd legeltetéskor olvasom. Vesztemre épp kijött a gazda. Meglátta és elvette. Te ne olvasgass, neked az a dol­god, hogy a jószágot őrizd, a liba ne menjen a tilosba! — mond­ta haragosan.
A kislány, az gonoszkodott velem. Éreztette, hogy parancsol­hat nekem, és parancsolt is — nekem meg nem volt szabad még ellent mondanom sem. Árulkodott sűrűn — Anyu, a Bandi le­ült a szecskás mögött!... Anyu, a Bandi eprészik! . . .
A vágyaimról kérdeztél. Szerettem volna többet otthon is len­ni. Egy hónapban egy vasárnapon mehettem haza. Ügy fél 10 körül engedett el a gazda, és délután fél három körül már vissza kellett indulni, hogy etetésre a tanyán legyek. Körülbelül 22 kl­óméiért tett ki az út a faluba meg vissza. Akkor már volt mozi is a faluban. Én csak elbeszélésből tudtam, hogy az micsoda.
— Hol volt a helye a bérednek?
— A családi közösben. Apám házat vett a faluban. 65 mázsa búzáért adták. Azt kellett törlesztenünk, így aztán én még a kö­vetkező évben is a gazdánál maradtam. Nem azért, mert sze­rettem. Kellett a búza.
20 éves voltam, amikor feladtam a cselédéletet. A felnőtt em­ber — például aratóként — már többet kereshetett. Hozzáte­szem, hogy a munka is felnőtt embernek való mennyiségű és nehézségű volt.
Életemnek egy szakaszáról kérdeztél. Hát ez 1942. október 5-én katonai behívóval ért véget. Ehhez két év és egy nap: 1944. október 6-án a falunk felszabadult.
Megköszöntem a találkozást. Arra kértem Mázán Andrást, sor­sáról — tanulságul és összehasonlításképpen — beszélgessen majd Bandikáknak, Bandiknak, Andrásoknak.
Megígérte.
Jó egészséget hozzá.


NAPSZÁMOSÉLET

Murvai József egyike azoknak a csorvási lakosoknak, akik   saját tulajdon híján — napszámosmunkával igyekeztek kere­setet hozni a házhoz.
Józsi bácsi igencsak fiatalon kezdte a napszámoséletet. Mi­kor is?
—      Kilencéves alig múltam. Csak három osztályt végeztem az elemiben. Szükség volt, hogy beálljak a keresők közé. Hatan voltunk testvérek. A két nagyanyámmal együtt tízen ültük kö­rül az asztalt. A ruha-, cipövásárlásról ne is beszéljek.
—       Felfogadtak ilyen fiatal gyereket napszámba?
—      Persze. Hiszen nekünk kevesebbet fizettek, a munkát meg elvégeztük. Kihajtották belőlünk.
—      Tessék elmondani, mivel kezdődött a napszámosmunka, és hogyan ment az végbe akkor?
—      Mivel kezdődött? A felvétellel. Vasárnap a piactéren gyü­lekeztünk, munkaalkalomra várva. Gróf Weinckheim Sándor megbízottja, Keliger gazda fogadott fel bennünket. Kora ta­vasszal   úgy 30 fő kellett, később, kapálás idejére már ötven is. Tudott válogatni, mindig többen voltunk az emberpiacon.
— Érződött valamilyen válogatási elv?
— Rafináltam csinálták azt is. Az erősebbjét válogatta a gaz­da. Meg az olyanokat, akiknek az apja is dolgozott az urada­lomban. Ezzel ugyanis sakkban tartották a gyereket: ha vala­mi baj lesz veled, apád is bánja! Akit felvettek, annak egy hét­re volt munkája (ha ugyan valamiért el nem küldték, de erről még szólok). A következő vasárnap elölről kezdődött a félfoga­dás. Az egyik kellett, a másik nem. Annak aztán üresen maradt a zsebe.
— Mikor kezdődött a munkanap?
— A napfeljöttével. De kint a majorban. Ahhoz pedig már hajnal háromkor fel kellett kelni, hogy kiérjünk például Nagy­majorba. Sokszor 10—12 kilométert is megtettünk gyalog. Az uraság járművet nem adott, biciklire meg nem futotta.
— A magtárnál a pallérok vártak bennünket. Ketten, hár­man. Attól függően, hogy hány bandába osztottak bennünket. Egybe-egybe úgy 15 körül voltunk.
— Mikor acatot irtottunk, a saját szerszámunkat vittük, de például kapát az uradalomtól kaptunk. Meghatározott növény­fajtához más-más formájú kellett. A cirkot keskeny csákány­kapával kapáltuk. Azzal jól körbe lehetett tisztítani. A borsó­hoz sarabolókapát használtunk, ez pont olyan széles volt, mint a sor. A kukoricához is más formájút adtak, a répaegyelés is más szerszámot igényelt. Ilyen szerszámosztáskor a kulcsár várt bennünket a magtárnál. Megkérdezte a létszámot. És most nem az következik, hogy szépen egyesével odaálltunk, s ki-ki kapott egyet. Nem. Ö beleölelt a kapacsomóba, és kivágta az ajtón. Nem nézte azt sem, kit talál. Nesztek ... és itt egy vaskos mon­dat következett.
—  Arra volt gondjuk, hogy a napszámos éles szerszámmal dolgozzék. Egy embernek egész nap az volt a dolga, hogy nap­közben reszelje, élezze azt. Ne gondolja, hogy a napszámos ez­alatt pihenhetett, pedig jólesett volna. Volt tartalékszerszám, az­zal dolgozott tovább.
—  Mennyi sort hajtott egy-egy munkás? Volt megszabott mennyiségi feladat?
—  Nem. Nem sort hajtottunk, hanem kb. méterenként állí­tottak fel bennünket. „Norma” sem volt. A pallér azt mondta „Petyegtessük gyerekek, de tiszta legyen!” Ezt aztán ellenőrizte is. Mögöttünk járt, és centiméterenként vigyázta a sorközöket. Megpiszkálta a földet acatolójával, és ha gazt talált, visszahív­ta a „bűnöst”, csinálja újra. No, meg naponta jött az intéző is. Lóháton, hintón, mikor hogy, egyszercsak ott termett. Neki is éles szeme volt. Ha hibát látott, nem nekünk szólt, félrehívta a tallért. Nekünk aztán ő osztott „áldást”. Akinél sűrűn találtak libát, attól „elköszönt” a pallér, de nem viszontlátással, hanem izzal, hogy „holnap ne is gyere”. Ez szégyen is volt, de még nagyobb gond otthon a keresetkiesés.
A munkát naplementig csináltuk.
Nagy kegy volt a pallértól, ha akkor elengedett bennünket, amikor még a fa hegyében volt a nap. Hazafelé legtöbbször az éjszaka volt az útitársunk. Énekeltünk, hogy ne féljünk.
— Hónap szerint meddig tartott a napszámosmunka?
— Egészen decemberig. Amikor ezek a kapásmunkák elfogy­tak, gyűjtöttünk, boglyába raktuk. Borsót szedtünk . . .
— Ezeket többnyire kaszálták. Maguk nem?
— Mi csak bőrbajuszúak voltunk. Így hívott bennünket a gazda, ö juhászbojtár volt, hagyományosan nagy bajusszal. Csak azt becsülte, akinek bajusza volt. Nekünk, ugye csak bőr volt az orrunk alatt, tehát nem is kaszálhattunk. De vártuk ám na­gyon, hogy serkenjen az a néhány szál, hogy emberszámba ve­gyenek bennünket.
Amikor leesett a hó, a pajtába kerültünk. Cirkot fésültek az emberek, mi, gyerekek, kamaszok a kezük alá dolgoztunk. A lá­nyok a cirokfejet osztályozták, nagyság szerint. . .
Megkockáztattam, hogy megkérdezzem, „oda lehetett-e néz­ni”? Gondoltam, hallok egy idillikus történetet. De a válasz prózai lett. Persze, hogy „oda lehetett nézni”, de ha valaki „el­tűnt”, megszólalt a pallér: fiam, nem azért kapod a napszámot! A renitenskedö(k)nek egykönnyen kiadták az útját. Mikor jár­tunk volna a lányokhoz? Hajnaltól késő éjszakáig munkában voltunk. Vasárnap, ha jutott rá egy kis idő. Akkor kiverőbe men­tünk. (Citerás tánc volt ez valamelyik háznál. És „ki kellett ver­ni” bennünket, mert hajnalban indulni kellett a munkába!)
— Józsi bácsi, nem beszéltünk még arról, mennyi volt a ke­reset?
— 60 fillér volt a napszám. Éppen nem semmi. Kamaszkodtunk, titokban már cigiztünk is. 8 fillér volt egy pakli olcsóbb dohány, 2 darab hunniát adtak 3 fillérért, a levente 2 fillér volt. Persze, nekem nem lehetett cigarettában számolni. Elmond­tam már, nálunk sok éhes szájnak kellett a kenyérre való.
— Megértem, nehéz évek voltak. Ha most visszagondol rá, mondjon még el belőle egy történetet. Talán ne is válogasson, ami először eszébe jut.
— Az egy pofon volt az intéző úrtól, ami nem is kívülről fájt inkább belülről. Kölest csépeltetett velünk az uraság. Rettenetesen porolt, csípett, igen kellemetlen munka volt. Mi suttyó, öten eldöntöttük, hogy ezt nem csináljuk. Otthagytuk. Igen ám, de már délben otthon kerestek a csendőrök — „No, te vagy az a lógós? Indulj kifelé az uradalomba, itt meg itt várd meg a cimboráidat, meg minket!” — A barátaim nevét emlékezetemből már elmosta az idő — ott voltunk mind az öten, jött is Szabó főtörzs’ másodmagával. Marconán beterelt bennünket az inté­ző úr irodájába. Ő meg várt bennünket, hiszen ő küldte ránk a csendőröket. Ahogy beléptünk, sorban, mindegyikünk akkora pofont kapott... én csillagokat láttam. És még örülhettünk, hogy nem kötöttük be többel!
Beszélgetésünk végén összegeztük a napszámoséveket. 13 jött ki. A kilencéves Jóska kezdte, és a 22 éves József fejezte be. 1943 októberében behívták katonának. Már a felszabadult fa­lujába került haza.
Utóirat: Murvai József szocialista rendszerünkben, a dolgo­zók iskolájában bepótolhatta és bepótolta a gyermekkorban ki­hagyni kényszerült iskolai éveket. Eredményesen elvégezte az általános iskola 8 osztályát, ő sajnos, nem érhette meg vissza­emlékezésének megjelenését. így az tisztelgés emléke előtt.


KENYÉRSÜTÉS

Napjainkban a családi bevásárlásnak szinte mindennapi ré­sze: „...és... kg kenyér”. Ma legfeljebb néhány középkorú szülő, no meg a nagymamák, nagyapák emlékeznek rá, régen a kenyeret nem vásárolták, sütötték.
A kenyér élet. Ha a családnak kenyere nem volt, semmije nem volt. „Mondd, mit érlel annak a sorsa, (akinek nem jut kapanyél;) kinek bajszán nem billeg morzsa” — írta József Attila még 1932-ben. A kenyér verejtékkel születik. Verejté­kez az ember, ha vet, ha arat, verejtékez, ha szállít, ha őröl, ve­rejtékez a háziasszony, ha kovászol, ha dagaszt, ha füt... De elégedett, ha a foszlós kenyeret asztalán tudja.
Erről beszélgettünk Csernai Pálnéval. Erzsiké néninél is mé­lyebben vannak az emlékek. De olyan frissen, pontosan jönnek elő, mintha most jött volna a sütőteknő mellől. Szinte látja az 'mber a kötényt, amit kifejezetten csak kenyérsütés alkalmára használnak, a fején a fehér, babos kendőt, hátra kötötten, meg A felgyúrt ruhaujjat. Ügy mesél, mintha könyvből olvasná.
— Bizony, meg kellett dolgozni a mindennapi betevőért. A részesaratók, a cselédek bérként kapták a búzát, ki-ki igyeke­zett gondoskodni róla, hogy legyen elegendő a kamrában. A csuváros — lovas kocsi, csengettyűvel — annak idején ingyen vit­te a búzát az Elekes-malomba. Másnap hozta az őrleményt. El­sőliszt, kenyérliszt, korpa jött vissza. Az elsöliszt grízes volt, abból készült a kalács, a kenyérliszt felhasználását neve mutatja, de ebből csináltuk a galuskát is. A korpa a jószágé lett.
A kenyérsütés rendszeresen visszatérő háziasszonyi munka volt, de azért ünnepként tartottuk számon a családban. Házi­asszonyi teendőt mondtam, s ez olyannyira igaz volt, hogy úgy tartották, amíg a nagylány nem tud kenyeret sütni, ne is men­jen férjhez. A leánygyermeket az anyja már kiskorában maga mellé vette tanulni.
Az előkészület a kenyérsütéshez már délután elkezdődött. Be­készítettük a konyhába a lisztet, sütőteknőt, szitát, keresztfát, kovászkeverő kanalat, sütőabroszt, meg a szakajtókosarakat is. Egy kiló kenyérhez egy kiló lisztet számoltunk.
113-dik-oldal.jpg
oreg-epulet-1.jpg
oreg-epulet-2.jpg
hazak-fertfal.jpg
tanuskodik-a-munkakonyv.jpg
vasutallomas.jpg
tanacshaza.jpg
herics.jpg
gremsperger-utca.jpg
hosi-emlekmu.jpg
emlektabla-a-tanacshaza-falan.jpg
oktobar-6-i-utca.jpg
felszabadulasi-emlekmu.jpg
MKP-megalakuklasanak-helyszine-AFESZ-iroda.jpg
eldolt-az-osi-por-oze-jozsef.jpg
csorvas-szovetkezeti-kozseg-lett.jpg
vorosmarty-utcai-hazsor.jpg
1985-ben-epult-hazak-kazinczy-utca.jpg
oreg-falu-oreg-jardaja.jpg
uj-jarda-betonbol.jpg
TV-antennak-a-hazteton.jpg
vendegmarasztalo-sar.jpg
oreg-ovoda-monspart-sarolta.jpg
uj-bolcsode.jpg
1-es-szamu-iskola.jpg
2-sz-iskola.jpg
orakozi-szunet-az-iskolaban.jpg
tornacsarnok.jpg
oreg-kut.jpg
kozkut-kifolyo.jpg
globusz.jpg
fogatos-szeker.jpg
szamaras-fogat.jpg
iparcikk-aruhaz.jpg
ipacikk-aruhazban-vevok.jpg
HODIKOT.jpg
HODIKOT-belulrol.jpg
bubos-kemence.jpg
emlektabla-a-tanacshaza-falan.jpg
haz-konvektorral.jpg
kenyersuto-uzemben.jpg
uj-orvosi-rendelo.jpg
MHSZ-loterbazisa.jpg
muvhaz.jpg
bartok-bela.jpg
gazdag-konyvtar.jpg
kezimunka-kiallitas.jpg
vegtelen-tabla-tsz-foldje.jpg
van-mag-nahany-tanya-is.jpg
CLAAS.jpg
munkagepek.jpg
allatallomany-a-tsz-ben.jpg
haztaji-allatallomany.jpg
paprika-so.jpg
csorvasi-bucsu.jpg
benyovszki-palika-1986-elso-szulottje.jpg
A lisztet megszitáltuk. Egyébként ez volt az első lecke a kis­lánynak. A sütőteknőben eligazítottuk az egyik végébe, a má­sik üresen maradt, oda csináltuk a kovászt. A teknőt rendsze­rint két össze fordított karosszékre tettük, így nem kellett na­gyon hajolni.
Ügy délután öt óra felé megáztattuk a párt. Langyos vízzel még felengedve megszűrtük, élesztőt tettünk hozzá. Liszttel jól felkevertük. A tudomány az volt benne, hogy se túl lágy, se túl kemény ne legyen. A felveréskor pedig püppögnie kellett. Az illata már ilyenkor betöltötte a lakást.
A kovászt, a kenyér magját babusgatni kellett. Rátettük a teknőre a keresztfát, a sütőabrosszal letakartuk. Párnát, taka­rót tettünk rá, hogy melegben legyen. Hajnali 2—3 óráig kelni hagytuk.
A vekker teljesítette kötelességét. Bár azt mondják, a házi­asszonyt felkelti a belső órája. A család még alszik. Sercen a gyufa, lobban a petróleumlámpa lángja. Lecsavarva, hogy csak a legszükségesebb fényt adja.
A dagasztáshoz előbb vizet kellett langyítani. A kovászt az­zal felhígítva, az elkészített liszttel elkevertük. Sót, azt marok­kal mértük. Dagasztottuk a tésztát. Ez volt a kenyérkészítés legnehezebb munkája. Az a mondás járta, akkor jó a tészta, ha izzad a plafon. A plafon a háziasszony homloka volt. (Ugye mondtam már, hogy a kenyér verejtékkel készül?!)
A készre dagasztott tésztát betakartuk.
Elkezdtük fűteni a kemencét. Szalmával, szárizikkel, kinél mi volt. Ez sem volt könnyű munka. Amíg a tűz égett, bemen­tünk szakajtani. És itt hajlik ünnepivé a kenyérsütés. Mert a tésztájából ilyenkor lángos is készül — káposztás vagy tejfö­lös, olykor guba is lesz, ami mákkal vagy erőstúróval kerül az asztalra. No meg kiscipó a gyerekeknek. Meglepetés, ha közepé­be darabka kolbász kerül.
Ha már szikrázik a kemence alja, a szénvonóval eligazítjuk a parazsat, s lehet bevetni.
A szakajtókosárból a sütőlapátra borítja az ember a tésztát. Nagykéssel bevág a gömbölyűjébe, hogy szépen magasodjék. „Sülj áldott, pirulj áldott” — ez a mondás járta, úgy tanultam én is anyámtól.
Megjegyzem, a bevetés után kezdődött a „nem szeretem, de meg kell csinálni” -munka, az eszközök elmosogatása. A teknőből összekapart tésztát sem dobtuk el. Egy maréknyi félretettel összegyúrva ebből készült egy kis sósbodag. Megsült a kenyér­rel együtt. Azt kb. két óra múlva lehetett kiszedni — közben ellenőrizve persze. Kiszedve, még a sütőlapáton megmosdattuk kevés vízzel. Szép fényes lett ettől a teteje.
Nagy becsülete volt a kenyérnek otthon. A családfő szegte meg. Mindenki annyit vágott, amennyit elfogyaszt. Nemcsak nálunk, az volt a rend, hogy morzsáim is csak az asztalra lehe­tett. Azt is összeszedtük, megettük.
—  Erzsiké néni! Mit gondol, ha megkérdeznénk néhány gye­reket, mi az az előtte, meg tudnák válaszolni?
—  Nem hiszem. Merthogy manapság nem látnak ilyet. Rit­ka már a kemence a faluban. Az előtte ugyanis annak az „ajta­ja”. Sárból készült, 4—5 centi vastag, félkör alakú lap. Ez zár­ja le a kemence nyílást, a „sarokvasa” rendszerint egy tégla. A kenyérbevetés után az előtét nem zárjuk le teljesen. Mondtam, hogy ellenőrizzük a sülést. Ha túl forró a kemence, nagyobb nyílást hagyunk, ha látjuk, hogy már nem fogja le a kenyeret, teljesen betámasztjuk az előtét.
— Tehát az előtte szerepe a hőszabályozás?
— Igen, meg hogy be ne menjen a macska vagy hogy bele ne bújjon kis Bence!
Erzsi néni szeme hamiskásan megcsillant. Emlékszel? — kér­dezte:
Volt egyszer egy kemence,
Bele bújt a kis Bence.
Füstös volt a kemence, Kormos lett a kis Bence.
Itt elakadt. Bár voltam óvodás, de bizony én is elfelejtettem, hogy’ folytatódili a versike.
Kedves fiatal olvasó, tudnád folytatni?


GÉPESARATÓ

S a végtelen mezőkön szőke fényben Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.”

Juhász Gyula "Magyar nyár" 1918 című verséből való e két sor. Juhász Pali bácsinak idéztem fel, amikor beszélgetni ül­tünk le éppen a kazlakról, pontosabban arról a nevezetes és ne­hézségi fokáról jellegzetes paraszti munkáról, amelyben a kaz­lak születnek.
Két rokon fogalmat tisztáztunk elöljáróban: végaratók és gé­pesaratók. Végaratók lekaszálták a gabonát, asztagba rakták és befejeződött a munkájuk. A gépesaratók is kaszáltak, de az ő feladatuk a cséplés volt. Munkájuk akkor végződött, amikor a magtárba került a gabona, s a kazlak megkapták „kalapjukat”.
Juhász Pál 1929-től volt gépesarató — legtöbbször Weinckheim Mária uradalmában, Kismajorban.
—   Különleges dolog volt gépesaratónak lenni?
—  Az, fiam. A gazda csak szorgalmas, a munkában szívós embereket vett fel. Sok poszton, erőt megfeszítve kellett helyt­állnia annak, aki ezt vállalta.
A mi munkánk is aratással kezdődött. Ez egy jó hétig tartott. A kasza megérezte, hogy milyen kar húzza. A gyengének nem engedelmeskedett. Amit egy nap levágtunk, keresztbe is raktuk.
— Tessék mondani, mennyi egy kereszt?
— 18 kéve. Alul papot tettünk, hogy a kalász arra, s ne a földre kerüljön. Aztán rá négyszer négyet, kalászával befelé. A tetejét újra papkéve zárta le.
— Mikor fogtak a csépléshez? Hány fő a cséplő csapat?
— Mi, gépesaratók egy időben kezdtük az aratást a végara­tókkal. 8—8 holdat kellett levágnunk 1 mázsa búzáért. Ehhez; 75 kilogramm volt a biztosíték, amit rossz termés esetén fize­tett az uraság. Kommencióként 4 kiló szalonnát, 4 liter főzelé­ket (babot vagy lencsét) és 1 kiló sót kaptunk.
A nyolc hold levágott termését még egyenesen a kocsiról csé­peltük. Ezalatt a végaratók asztagba rakták a kereszteket. Leg­többször egy ötvenholdas tábla végébe egy nagy asztagot csi­náltak. A gép mellé állt, és egy nap alatt el is fogyasztottunk belőle egy cséplőhosszat. Másnap új állítással kezdtünk.
A cséplőbandában — mert ez volt a neve — 13 felnőtt férfi volt. 4 ember volt az asztagon, 4 volt kazalos, 2 zsákos, 1 a ros­tába hordta a gabonát, 1 hajtotta a rostát, a vállalkozó engedte a szemet a zsákba a gép faránál. Ezenkívül 6 félrészes lány. A vállalkozónak két kévevágót kellett állítania. Ezek rendszerint fiatal fiúk voltak. Az ő bérük is félrész. Az etetőket az uraság adta, a gépész meg a fűtő uradalmi alkalmazott volt.
A munkanap napfeljöttével kezdődött. Begyakorlott, azonos mozdulatokkal folyt a munka. Az asztagon egy kéve a villára, mondhatom jó súlya volt; meglendíteni a jó pár méterre lévő társ elé. Olyan ez, mint amikor a focista passzolja a labdát. Az tovább adja a következőnek, ő meg a forgatónak. Neki az volt a dolga, hogy úgy tegye a kévevágó lábához, hogy a kalász an­nak a háta felé legyen. A kévevágó fiú a kötelénél fogva, maga előtt lendítve úgy tette a kévét az etető kezébe, hogy eközben kaszakésével átvágta a kötelet. Felbúg a gép, a kéve leadja magterhét. Feje   pelyva, szára törek meg szalma lesz — munkát adva a félrészeseknek, kazalosoknak. A zsákba folyt vagy dőlt a mag. Feszült a zsákosok izma. Ezeket a posztokat azután üte­mesen váltottuk.
—  Pali bácsi, mi a legnehezebb ebben a munkában?
—  Azt megmondani, hogy mi a legnehezebb. Nagy erőt kell kifejteni. Ez nem kapálás vagy gyomlálás. Az is fárasztó, hogy mindig azonosak a mozdulatok. Mondják, hogy a paraszti mun­ka csöndes, meg madárdalos. Hát a cséplés nem az. Rekkenő a hőség, óriási a por, vakít a kéve, a szalma (amit az írók olyan szépen írnak le aranyló sárgának). Súlya van mindennek, még a csobolyónak is, amiből iszik az ember. A sorban legelöl azért a zsákolás van. Az uradalomban a padlásra hordtuk a gabonát. Egy zsák búza 70—80 kilót nyomott. Vállon — már kibontott, de marokra fogott zsákszájjal — 24 lépcsőn kellett felmenni. Fönt pallón még jó néhány métert —   mert másfél méternél is magasabb volt alattunk a búza — és önthette ki az ember a terhét.
Csörgött az ember egész testéről a verejték. Jólesett az a kis pihenő, amíg beérkezett a másik kocsi.
Volt virtuskodás is. Fogadásból két zsákkal felvinni egyszer­re. Ennek aztán híre ment a gépnél. Aki teljesítette, az feszített a félrészes lányok előtt. Velem, meg egy jó komámmal ez esett meg: egymás után jártunk, hiszen fönt keskeny volt a palló, mint a mesebeli kiskecskéké. Ő már az első két zsák után cuk­kolt, hogy utolér, sőt megelőz. A lépcsőn sikerült is neki meg­tennie. Igen ám, de siettében fönt mellé lépett a pallónak, és derékig süllyedt a búzába. Ahogy ficánkolt, a vállán a zsák még beljebb nyomta. A kocsissal kellett kiszabadítanunk (tanú is kellett ugyebár!). És az elsüllyedés esetét „valahogy” megtudta az egész banda.
Megkérdeztem, — mennyit lehetett keresni egy nyáron?
— Három és fél percent volt a gépesbér. Ezenkívül kaptunk egy kataszteri hold cukorrépát, meg 2 kishold kukoricát meg­munkálásra. A répáért pénz járt, a kukoricatermés harmados volt. Ha átlagot veszek, egy nyáron kerestünk 12 mázsa búzát, 3 mázsa árpát, 1 mázsa zabot. Ez a terméseredménytől függően változott. Kukoricából úgy 15 mázsa jutott.
— Pali bácsi, egy jellemző történetet mondjon el ezekből az évekből.
— Jellemzőt? — nézett rám. Mondok én, mert az jellemző volt, hogy a magunk fajta szegény embernek nem volt fenékig tejfel. Egyik társunknak, láttuk, rendszerint „sovány” a koszt­ja. Kocsi hozta az ebédet a pusztára. Nagy kaska, de csak egy kannában kávé volt benne. De ő még abból is eltett, hogy le­gyen uzsonnára. Fütyült a gép. Ki-ki elővette az általában déli maradékot. Enni kezdtünk. Látom ám, hogy az én komám fe­nékkel fordítja fel a kannát. Megsavanyodott a kávéja. Úgy kí­náltuk pogácsával, pitével, hogy azért ne maradjon éhen.
Ha már a szimbólumoknál tartunk, gondoltam, ráirányítom Pali bácsi figyelmét a már szóba került vers alábbi két sorára:
„Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma és föllángol e táj, e néma, lomha?”
Nem is kellett magyaráznom. Pali bácsi megszólalt:
—  Kiértem én, hogy nem a veres kakasról van szó, hanem más föllángolásról. Hát köztünk is volt ilyen, 1938-ban. Sztráj­kot kezdtünk. Az uraság le akarta szállítani a percentet kettőre, a biztosítékot meg 75-röl 70 kilóra. Mi meg nem írtuk alá a szer­ződést. Azt mondtuk, annyiért nem csépelünk.
— És mi lett a vége?
— Hát láng nem volt ugyan, de parázslott. Még hozzá a csendőrök is jöttek „oltani”. Végül is megkaptuk a korábbi bért.
De a kezdeményezőket nem vették be a bandába.
Elnéztem Pali bácsi arcát. Gondolatai messzi jártak. Vagy ta­lán nem is messzi, csak ide, a falu határába, ahol már nem gé­pesarató banda, hanem kombájn járja az „aranysárga színű” ka­lászos táblát.


FÉLRÉSZES

A gépesaratóról szólva Juhász Pál csak megemlítette, hogy velük félrészes lányok dolgoztak. Erről nem mondott részlete­ket. Hogy ne maradjunk ismeret híján, most erről beszélgetünk Benyovszki Jánosnéval. Marika néninek mondanám, de olyan fiatalos, hogy nem áll rá a szám. Megkérdeztem, hogy szólítot­ták akkor, amikor a géphez járt. Így aztán úgy beszélgettünk, mintha az a félrészes munka éppen csak tegnap lett volna. Pe­dig azóta ez a tevékenység a visszaemlékezések — bizonyára nem is a legszebb emlékek — közé került.
—   Mitől félrészes a félrészes? — kérdeztem.
A fele részét kapja a férfiak járandóságának. Tipikusan nők végezte munka volt ez, bár a kamasz fiúk is itt kezdik az ara­tás, cséplés nehéz munkáját, ők aztán belenőnek a felnőtt ban­dába, a lányoknak bekötik a fejét. Innen az, hogy a félrészes lányok. Menyecske nemigen volt köztünk.
—   Miből állt a félrészes munka?
—  Amikor elkezdődött az aratás, a kaszás után mi szedtük a markot. Fortélya van ennek is. Én kukával szedtem kévébe a rendet, de volt aki sarlót használt. Gyakorlat kellett hozzá, hogy két félmarok szálból — összecsapva az alját — kötelet csavar­junk, leteritsük és a hónunk alá szedett kévének valót rárakjuk. A tempót az első kaszás diktálta. A kötésben, keresztrakásban, kaparékszedésben együtt tettük a dolgunkat a férfiakkal.
A gépnél a félrészmunka a polyva és a törek kiszedése és ka­zalra hordása volt.
Egy-egy feladatnál hárman dolgoztunk.
A polyvaszedésnél egyikőnk volt a lyukban. Ezt tessék szó szoros értelmében venni. A portól látni nem lehetett. Szemü­veget viseltünk — mint most a búvárúszók vagy a kvarclám­pás „napfény'‘-imádók. Az orrunk, szánk elé kendőt kötöttünk, mint a Kórház a város szélén c. tévéfilm asszisztensnői. Egyéb­ként lengemagyarban voltunk, rettenetes volt a meleg. Gereblyével húztuk az omló polyvát a polyvahordóra. Ez két rúdra kifeszített ponyva. Amikor jól meg volt púpozva, a két társ, mint a hordágyat, „felkapta” és vitte a kazalra. Persze, nehogy valaki is manekensétát értsen ez alatt. Bizony súlya volt en­nek. Estére még az is megsokszorozódott.
A lyukban lévő társat — megegyezés szerint — 10 vagy 20 zsák megtelésekor váltottuk.
Ez a leányhármas másnap váltott a törekszedésre.
Kis szerencsével ez a feladat könnyebb volt. Ha ugyanis a gép kevésbé törte a szalmát, kevesebb volt a törek. A hely egy kissé szellősebb volt, ha viszonyítjuk, nem porolt annyit, mint a polyva.
Aki ott volt a rakó, azért ugyanúgy „beöltözött”. Favillával egy kb. 2X3 méteres rácsra rakta a töreket. Előbb a négy sar­kára tett, aztán a közepét púpozta meg. Nem volt olyan közel soha a törekkazal, hogy ne lett volna messzi. Aztán meg de sokszor mondtuk, hogy legjobb lenne lefelé borítani — mert hogy deszkapallón kellett vele felmenni a kazalra.
Alig vártuk, hogy este legyen.
Ujjnyi vastagon állt rajtunk a por.
Várt bennünket a dézsa víz. Lám, milyen az ember. Mert ez fölségesen langyos volt, most hát áldottuk a napsugarat! Loccs! — ez volt a nap boldogsága.
— Megenged egy diszkrét kérdést? Ki mosta meg a hátát?
— Hát mondtam én, hogy a gépnél csak mi, lányok dolgoz­tunk?
____ ?!
Akkor mást kérdezek. Mennyit lehetett keresni?
—  Átlagot mondok. Ha jól emlékszem, hetenként 150 kg bú­zát, 50—60 kg árpát, zabot. Úgy számolhatjuk, hogy 4—6 hétig tartott a cséplés.
Egyszóval megvolt a fejadag. A többit meg beosztottuk a szü­leimmel. Staférungra is kellett. Nem akartam én pártában ma­radni.
—  Tényleg, mi lett a „pártával”?
—  Letettem, vagyis felcseréltem a menyasszonyi fátyollal, meg a menyecske fejkendővel. Akarja a választ? Ez lett abból a hátmosásból.
—  Hivatkozhatom arra, amit az előbb mondott, hogy me­nyecske már nem ment félrészesnek?
—  Valóban nem ment. Mert megváltoztak a teendők. Házi­asszony lett. Arató urának főzött és hordta az ebédet.
—  Szólna erről kissé bővebben?
—  Most könnyebb beszélni róla, mint akkor véghezvinni. Elő­ször is eltervezni, hogy mi legyen az ebéd. Mert nem voltunk ám böviben a főzni valónak. Hetente ha egyszer jutott csirke. Ha télen vágtunk is disznót, a füstölt hús már elfogyott. Hen­tesnél húst? Akkor? Kinek volt arra pénze? A zöld .. . levesek járták, a tarhonya, a tészta (mákosán, túrósán, káposztásán, krumplisán, sőt még prézlisen is, liszt liszttel), tarkedli, palacsin­ta. Ha a „receptsor” végére értünk, kezdtük elölről.
Percre készen kellett lenni — mint manapság a rádióműsor kezdete, „Jó ebédhez szól a nóta”.
Attól függően, hogy milyen messze dolgoztak az emberek, fél 10, 10 óra körül elindultunk a kaskába rakott étellel. Meg volt beszélve, hol találkozunk, mert egyszerre mentünk a ma­jorba. A távolság 5—6 kilométert vagy többet is kitett. Ponto­san délre kellett odaérnünk, akkor fütyült a   gép.
Mi, ebédvivők nem ettünk.
Néztem a páromat, figyeltem, hogy ízlik a főztöm. Olyan jót lehetett beszélgetni vele az alatt a rövid idő alatt. Simogató volt a szava mikor kérdezte „hogy vagytok?" Így mondta töb­bes számban . . .
Volt egy másik forma is az ebéd kijuttatására.
Egy fuvaros felesége (rendszerint egylovas kocsival) vállal­ta, hogy kiviszi a géphez az ebédet. Terményben fizettünk ne­ki érte.
Ehhez például 10 órára a fuvaros lakására kellett vinni a kas­kát. Ebbe leleményesen, ügyesen helyeztük el az étellel telt tá­lat, fazekat. A leves kannában volt, lekötve a teteje, hogy ki ne lötyögjön. A kaskán névcédula. De ismerős jel volt rajta a lekötő kendő is.
Az ebédhordó asszonyt mindennap másik-másik aratófeleség kísérte. Ez részben segítő, ügyelő funkció volt és megfelelt lá­togatásnak is. (Hiszen a férfiak késő éjszakáig dolgozván, csak a hét végén jöttek haza.)
—  Megesett, hogy igazzá lett a szólás: „Eső lesz, asszony hajt­ja a lovat”?
—  Bizony megesett, hogy esett. Ilyenkor kellett segítőnek a kísérő. Előkapni a pokrócot, védeni az ételt az elázástól. Visz- szafordulni? Arról szó sem lehetett. Nem emlékszem, hogy eső, sár miatt éhen maradt volna az arató-cséplő banda.
—  Marika, előbb elmondta, hogy a félrészesmunka megelé­gedésére fizetett. Mi volt a „bér” azért a sok jó ebédért, az ételhordásért?
—  Boldogan számoltuk együtt a keresetet. Leányként fél­részes voltam, asszonyként hát „részesnek” éreztem magam nyá­ri jövedelmünk előteremtésében. Kaptam is érte a páromtól egy kötényt.
—  Jól értem, egy kötényt?
—  Meg azt a szeretetet, megbecsülést, amit most már 38 éve érzek.
—  Hadd kívánjak ehhez még annyit. Aztán majd eljövök, és felújítom újabb évekre.


PÁLYAMUNKAS

Már jól haladtam ezeknek a visszaemlékezéseknek a gyűjté­sében, amikor egy fiatal ismerősömmel találkoztam. — Mondd — kérdeztem —, mit tudsz arról, mit csinált a pályamunkás? A szeméből kiolvasom, hogy azt is hozzá kell tennem, a vasúti pályamunkás. Hamarosan kiderült, hogy sem nem olvasta Ve­rés Péter Pályamunkások című művét, sem nem... (de ez már nem rajta múlott).
Ezért került a kötetbe ez a téma.
Akivel leültem, hogy szavait majd papírra vetem, biztosan az első sorban állt az osztálysorakozón, majd leventében is. Mikor kezét kézfogásra nyújtotta felém, bevallom, Toldi meg a cseh vitéz jutott az eszembe. Pelesz Pál nem irodalmi alak. Egyike azoknak a hús-vér embereknek, akik küszködtek a múltban azért, hogy meglegyen a mindennapi kenyér, és jusson még va­lami ezen felül is a családnak.
Kértem, beszéljen életének egy szakaszáról. Nem lesz belőle irodalmi mű (hogy konkurálhatnék én a Pályamunkásokkal), de talán megfelel egy mozaik kockának, amiből majd összeáll a múltbéli paraszt—munkás élet   összképe.
— Palikám, én emlékszem, hogy sokan jártak a csorvási em­berek az időben vasúti pályamunkára. Mi volt a magyarázata ennek? Mit, hogyan dolgozott akkor, hogyan élt a vasúti pálya­munkás?
— Az ember azon igyekezett, hogy meglegyen a családnak a kenyérnek valója. Nyáron ezt megkereste. De nemcsak evésből áll az élet. A napszámból csurrant-cseppent valami. Az uraság 60 fillért fizetett egy napra. Esetleg kommencióként kaptun’ egy kiló lisztet. De annyian vártunk a piactéren a munkaalkalomra, hogy szinte megrohamoztuk a gazdát, "..legalább engem vegyen fel listára”.
Nem jutott helybéli munka mindenkinek. A pénz kellett.
Nálunk nem volt jellemző, hogy summásnak mentünk. Ott­hon ínségmunka, ha akadt. De az csak családosoknak. Sokan el­jártak a vasútra.
Az öreg Ruszin volt a vállalkozó. A toborzót sokszor dobszó­val hirdette meg.
Munkakönyv kellett a felvételhez. De azt csak felnőtt korú­ak, 18 évesek kaphattak. Hát én letagadtam, hogy még csak 17 éves vagyok, azt diktáltam be, hogy 1920-ban születtem. így kerültem be a csapatba.
A pályamunkás önellátó volt. Vasárnap bepakolt egy hétre való elemózsiát: kenyeret, krumplit, lebbencstésztát, tarhonyát, szalonnát, hagymát, sót. .. hadd ne soroljam tovább.
Este 9 órakor indult a vonat. De közel is volt, mikor csak Ceglédig kellett utazni! Hosszú ideig ugyanis a Dunántúlra jár­tunk. Dombóvár—Godisa—Komló vonal volt az úticél. Ott kö­szöntött ránk a felkelő nap. Hétfő volt, elkezdődött a munka.
Nekem persze tanulni kellett a megnevezéseket, a munkafo­gásokat. Meg bele kellett edződnöm a férfierőt kívánó tenniva­lóba.
Száz-százötvenen is dolgoztunk egy-egy vonalszakaszon. Per­sze,kisebb csapatokra osztva. Ha pályacsere volt, le kellett szed­ni előbb a régisint. Akkor bizonyosodtam meg róla, nehezebb szétszedni valamit, mint megépíteni. Az új pályának a kőágya­zása következett. Ez nekem akkor új feladat volt. Az ember felemel egy villa követ — 10—12 kilót nyomott — és   szépen rázogatva terítette. Ugye, nem tűnik nehéznek? De csináld ezt nyolc órán keresztül. Aztán meg holnap is, meg azután is . . .
A talpfákat ketten hordtuk fel a kubikból. Volt egy fajta, vasból, annak négyen kellett, hogy nekiveselkedjünk. A 15 mé­teres sínt húszan fogtuk, sínfogóval. Egy „hórukk”-ra 40—50 centit tudtuk odébb tenni. Erő és figyelem kellett hozzá, hogy a helyére kerüljön. Bemérés, hézagolás, ...újra kőrakás. A talp­fák közét kellett feltölteni. A villanyél úgy megkeményítette a tenyeremen a bőrt, hogy fénylett. Ha meg berepedt, nappal is csillagokat látott az ember. De sokat gondoltam én az otthon végzett nehéz nyári munkákra, hogy kévehordás, meg zsáko­lás!
Nemrégiben láttam a tévében egy tömörítő gépet. Hát mi azt munkát kézzel végeztük. Krampácsolás volt a neve.
Nyolc óra volt a munkaidő. Elég is volt. Sokszor alig vártuk, iogy leteljen. És holnap sem lett könnyebb fizikailag.
A „lakásunk"’ vagon volt. Tizenhatan aludtunk, beépített al­só-felső priccseken. Szalmán, pokróc volt a takaró. Ha kellett, kiegészítettük a nagykabátunkkal. Késő ősszel tüzeltünk a kö­zépre állított kályhával. Aki a közelében feküdt, majd meggyul­ladt, aki távol, az mindig rakni akart még a tűzre. A másik fe­lünket pedig hűtötte a vagonoldal.
Azt már mondtam, hogy önellátók voltunk. Este főztünk ma­gunknak. Kinek mi volt. Legfeljebb a jó cimborák összefogtak, vagy megkínálták egymást. Akkoriban, ha kérdezték, hogy mi a legnehezebb, megmondtam, hogy a kanál, amivel eszek. Ha most visszagondolok rá, igazat mondtam. Merthogy úgy ki volt fáradva a kezem, nehéz volt azt is emelni.
Este? Viharlámpa fényénél kártyáztunk. Nem pénzben, an­nak helye volt, számítottak rá otthon. Terveztünk, mire fordít­juk a keresetet. Nagyon nehéz munka volt, de jobban fizetett, mint az otthoni napszám. 24 fillér órabért kaptunk.
Nem mondom, álmodoztunk is. Ott maradni a vasútnál, azfelsléges lett volna. Nyugdíjas állás! Akkor! Egy év után végle­gesítésre számolhatott az ember. De huncutság volt ám benne! Mert a főnökség, mondjuk 10 hónap után — felmondott. Ha si­került is visszakerülni, nem volt meg a folytonosság.
És mi mentünk újra.
Hat nap munka, pár óra otthon. Mert szombaton este későn értünk haza. Nekünk, fiataloknak, vasárnap délelőtt leventébe kellett menni. Este a kilencessel pedig indulni vissza.
Egy párszor ott maradtunk vasárnap. 19—20 éves voltam. A lakóvagonunk nem messze volt a falutól. Bementem szétnéz­ni. A lányok templomba mentek. Maguk kötötte vastag haris­nya volt a viselet, a facipőjük   — legalábbis úgy éreztem — hívogatóan kopogott. Megszólítottam egyiküket, aki megtetszett. Szóra se érdemesített. Követtem egészen a templomajtóig. Az volt a szokás, hogy lábbelijüket sorban az ajtó előtt hagyták, harisnyában mentek be a hívők. S mert nekem rosszul esett az a visszautasítás, belém bújt a kisördög. Mikor már senkit nem láttam kívül, mert előzőleg jól megnéztem, hol hagyta klumpá­ját az én „választottam’, odasettenkedtem, s elvéve a ballábast, kicseréltem egy három számmal nagyobb, félretaposott sar­kúval. ..
Aztán a következő vasárnap megtanultam, hogy Isten nem ver bottal, hanem csendőrrel. Ugyanis emlékeztetőt kaptam, hogy elfelejtettem a múltkor leventeórára menni.
Néztem és hallgattam Palit. Hangtónusa és ereje arányban áll termetével. Mondandója hiteles. Nyílt tekintete a bizonyí­ték rá.
Számos kérdésem lett volna. A munkáról. Hiszen ma is dol­goznak (csorvási emberek is) vasútépítésen. Indító okát, nehéz­ségi fokát össze lehetne hasonlítani.
Ez az írás tegye?


ÚJGAZDA LETTEM

Araczki Jánossal terveztem a beszélgetést, a „Hogyan is kez­dődött?” — kérdésemre azonban Juliska néni, a felesége kezdi meg a választ. Hogy miért? Az kiderül szavaiból.
— 1944 első feléről kezdem. A föld nélküli nincstelenek életét éltük. A kamrában már szűkösen volt a kenyérnek való. Szá­moltuk már, mennyi idő van még aratásig. És májusban az uramat elvitték katonának. 28-án vonult be, és rövidesen csak tábori levél volt a kapcsolat vele. Három gyerekkel maradtam a kilátástalanságban. A nagyobb iskolás volt, a középső óvodás, a legkisebb meg mindössze három hónapos. Kétségbe voltam esve, hogy’ megyünk a télnek?
Október 6-án felszabadult a falunk. Korábban papolták a vezetők, hogy ha ,,bejönnek az oroszok", így lesz, meg úgy lesz. Vagyis rémisztgettek bennünket. Ám egészen másképp lett. Az új elöljáróság törődött velünk. Kaptam két zsák búzát, egy ko­csiderék fát, sőt még a kecskének is egy kis boglyára való szé­nát. El se hittem, hogy mindezért nem kell fizetni semmit. Az­tán később, már tél volt, megtudtam, hogy földosztás lesz, mi is kapunk 8 holdat.
—   Honnan tudta meg Juliska néni, gyűlés volt?
—  Már akkor jártunk a pártba. Mindenki arról beszélt. En­gem ’45   tavaszán Bella Bálint értesített, menjek és vegyem bir­tokba a földünket. Vittem magammal a szárvágó kapát Rudolf- majorba. Megkerestem a dűlőt, hancsikot csináltam: ettől ed­dig a mi földünk lett a gróf tulajdonából. Kicsordult a könyyem. Ez volt az első vetésem. Persze, örömkönnyből öröm ter­mett. Ma is úgy gondolok rá, felemelő érzés volt végignézni azon a nagy darab földön, mert én nagynak láttam. Új gazdák lettünk — így mondták faluszerte. Én persze, csak félgazda. Mert az uram még oda volt, akkor még azt se tudtam, él-e halt-e. Így hát az öröm mellé szegődött a gond is, hogy’ bírok meg én ezzel a földdel?
—  És hogy bírt meg vele?
—  Nehezen. Iga nem volt. Azt fogadni kellett. De nem pén­zért. Igaz, nem is volt, miből lett volna? Majd a termésből, ter­mészetben. A másik fizetési forma, hogy egy napi fogatos mun­káért 3 nap gyalogmunkát kértek. Anyósom segített ki, ő vi­gyázott a gyerekekre, én meg dolgoztam. Sokszor nema maga­méban, de a magaméért. S az eredmény: négy holdon 32 mázsa búza termett, négy hold kukoricaföldről nyolc kocsiderék csö­vest hozott a fuvaros, a kilencedik az övé lett, fizetségül.
—  Mire volt ez elég?
—  Sokfelé ment. Megmunkálásért, adóba, beadásként. Ne­künk a fejadag maradt. De azért ez más volt, hisz’ a miénkben termett, nem az uraság mérte. A fejadagról jut eszembe, ké­sőbb —  az uram már életjelt adott magáról, sőt leveleztünk is — kevesebbet adtam be másfél mázsával, hogy neki is legyen kenyér. Aztán beadási kötelezettség hiányos teljesítése címén majdnem elvitték .. .
Nagyon vártuk öt haza. Egyszer, vacsora közben azt mondja a kisebbik fiam, tudod, anya, ha most apa megjönne, én nem is ennék, odaadnám neki a részemet, én meg csak nézném. Még most sem tudok elfogultság nélkül rágondolni, ahogy ez a kis­gyerek megnyilatkozott.
—    És mikor következett be a hazatérés?
—   1948. május 3-án. De az örömünket azt ne kérdezze. Azt nem tudom megfogalmazni. El tudja képzelni, mit jelent az, hogy együtt a család? (Nem mondtam, hogy el. . ., ugyanis Araczki János együtt volt katona édesapámmal, s az egyike volt azoknak, akik hozták a szomorú hírt: ö már soha nem térhet haza.)
A beszélgetésbe bekapcsolódott Jani bácsi is. Ahogy elötolultak gondolatai, meg-megremegett az ajka. Egyszerre jött a sok emlék, szépek is, meg gondokat felidézök is. De azokat ren­dezni kellett, a nyelv csak egymás után képes kifejezni őket. Szemben ült a feleségével. Tekintetével végigsimogatta arcát, vállát, kezét. Ami hazatérése után következett, együtt csinál­ták végig.
Szembetegséggel érkeztem haza. Nyolc hétig kórházban ápol­tak Hódmezővásárhelyen. Rendbe jöttem.
—  1948 elején vagyunk hát. Mi várt az újgazdára?
—  Az öröm kiteljesedése és valóra váltása. Eddig csak tud­tam, hogy újgazda vagyok — hiszen a feleségem megírta, mi­lyen változás lett itthon a felszabadulással, és hogy földet kap­tunk. De most már gyakorolni kellett, mit jelent újgazdának lenni.
Egy kevés kapálás volt még. Aztán Péter-Pálkor elkezdtünk aratni. Ketten csináltuk az asszonnyal. Se előttem kaszás, se utánam — egykor ugyanis bandában arattunk. Aztán a terület se volt nagy, mint korábban a tábla. Mégis, mintha másképp pendült volna a kaszám. Emlékszem, 7 mázsát adott holdja.
—  Ez kevesebb, mint korábban. Mi az oka?
— Gyöngült a föld. Nem kapott trágyát. A fuvaros megmun­kálás nem érte el azt a szintet, mint ami az uradalmi gözekés művelés volt. De dolgozni rajta mást jelentett. Apám a szom­szédomként kapott 6 holdat, ő volt rajta, hogy építsünk egy kis gunyeszt a mesgyére. Ez olyan 2,5-szer 3 méteres, szalma­tetős lett. Csak épp hogy bebújjunk az idő elöl. Csináltam ólat is a jószágnak. A gyerekek kint voltak velem. Játszottak, legel­tettek. Én ,,helyből” jártam kapálni, kukoricát törni, meg ami dolog akadt. Nem kellet messze gyalogolni. Legfeljebb az asz- szonynak — mert a főtt ételt a faluból  hozta nekünk.
Változott persze a helyzetünk. 1948 tavaszán gépállomás lé­tesült a falunkban. Az őszi szántást már traktor végezte. Nem emlékszem, hogy mennyit kellett fizetni, de tudom, nagyon jól­esett, hogy a mi államunk ennyi segítséget megad az újgaz­dáknak.
— Hogy’ folyt a tervezés a következő gazdasági évre?
— Másképp, mint addig. Mi már a tél folyamán a pártban és az UFOSZ-ban a termelőszövetkezeti termelés megszervezé­séről kezdtünk beszélgetni. Az elgondolás az volt, hogy könnyebb lesz közösen. Többet ad tán a föld is, ha jobban megmű­veljük. Én összeszámoltam, a kiadásaim után nekünk alig ma­radt valami. Annyi biztos nem, mint amit megkerestem arató­ként.
Igaz, nem volt olyan könnyű, mint ezt most kimondom, de megszületett az elhatározás. Mi, párttagok jártunk elöl, és vol­tak követőink. így aztán 1949-ben megalakítottuk a közöst. A tavaszi munkát már közösen csináltuk. Ezzel mindannyian úgy éreztük, új élet kezdődött. Ezért is neveztük a szövetkezeti cso­portunkat ÚJ ÉLET-nek.
—   Ez a korszak egy másik írás témája. Köszönöm a beszél­getést.


ÚJ ÉLET

Elgondolkodtató fogalom. Az „élet” a létezés formája. Hasz­nálatos   úgy is: a természet és a társadalom mint az ember kör­nyezete, de jelenti azt is, hogy valamely közösségben vagy mun­katerületen folyó tevékenység, együttműködés. Az „új” kifeje­zés. mint az eddigit felváltó másik, az eddig nem ismert foga­lom minőségét jelzi.
Új élet kezdődött Csorváson a felszabadulással.
Újgazdák lettek az egykori nincstelenek a felszabadulás után.
Új élet kezdődött az Új Életben.
— Hogyan kezdődött a szervezés az Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezeti Csoport megalakítására? Erről beszélget­tünk Maczák Andrással, az egyik alapító taggal.
— Azzal kezdem, hogy én is meg újgazda társaim is tapasz­talatot szereztünk a mezőgazdasági munkában. A múltban a végrehajtás oldaláról. Most meg mint földhöz juttatott, már a
gazdálkodás, a tervezés-szervezés oldaláról, és egyben a tenni­valók oldaláról. Éreztük, hogy boldogság, meg nehéz is újgaz­dának lenni. Bár nem volt erősségünk, de tervezni-szervezni is tudtuk volna mi ezt a gazdaságot. Csak nem volt miből. Nem volt igaerő. Az volt a helyzet, hogy az a gazdálkodási forma, a hatékonyság alacsony szintje miatt sem az egyénnek, sem a népgazdaságuk nem volt megfelelő. A fejlődés útját az erők egyesítése jelenthette.
1948 telén a párttaggyűlésen egyre többször esett szó a téesz- szervezésről.
Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy rögtön és mindannyian megértettük, hogy azon nyomban, egyhangúlag támogattuk ennek az elképzelésnek a megvalósítását. Sokat be­szélgettem abban az időben Orbán Gyurkával. Én úgy véle­kedtem, jó dolog lehet ez a téeszszervezés, de meg kellene erő­södnünk még egyenként. Addig ne vágjunk bele. Talán majd jövőre.
Ügy emlékszem, mintha csak ma lenne. Orosházáról jöttünk Gyurkával. Ő szóba hozta a dolgot. A válaszom az volt, amit az imént mondtam. Nagyon rövid idő telt el. Talán csak néhány nap. Hallom, hogy a megyétől jött két elvtárs, tsz-szervezők. Gyűlést hívtak össze a volt Rudolf-majori településen. (Az egy­kori uradalmi központban működött az iskola, a mi gyerekeink- még oda jártak.)
Elmentem én is.
Igazán meggyőző beszédet tartottak arról, hogy mennyivel eredményesebb a közös munka, mi a belépő joga, milyen kö­telezettségei vannak.
Nem szaporítom a szót.  Én is feladtam a „várakozzunk még” álláspontomat.
Rövidesen megalakítottuk a csoportot. Új életet kezdünk, Új Élet lett a neve.
— Hányán voltak? És mi az a jog és kötelesség, amit az imént említett?
— Tizenhét család volt az alpitótagság. A földünk összesen 170 holdat tett ki.
— Szép nagy gazdaság.
— Igen, ha egyben van, de ez ahány, annyi felé volt (kivé­ve egy-két szomszédos újgazdát).
Ami a jogot illette, az volt az első, hogy megválaszthattuk az elnököt. Meg is tettük — Orbán György személyében.
A kötelezettség azt tartalmazta, hogy a belépő nemcsak a földjét, hanem egyebet is hoz a közösbe. Elsőnek vettük a ve­tőmagot. Megterveztük, miből, mennyit vetünk — a búza per­sze már a földben volt — és arányosan elosztottuk. Számba vet­tük az igaeröt is. Lovat, kocsit, szerszámot — akinek volt, hoz­ta. Persze, mindössze 5—6 lovunk lett. Aki két tehenet tartott, az egyiket beadta a közösbe. Én egy üszővel, egy tehénnel meg egy anyakocával gyarapitottam a közös vagyonúnkat.
Később, állami támogatásként kaptunk 10 tehenet, 4 lovat és 20 anyakocát.
Menet közben kialakult közöttünk a munkamegosztás. Lett fogatos, állatgondozó. A legnehezebb volt az éjjeliőr posztra em­bert találni. Fiatal, munkabíró emberek voltunk, nem tartottuk ezt magunknak valónak. A csattanó az, hogy „demokratikusan” engem választottak. Én ugyanis vadász voltam, puskám is volt. Így lettem én életem delén éjjeliőr. Jó pár hónap telt el, ami­kor Mesziár András bácsi belépett a csoportba (ha jól emlék­szem, 72 éves volt), és ő átvállalta e fontos megbízatásomat.
— Meglátszott az eredménye a közös munkának?
— Azt sem mondom, hogy mindjárt az első évben. De a ké­sőbbiekben a területegyesítés, tagosításnak mondtuk akkor, elő­segítette a feltételek javulását. A belépő családok száma mint­egy háromszorosára nőtt, s persze, gyarapodott a terület is. Ál­lami tartalékföldből is kaptunk. Felfejlődött az állatállomány is, újként a baromfitenyésztés, birkatartás.
— Hogy fizetett a közös gazdálkodás a tsz-tagnak?
— Munkája szerint. Szigorúan — és egyetértéssel — vettük számba a munkaegységet. Véleménykülönbség adódott (ezt tisz­táztuk), de ellenvetés, kifejezett ellenzés nem. Nincs szándé­komban pirosra festeni, ami csak rózsaszínű volt. Téeszünkben tükröződött mind az a gond és gazdasági nehézség, ami az öt­venes évek mezőgazdaságát és az egész országot nyomta. Nem tudok számszerű eredményt mondani, de határozottan állítha­tom, hogy a terméseredményekhez mérten a tagok többet vi­hettek haza, mint ami egyéni gazda korukban jutott a család­juknak.
Én közben megtisztelő, felelősségteljes feladatot kaptam. Ta­nácselnök lettem a falunkban. Így aztán „felülről” is, meg „be­lülről” is részt vettem a további szervezőmunkában.
— Mi volt ez?
— A fejlődés igénye új feladatokat adott. Elkezdődött a fa­lunkban is a termelőszövetkezetek erősítése. Ennek egyik for­mája az egyesítés volt. Nálunk négy téesz működött. Ebből előbb
kettő lett, majd a 70-es évekre — lépést tartva az országos helyzettel — ez a két téesz is egyesült. Megvalósult az egy fa­lu — egy tsz elv. Csorvás (is) termelőszövetkezeti község lett. Létrejöttek a nagyüzemi gazdálkodás kibontakozott feltételei. És hogy a téeszünk jól él vele, s jól érzik magukat a téesztagok, annak számtalan jele van. Kibírják a megyei, de az országos összehasonlítást is. De ezek ténybeli felsorolást igényelnek, ez nem visszaemlékezés! téma.
—   Hát akkor mivel zárjuk ezt a beszélgetést?
—   Talán azzal, hogy lerögzítjük: jól választottuk az új éle­tet akkor, 1948-ban az Új Élettel.
És most is lehet újat keresni, találni a mai téesz-tagoknak, a mi fiainknak is. Az újaknak az útját mi akkor mennyiségi növekedéssel „köveztük” ki. Az ő mostani „kövük” ehhez a ter­melékenység, hatékonyság. Meg szív, lelkesedés, odaadás. Mint amilyen nekünk volt akkor.
Hadd kívánjak nekik ehhez az új út „kövezéshez” szor­galmat, egészséget. És akkor az úton az egykori alapítók, a mai nyugdíjasok is jól járnak.


GÉPÁLLOMÁSIAK

A címszónál felütöm az Új Magyar Lexikont: „Gépállomás, gép traktorállomás: mezőgazdasági gépeket üzemeltető állami vállalat; nálunk önálló jogi személy, gépeivel díjfizetés ellené­ben szerződés alapján elsősorban mezőgazdasági szövetkezetek­nek, de egyéni gazdák részére is végez munkát... szervezésü­ket 1948-ban kezdték meg ... Fő feladatuk, hogy jó minőség­ben és olcsón végezzék el a termelőszövetkezetekben jelentke­ző munkát, ugyanakkor nyújtsanak műszaki segítséget az egyé­ni gazdaságoknak is.”
Megnéztem a közölt adatfelsorolást is, amely szerint „1948-ban Magyarországon 110 gépállomás működött. Állótraktorral együtt 3897 db géppel.”
Ez országos adat csorvási helyzetképéről beszélgetek Simon Istvánnal, Szabó Mihállyal és Szekér Józseffel, akik dolgozóik voltak az üzemnek.
— Ebből a 110 gépállomásból egy Csorváson alakult 1948ban. Hogyan tudták meg ezt a helybéli lakosok, és. hogyan fo­gadták a hírt?
S. I.: Egy kicsivel élőbbről kezdem, ugyanis az én találko­zásom a traktorral korábban kezdődött. 1947-ben nősültem. Apó­somnak volt egy Hofferja. Mint családtag, én lettem a vezető. Bérmunkát vállaltunk egyéni gazdáknak. Eközben hallottam én a várható telepítést. Láttam az építkezést is az egykori Reck-tanyán. 1948 tavaszán létesült itthon a gépállomás.
Aztán 1950 telén — nyilván a várható fejlesztésre készülve —   három hónapos traktorvezető-képző tanfolyamra toboroztak résztvevőket. Jelentkeztem én is. Mondom, hogy én vezettem, de úgy gondoltam, hasznos lesz, ha többet tudok. Eredménye­sen végeztem. Alig száradt meg a tinta a tanfolyam-bizonyít­ványomon, megkérdezték, nem volna-e kedvem ahhoz, hogy gép­állomási dolgozó legyek. Igent mondtam.
Sz. M.: Én a Brucellán dolgoztam abban az időben. Ott nem tanfolyami képzésben, hanem egyénileg tanultam meg a trak­torkezelést. Traktoros beosztásban dolgoztam. 1952-ben kerül­tem át — kérésemre — gépállomásra.
A gépállomás létesítésének híre — mint partnereim elmond­ták — gyorsan járt. Az újgazdák lelkesedéssel fogadták, de vol­tak ellenzői is — főleg az igával rendelkezők körében. Hírhedt kifogás volt az ellenagitációban, hogy „a traktor nem trágyázik a barázdába”. A fejlődés, a végzett munka azonban mindenki­vel megláttatta, mi az igazság. Az ellenzők tehát kudarcot val­lottak.
— Milyen szervezetet találtak belépésükkor? Milyen rend­szerben dolgozott a gépállomás?
S. I.: Brigádokba voltunk osztva. Nem emlékszem pontosan, hány brigád volt. Azt tudom, egy brigád állományába 8—10 erőgép tartozott.  erületileg a gépállomáshoz tartozott Geren­dás és Telekgerendás is.
Az esztendőt az évszakoknak megfelelően kampányokra osz­tották. Egy-egy kampány kezdetén, végén termelési értekezlet volt. A vezetés ilyenkor értékelte a munkánkat és megbeszél­tük a következő időszak fő feladatait: tavasszal a vetés és ki­egészítő munkák, nyáron a cséplés, ősszel a vetés, mélyszántás, télen a javítás volt a fő téma.
Sz. M.: A gépállomásunk segítette a téeszeket, de dolgozott az egyéni gazdáknak is. Ez elvi kérdés volt — no, meg a mai egyéni gazda a holnapi tsz-tag, így számoltuk. Pista például, pontosabban a brigád, amelyikben dolgozott, eleve tsz-be volt beosztva. Ez azt jelentette, hogy a termelési értekezlet után oda vonultak és 3 hónapig nem is láttuk. Neki a téesz adta a felada­tot.
Én egyéni parasztoknak dolgoztam. Ez abból állt, hogy jártam a dűlőt, szerveztem (vagy engem kerestek meg és hívtak), szántottam és a díjat is beszedtem, elkönyveltem, befizettem. Szóval a magam ügyintézője is voltam.
— Milyen munkarendben dolgoztak? Jóska, te olyan csend­ben vagy, hadd kérdezzelek erről téged.
Sz. J.: Nem szóltam, hiszen én fiatalabb vagyok a szakik­nál. Ők felnőtt emberként álltak munkába. Én ’54-ben kerül­tem oda. Akkor szereltem le. November 4-én jelentkeztem felvé­telre. Másnap már ülhettem is egy Hoffer G—35-ösre, és irány a telekgerendási határ. Emlékszem, perjeföldet törtünk. A gépre két ember volt beosztva: vezető és segéd vezető. 12 órát tartott egy műszak — a gép ment éjjel, nappal.
Anyáméktól hallottam egy nótát: ... kemény a föld, a gőzeke se járja — így van egy sora. Hát a mi ekevasunk se akarta jár­ni. A segédvezetőm két hétig volt velem — otthagyott. Lehet, hogy a seregben én megedződtem?
— Milyen a traktorosmunka?
— Egyhangúság jellemzi. A fizikai erő sem lényegtelen, de talán lelkierő több kell hozzá. Az ember csak vezet, nincs kihez szóljon. Legfeljebb egy madár rebben fel a barázdából. Különö­sen éjszaka unalmas.  Legjobban azt szerettem, ha többen szán­tottunk együtt. Akkor az ember versenyez egy kicsit. A minőségre persze, ügyelni kell. Ellenőrzött a tulajdonos, a brigád vezető, meg a saját lelkiismeretünk. Nem tudok róla, hogy ross munkáért kellett volna megválni valakitől.
— Anyagilag megérte traktorosnak lenni?
— Jó pénz volt a borítékban, de meg kell hagyni, nem ad­ták ingyen. Ha valaki elment, az nem a kevés kereset miatt tette.
— Csökkent, stabil maradt vagy nőtt a gépállomány az idő múltával?
S. L: Feltétlenül fejlődött. Sőt a gyarapodás minőségi fejlő­déssel volt azonos. Úgy tudom, a megalakulás zömmel az ura­dalmaktól maradt erőgépekkel, munkagépekkel ment végbe. A termelés beindulásával, fellendülésével gyári új gépeket kap­tunk, s ezek műszakilag fejlettebbek voltak annál, amit kezel­tünk.
Sz. M.: Nyugodtan állíthatom, hogy mintegy tíz év leforgása alatt a gépesítés foka színvonalasabbá vált, mint az egykori ura­dalomban volt.
Megmutatta előnyét a szocialista nagyüzemi rendszer. Az én reszortom, az egyéni gazdák földjének megmunkálása fokoza­tosan csökkenni kezdett.
— Valami sztori történik a traktorossal?
Partnereim összenéztek. Végül is Szekér József szólalt meg.
—   Velem nem történt különös. Merthogy már az sem volt különös, ha a traktorülésről mentünk szilveszterezni. Sok volt a munka. Azért az ’58-as szilveszter mégiscsak különleges volt. A kétegyházi gépészképző szakiskolán voltam akkor.
— Mi ebben a sztori?
— Hogy egyben megszűnt a beosztásom a csorvási gépállo­máson. Benne van a személyi igazolványomban.
—   ?
—    A csorvási gépállomás betöltötte hivatását. 1959. január 1-jétől orosházi gépállomás elnevezéssel működött.
Az országos statisztika szerint ez időben 250 gép és traktor­állomás volt. Erőgépeinek száma: szántó traktor 12 083, univerzáltraktor 3221, a traktorállomány 15 LE-s traktoregység­ben kifejezve 15 559 darab.


EGYIDŐS A SZABADSÁGGAL

Hetek óta vibrált a levegőben, hogy valami rendkívüli fog történni. Valakik féltek, valakik meggyőződötten pozitív vál­tozást vártak. Mások, a többség, múltba néző és jövőbe látó gondolatok bizonyossága nélkül — persze azért nem remény­vesztetten  — tette a mindennapi dolgát. A nap úgy kelt fel, mint máskor. Ám déli fénye már nem azt a kort ragyogta be, amit reggel.
1944 októberét írtuk.
Csorvás népére ráköszöntött a szabadság.
Egy háznál új családtagot vártak. Fiú lett az újszülött. A le­ánytestvér immár nővérré lett. Ezentúl ketten osztozkodnak majd a kenyéren, játékon.
Milyen sorsra született a kis jövevény?
Szemben ülök Murvai Jánossal, aki 1944. október 15-én lát­ta meg a napvilágot. Egyidős a szabadsággal.
Kérem, beszéljen az életéről.
Egyszerű szavaiból egyszerű munkásélet mindennapjainak filmkockái látszanak leperegni. Belőle kitetszik az ember meg­elégedettsége.
— Gyermekkoromról anyám elbeszéléséből vannak emlékeim.
Tőle tudom, hogy apám hadifogságban volt. Szüleim a felsza­badulás után földet kaptak. Nagyapám segítségével kis tanyát építettek rá. Ott laktunk. Anyám esténként édesapámról beszélt, meg a rossz emberről, aki szakállas, és nekem, kisfiúnak akkor sem szabad elmenni vele, ha cukrot ígér.
Hároméves lehettem. A tanyaudvaron játszottam a kutyám­mal, amikor egy szakállas ember jött. Féltem, s kiáltottam anyámnak. Ő jött is mindjárt, de én a „rosszember” elől elfu­tottam. A szomszédból szedtek elő. A bácsi, akit én nem ismer­tem, akit „rosszembernek” néztem, az édesapám volt.
Elemi iskolás koromtól már személyes emlékeim vannak. (Ak­korra öcsikém született, hárman lettünk testvérek.) A volt Rudolf-majori iskolába jártam. Ez osztatlan iskola volt, alsó és fel­ső tagozatosok együtt jártunk. Földi Kati néni és Szendrey Nán­dor tanító bácsi vesződött velünk. Úgy mondom, vesződött, mert emlékezetem szerint sem jó tanulók, sem jó viselkedésűek nem voltunk. Közepesen vagy valamivel az alatt végeztem el az ál­talánost.
Akkorra már bejöttünk lakni a faluba. Tizenötödik éves vol­tam. A „hogyan tovább”-ot én döntöttem el. Hallom én mosta­nában, ha megkérdeznek valakit, mikor határoztad el, hogy . . . leszel, azt mondja: én már hároméves (vagy mondjuk nyolcéves) koromban akartam lenni. Nem mondok én erre semmit. Én ennyi idős voltam, és Gerendásra mentem dolgozni az állami gazdaságba, örültem, mert fiatalom jól kerestem. És ember­számba vettek.
Nem mondom, később már lett volna vágyam. Akkoriban épült Orosházán az üveggyár. Toboroztak is leendő munkáso­kat. Tetszett volna a dolog, de ...
Édesapám beteg lett. A szabályok meg a becsület is úgy kí­vánta, hogy a téeszben — ahová a földjével belépett — egy valaki dolgozzék. Az én lettem a családból.
Jól kerestem. Elértem már a férfikor küszöbét, csak át kel­lett lépni rajta. Ám ezt nem egyedül tettem. 1965-ben megnő­sültem. Egy év múlva fiunk született, ő is János.
Igyekeztem becsülettel helytállni. Gondolom, a vezetőség is így látta és elismerte, mert 1969-ben háromhónapos fejőgépke­zelői tanfolyamra küldött. Megtanultuk a bevezetésre kerülő technika csínját-bínját.
Ügy éreztem, nőtt a becsületem. És a munkaegységem is gya­rapodott. Mennyiségben is, meg értékben is.
1986 elején bizonyos átszervezés következett be. Kevesebb emberre volt szükség az állattenyésztésben . . . Nem becsülöm le a paraszti munkát, hiszen 15 éves korom óta azt csináltam, de akkor újra előjött gondolatomban az üveggyár.
Szándékomban állt menni, és úgy adódott, hogy hívtak is. A vezetőség nem gördített akadályt.
Így hát 1986 május óta üveggyári munkás vagyok, a húzó­üzemben gépkezelő. Persze, még csak tanulok, tanulva dolgo­zok. De szerénytelenség vádja ne illessen, jó munkáért már kaptam prémiumot.
Tudom, megkérdezi, hogyan vélekedek a sorsomról, meg va­gyok-e elégedve?
A fiam felnőtt, szakmája, tisztes munkahelye van. Apám — családunk örömére — még él. Korábban is meg mostanában is el-elbeszélgetünk erről. Apám cseléd volt az uradalomban. Ha abba a korba szülétek bele, magam is mire vihettem volna? Tudom, ez az én személyemre nézve véletlen, hogy milyen tár­sadalmi rendszerbe születtem. De szerencsésnek tartom magam. Falunk a szemem előtt bővült, gazdagodott. És vele lakóinak az élete, benne az enyém — ha nem gondok nélkül is — fejlő­dött.
Munkáséletem nagyobbik részét már letöltöttem. Már kevesebb van hátra a nyugdíjig, mint ami eddig eltelt. Meggyőző­déssel mondom, össze tudom vetni apám sorsát az enyémmel. De én a sajátomat már nem a múlt rendszerhez hasonlítom. Kibírja az a próbát önmaga korábbi éveihez viszonyítva is.
Elégedett ember vagyok. S tudom, minek köszönhetem sor­somat.
Minden erőmmel azon leszek, hogy családunk segítse a fia­mat, ő meg vigye többre még nálam is. Megvan rá minden le­hetősége.
Bevallom, a találkozásra készülve kigondoltam néhány kér­dést, amit felteszek. Figyelmesen hallgattam partnerem minden szavát. Nem tartottam szükségesnek belekérdezni mondataiba, így aztán jó kívánságomat előre bocsátva csak az utolsót mond­tam:
— Ha majd nyugdíjas lesz, eljöhetek-e megkérdezni, hogy él, aki egyidős a szabadsággal?
Mosolyogva azzal nyújtott kezet, érjük meg, egészségben.


         
AKINEK MEGADATOTT,
HOGY A LEGTÖBBRE EMLÉKEZZÉK

Szász Gábornéhoz köszöntöttem be. Nem volt nehéz odatalál­nom, hiszen ő családunk régi ismerőse. A mi (volt) házunktól csak egy fél utca hozzá az út.
Szíves szóval üdvözölt. — Beszélgetni jöttem egy kicsit —   mondom neki. Észrevettem, hogy kissé elkomorodik.
—   Nem érek rá, fiam — adja a választ. Tudod, egy pesti új­ságírót várok. Én vagyok Csorvás legidősebb lakosa, ezért akar velem találkozni.
—   Erzsi néni, én vagyok az az újságíró.
—   Nahát! Mindjárt nyomok egy barackot a fejedre, hogy nem így kezdted! Vagy az érdemli, aki nem mondta, hogy té­ged várjalak?
A „barack” elmaradt. És mi igen jól elbeszélgettünk.
Erzsi néni láthatóan jó egészségnek örvend. Elmondta, már nyolc éve annak, hogy orvoshoz kellett mennie.
Megkérdeztem, mivel telik el egy napja? Példának az elő­zőeket vettük.
—   Nem kelek korán. Elkészítem, s elfogyasztom a reggeli­met. A kertben dolgozom délig. Most például diót szedtem össze. Ebéd után a virághagymákat tettem el jövőre. Voltam kint a piacon is, megérdeklődtem, mennyiért veszik a diót. Majd meg­töröm. Tisztítva többet kapok érte. Korán szoktam lefeküdni. Azért estefelé már elfáradok.
A nők kora — ugye — „titok”. De ha már Erzsi néni a falu legidősebb lakója, mégiscsak meg kell tudakolni, mikor szüle­tett. Gondoltam egyet, s megkérdeztem a személyi számát, íme- 2 91 07 12 0658.
— Szép hosszú időt ért meg Erzsi néni.
— Bizony, fiam, én már sok rendszert megértem. Ilyet nem sok ember mondhat el magáról. De nem vagyok öreg. Csak többre emlékszem. Iskolába jártam már, amikor még nem írtunk kilencszázat. Már tudtam olvasni, kalendáriumban Ferenc Jó­zsef képe volt. Igen, ez az Osztrák—Magyar   Monarchia. — Ki volt utána? Mondom neki, hogy a Károlyi kormány. A magyar polgári köztársaság. — És volt a kommün. Kár, hogy csak rö­vid ideig. Aztán a vitézek voltak meg a grófok. Az hosszú volt, szegények voltunk. (Az a hű, ha  leírom, hogy ő a vitézi címet kapott, rendszerhez hű birtokosokra gondolt, én címadományo­zójukat is megemlítem: vitéz Nagybányai Horthy Miklós, hiszen Erzsi néni a nevével fémjelzett kizsákmányoló rendszerre utalt.) — Aztán jött ez a nekünk való világ — foglalta össze korát, meg a társadalmi változásokat.
Az emlékei felől érdeklődtem. Aztán ..alkudoznom" kellett, hogy csak egyet-kettőt mondjon, mert végül nem tudok válasz­tani.
— Én az életemben végig kísértem ennek a falunak a növeke­dését. Mikor mi esküdtünk (megnéztem, a dátum: 1909. janu­ár 5.), még az öregfalu is foghíjas volt. Most meg az én lá­baim már nem bírnák körbejárni területét. Kis falu tanyáján születtem, most meg nagyközségben lakom. Jól mondom? Em­lékszem, a háború alatt mi, asszonyok zsákoltunk csépléskor. Igaz, nem erőfitogtatásból, hanem az embereket elvitték az olasz frontra, meg Galíciába. Ez a másik háború is falta az embere­ket. Számoltan én ezt itt, a mi utcánkban is. Nem szeretem a háborút.
— Erzsi néni. Ez a beszélgetésünk a Csorvás történetéről szóló kiadványba kerül. Mit mond a helybéli fiataloknak? Majd olvasni fogják.
—   Azt. hogy éljenek egészségesen. Gyarapítsák a falunk la­kosságát. És kívánom, hogy béke legyen, hogy nagy kort érhes­senek meg. Olyan jó dolog hosszú időre visszaemlékezni.
Én meg szívből megköszönöm, hogy részese lehettem ennek a találkozásnak falunk legidősebb lakójával.
VII.

TERVEK AZ EZREDFORDULÓIG
  
Történeti leírásunkat 1985-tel, a VI. ötéves terv befejezésével zártuk.
Ami a mostani jelent, községünk fejlődésének közelebbi és távlati tervcéljait illeti, azt. a pártbizottság és a nagyközségi ta­nács a gazdasági események fejlődésének meghatározott ada­tokon alapuló számítása, s a lakosság véleményének, javaslatai­nak meghallgatása után fogalmazta meg. Egyetértőleg két, pon­tosabban kettős alapelvet tartott szem előtt: a lakosság kollek­tív és egyéni gazdasági-anyagi fejlődésének, s ezen keresztül szociális tudata növelésének elősegítését. A gazdaság fejlesz­tése és az ellátás javítása tehát azt szolgálja, hogy a lakosság közérzete szilárduljon, száma növekedjék, többségük találja meg számításait helyben, ne érezze szükségét más helységekbe való elköltözésnek.
A lakosság ellátásának javítása érdekében elsősorban az élelmiszerellátás feltételeinek korszerűsítését tervezzük. A VII. öt éves tervben új ABC épül. A vendéglátás rekonstrukcióval tör­ténő fejlesztésének kiviteli tervei már készülnek.
A szolgáltatásban a kor igényeinek megfelelő körülményeket szolgáltatóház létesítésével kívánjuk megteremteni.
Az intézményhálózat korszerűsítésének kiemelt feladata az Általános Művelődési Központ fejlesztése. A VII. ötéves terv­ben egy nyolctantermes általános iskola épül, tanuszodával. Folytatjuk az Időskorúak Gondozási Központjának bővítését.
A következő években nagyobb gondot fordítunk a környezet­védelemre. A VII. ötéves terv feladata a szennyvízelvezetés ta­nulmánytervének elkészítése. Elkészítjük a község fásítási ter­vét, rendbe hozzuk a csapadékvíz-elvezető árkokat, több fát, vi­rágot ültetünk a közterületekre. Tervet készítünk természeti ér­tékünk, a Volga menti hérics termőhelyének megóvására. Mind­ezekben tovább is számítunk a lakosság segítőkészségére.
Az építtetők igényeinek megfelelően a lakásépítésben a jövő­ben is a magánerős családi házak építése lesz a meghatározó. A Barátság Lakásépítési és Fenntartó Szövetkezet keretében a korszerű sorházak kivitelezésének lehetőségét ezután is bizto­sítjuk. Középtávú tervidőszakonként a községben 150 lakás meg­valósításával számolunk. Segítjük és támogatjuk a meglévő la­kásállomány felújítását, korszerűsítését.
A közműépítés területén azzal számolunk, hogy 1987 végéig minden utcába jusson el a vezetékes földgáz. Folytatjuk a bur­kolt utak építésének programját. Évente két-három utca kap szilárd burkolatot. Szorgalmazzuk az elavult járdahálózat felújí­tását, mindenekelőtt lakossági összefogással. Folytatjuk a ke­rékpárutak létesítését.
1990-ig megteremtjük a feltételeit annak, hogy az idős em­berek részére egészségi állapotuknak és anyagi helyzetüknek megfelelő segítséget nyújthassunk. Foglalkozunk nyugdíjasház építésének gondolatával is.
A közlekedés területén célunk, hogy a vidékre járó lakosság korszerű körülmények között utazhasson munkahelyére. A hír­közlés fejlesztésére csak az 1990-es évek elején gondolhatunk. Ekkor lesz lehetőség arra, hogy bekapcsolódhassunk a távhívásos rendszerbe.
Az ezredfordulóig tervezzük növelni a munkahelyek számát, és arra törekszünk, hogy az iparban és a mezőgazdaságban dol­gozók a környező városok üzemeiben elérhető jövedelemhez helyben hozzájussanak. Hosszabb távú terveink között szerepel  egy 80—100 főt foglalkoztató ipari üzem telepítése is.
Hisszük és reméljük, mert nincs okunk kételkedni benne, hogy egészségesen fejlődik a népszaporulat és gazdaságaink, s a felépülő üzem munkáskezet is találnak.
A felsorolt tennivalókat hosszú távú településfejlesztési ter­vünk tartalmazza. Célunk, hogy ezek megvalósulásával lakóhe­lyünk tovább épüljön, szépüljön, lakói elégedettek legyenek, erősödjék patriotizmusuk.

Bízunk benne, hogy   az előttünk lévő (szűk) -másfél évtized­ben végzett szorgos munka meghozza gyümölcsét, átrajzolja községünk természeti és gazdasági térképét. S mindezzel Csorvás nagyközség eredményesen pályázhat a kisvárosi címre.
Vissza a tartalomhoz