Vadpedagógia
Baráth Lajos
A vadpedagógus
Csorvás 2006.
(Második kiadás)
-
Biblotéka füzetek 2. | |
Kiadja: a Biblothéka alapítvány | |
Szerkesztette: Kasuba István A képeket Dohányos András gyűjtötte | |
Szkennelte: Zavada Zsolt Szente Károly |
-
Előszó
Még használni akarok!
Ezt kiáltja a végtelenbe hangtalanul minden reggel az igazi pedagógus, amikor a NAP felkeltét várja. Este úgy szenderedett álomba, hogy elég volt. Csendre vágyik nyugalomra. Kételyeivel küszködik: megtett-e mindent, hogy környezetében derengjen a világosság, hogy a rá bízott gyerekek szemében felvillanó fény rezonáljon a NAP sugaraival? Volt-e ereje ahhoz, hogy féltse, óvja tanítványait az elembertelenedett világ árnyékaitól? Tudta-e őket mindenek felett álló szeretetével a fény felé fordítani, hogy hunyorogva, később kitágult szemekkel keressék a VILÁGOSSÁGOT?
Minden ébredés az elégedetlenséget hordozza. Az elhatározást: ma együttesen elhessegetünk néhány felhőt, fényesebben ragyoghat a NAP. Öröm, ha ott vannak a társak, akikkel, kéz a kézben tágulnak az ösvények, katarzis, ha az út végén nincs visszhangja a változatlan energiát kibocsátó szónak.
Kevés pedagógus osztja meg ezeket az érzéseket másokkal. Most abban a szerencsében részesültünk, hogy a szerző - Baráth Lajos - tűnődéseit olvasva betekintést nyerhetünk egy olyan lelkületbe, amely tükrözi a dolgos munkanapok keserveit és a mindennapos újrakezdés csodás szépségeit.
Ha tehetném, kötelező olvasmányként írnám elő ezeket a sorokat a pályára készülő „ifjú titánok” részére, had lássák mi mindent rejt majd egykor az ő zsinórra függesztett tarsolyuk is.
Mert a NAP fényének színképe számtalan árnyalatot tükröz. Mint a szerző soraiból láthatjuk, benne van sok hálás gyermekarc. Benne vannak géniuszok József Attila, Bartók, az egyszerű ember (Kerekes István) tisztelete, az eltökélt szándék múltunk értékeinek megismertetésére, az emberi kapcsolatok által létrehozott kincsek gyarapítására, a MÉG HASZNÁLNI AKAROK! Belső késztetés kibontakoztatása.
Tanár Úr! Tegyen még boldoggá sok éven át a NAP őszinte mosolya.
Szilágyi Menyhért
polgármester
-
Pályaválasztás - sorskérdés
Curriculum Vitae
Lelkesedést, erőt, akarást, kitartást a kiscsorvási (roszcsorvási, szenespusztai) gyermekektől, szüleiktől, az ott élő, keményen dolgozó emberektől kaptam. A sors kegyes volt hozzám, mert megajándékozott egy szeretetben, tapasztalatokban gazdag évtizeddel.
A pályaválasztás sorskérdés. Gyemnek, szülő, pedagógus együttes kényszerű helyzete is lehet. Ez volt, van és lesz is. Életutam is ezzel, a lehetőségek közötti választás kényszerűségével kezdődött. Vagy inkább véletlenszerűség?
Szüleim egyszerű emberek voltak. Szorgalmas cseléd-napszámos, földművelő ősöktől örökölték hasonló „szakmájukat". A szűkös anyagi körülmények ellenére is fontos volt számukra, hogy valami(valaki) legyen belőlünk. Mindhárman két leánytestvéremmel érettségzhettünk Jómagam 1953. június 20-án közgazdasági technikumi oklevelet szereztem képesítő vizsgabizottság előtt. Már ez év őszén állást kínáltak egy helybéli mezőgazdasági üzemben; itt lehettem volna képesített könyvelő, vagy vállalati tervező, akár statisztikus is, de „főfoglalkozásom" a labdarúgás lett, ugyanis ez az üzem szponzorálta a község fodcsapatát. Valamit láttak bennem az illetékesek, és azért dugtak be ebbe a „bujtatott" állásba, hogy megtartsanak a sportegyesület használható tagjának. (Elege is volt belőlem a főkönyvelőnek, mert többet látott a labdarúgópályán, mint az íróasztal mellett.) Őszintén megvallva sohasem kedveltem a hivatalszobákat, a számok világa is idegen volt nekem, dehát aktatáskás munkát kaptam, és szüléimet büszkeséggel töltötte el az a tudat hogy csemetéjükből "irodista" lett.
Az ötvenes évek nagy „kulturális forradalmának" hullámai, a népi kollégiumok, a kedvező továbbtanulási ajánlatok engem is foglalkoztatni kezdtek. Nem akartam asztalhoz kötött, könyökvédős, görnyedt hátú „irodakukac" lenni. Jobban vonzott az egyenruha. Egy vasúti -vagy katonatisztképző? A kettő közül az utóbbira esett választásom. A Kilián Laktanyába szólított felvételizni a „Behívóparancs". A légvédelmi - tüzértisztin betelt a létszám, gépesített-gyalogostisztképzőt nem vállaltam. Így egyelőre megmaradtam eredeti foglalkozásom mellett.
1953 karácsonya körül éppen hazaérkeztem a munkahelyemről, amikor bekopogott hozzánk Kiss Ferenc, a Csorvás - külterületi iskolák igazgatója egy ajánlattal: képesítés nélküli nevelőre lenne szükség a Csorvás - Kiscsorvási tanyai iskolában, és rám gondoltak. A községi pártbizottság és a tanács végrehajtó bizottsága is támogatja az elképzelést, és ha vállalom, akkor januárban startolhatnék a pedagógus pályán, megkezdhetném a munkát, mondta. Addig a megyei tanács oktatási osztálya és a járási hivatal is megerősítené kinevezésemet. S e mellett kedvezményes továbbtanulási lehetőségeket is emlegetett. Karácsony másnapjáig kértem és kaptam gondolkozás időt.
Szüleimnek és nekem is tetszett a csábító, akkoriban még igen nagy tekintélynek örvendő foglalkozás. Családunkban nagy tisztelettel, nagyrabecsüléssel szóltak mindig mindenkori tanítóinkról, tanárainkról. Az ö szavuk, tanácsaik szent és követendő volt. És most itt a választás kényszerűsége, kitörés a hagyományos szokásfoglalkozásokból egy felemelően szép hivatás felé. Tanító lesz a családban! Szinte hihetetlen. A korábbi évtizedekben ritkaságszámba menő volt, ha egy parasztcsemete iskolázott „úri" emberré nőtte ki magát. Egy-kettő előfordult a mi famíliánkban is. De tanító, az még sohasem. (Büszkén jelenthetem, hogy feleségem és öt gyermekünkből három követte „példámat’, s a szűkebb rokonság még rajtuk kívül öt pedagógust „adott" a társadatomnak.)
Földrajzóra.
"1954. Január 15-töl meghatározatlan időre kinevezem a Csorvás - Kiscsorvási Állami Általános Iskola felső tagozatára képesítés nélküli nevelőnek.” - Vettem tudomásul, miután örömmel igent mondtam a rmegtisztelö felkérésre.
Ekkor még nem tudhattam, hogy milyen megpróbáltatásokkal és küzdelmekkel terhes, de ugyanakkor sok örömöt, sikerélményt, éIettapasztalatot nyújtó, gazdag évtized előtt álltam.
1954 tele kíméletlenül bánt a nagykabátos, nagykucsmás, nagycsizmás, hátukon tarisznyájukat cipelő, 6-14 éves korú tanyai gyerekekkel, akiknek több kilométert kellett a sokszor 30-40 centiméteres „hótorlaszokon" átbukdácsolniuk, hogy végre megpihenhessenek az óriási vaskályhák enyhet adó körében, az ódon iskola tantermeiben. És akkor egyszeriben megjelenik közöttük egy falusi 18 éves emberke, aki ugyanúgy, mint ök, hajnal ötkor, vaksötétben indult el, hogy „toronyiránt", a „hómezökön" át, kutyák és farkasok" között átvergődve találkozzék az ismeretlenekkel, az ismeretlennel. Mily meglepő volt Sohasem láttuk egymást, és mégis, akik nem voltak fagyossá dermedve, rohantak a sűrű hópelyhek ködös fátylából kibukkanó alak felé és bácsinak szólították, tanító bácsinak. Olyan érdekesnek, olyan édesnek tűnt. Benn a meleg falak között, itt-ott síró-szipogó arcocskák elfehéredett ujjacskái nyúltak az érkező felé, aki ösztönösen megérezte, hogy egymás fázó kezét, együtt kell meleggé dörzsölnünk. És meleggé váltak a szívek is. Talán az első találkozáskor nem is az üdvözlés volt a lényeg, hanem a lassan felcsillanó szemek tiszta fénye, tükre, a bátortalanul huncuttá váló mosolyok bizalmat sugárzó, befogadó ragyogása.
Tarnai Jánosné és Németh Mária tanítónőkkel a kiscsorvási tanítványok között.
Ez a feledhetetlen első találkozás végleg megpecsételte sorsomat, pedig fogalmam sem volt, hogy a gyakorlatban mi is az-az oktató - nevelő munka.
Az első napok, hetek a „mélyvizet" jelentették. Szerencsére voltak „kapaszkodóim", akik könnyítettek az „evickélésben". Kiss Ferenc igazgató, Nagy Pista bácsi, járási szakfelügyelő, és nem utolsó sorban Tarnai Jánosné tanító néni, aki az alsó tagozatos tanulócsoportot vezette. Rámzúdultak az eddigi életemben sosem hallott és használt oktatáselméleti alapkérdések, amelyekben lassan, lépésről lépésre el kellett igazodnom, csak úgy spontán, csakazértis, konok elhatározásból, autodidakta utat keresve egészen addig, amíg feletteseim jó szándékú tanácsára jelentkeztem a Szarvasi Állami Tanítóképző Intézetbe, ahol abban az időben úgy látszik férfiakkal is foglalkoztak. Itt 1956. február 25-én különbözeti vizsgát kellett tennem és szeptember 8-án tanítóképzői érettségi után általános iskolai tanító oklevelet kaptam. Az 1954/55. és1955/56. tanévben képesítés nélküli nevelőként, működésemet gyakorló tanítójelölti állapotnak tekintették Ez a két év hihetetlenül sokat jelentett pedagógussá érésem zsenge szakaszában. Önbizalmam is erősödött, most már nem vagyok „kontártanító", becsülettel megdolgoztam „szakmásításomért”. De sokszor elolvastam az oklevelem megnyugtató zárósorait: "... a szabályszerű követelményeknek megfelelt, ezek alapján az 1950 : 43. tv. 13. §-a értelmében magyar tanítási nyelvű általános iskola alsó tagozatában tanításra jogosult." Szerettem volna végig futni felemelt kezemben lobogtatva szülőfalum utcáin, a sportpályán, a sok kilométeres dűlöutakon a pusztában, a tanyák között be az iskolámba gyermekeim közé: nézzétek, itt van, megszereztem, mostantól igazi tanítótok lehetek. De jó is volt Perig nagyon nehéz volt.
Más elkötelezettségeimnek is eleget kellett tennem. Sporttevékenységemről már szóltam, aminek ikertestvére a rendszeres edzésmunka. Az erőnlétem, a kondícióm stablizációja naprakész volt minig, naponta kijártam Csorvásról télen-nyáron, hóban-sárban gyalog vagy kerékpáron, amikor megkezdődött a szezonra való felkészülés időszaka. A bajnoki fordulók heti két edzésadagja (kedd, csütörtök), kötelező játékosértekezietek (szombatonként), és a vasárnapi mérkőzések tették színesebbé napjaimat. De a közélet sem maradt ki a heti, havi műsorból, részese voltam ifjúsági programoknak, a DISZ - szervezet vezetőségi tagjaként, községi titkáraként működtem közre.
"A kiscsorvási iskola jellegzetes tanyai -és nem „tanyasi"- iskola. Három tanterem, tanítói lakás, kert, gazdasági épületek. Mellette focipálya, távolabb a Gazdakör épülete. Mindenfelé gazdag szántóföldek, takaros tanyák. Villany nem volt, de telefon igen." emlékezett Sándor Lajos barátom és kollégám egyik későbbi írásában. És valóban jól emlékezett.
Idekerülésünk előtt fél évszázada szolgálta már a kultúrát ez az épület. Ezt a szolgálatot kellett nagy alázattal folytatnunk. (1907. januárjában tárta ki először kapuit). Az akkori tervek még csak egy tanítói lakást és egytantermes iskolát tartalmaztak.1952-ben új tanteremmel bővült ez időtől két tanerős lett. De a tanulólétszám erőteljes növekedése miatt 1953-tól már három tanulócsoport működött. És ezért volt rám szükség harmadik tanerőnek. Kezdetben nem is tudom milyen módszerrel tanítottam. Csak olyasmit próbálgattam, amit általános- és középiskolás koromban a tanítóimtól, tanáraimtól láttam. Persze, szigorúan szűrve, csakis a szép órai emlékeket kíséreltem meg ösztönösen újrateremteni, munkám során hasznosítani. Elmondtam nekik kívánalmamat: csend, rend, fegyelem, tisztaság, munka; egymás tisztelete, megbecsülése, csúfolkodás, civakodás, verekedés, árulkodás mellőzve, csúnya beszéd tilos, a jókedv, vidámság, kacagás kívánatos, stb. És nem beszélünk mellé, ne legyen hazudozás, mindig az igazat akarom hallani. Nyakig merültem a munkába. Eleinte gyatrán boldogultam az önálló (csendes) foglalkozások megszervezésével. Egy osztállyal közvetlenül foglalkoztam egy fél óráig, a többiek részére erre az időre önállóan megoldandó feladatokat kellett adnom, s azt ellenőriznem is kellett. Legtöbb esetben az ügyesebb tanulókat is bevontam az önálló munkarész felügyeletébe, sőt az ellenőrzésben is tudtak segíteni nekem. (S akkor még nem tudtam, hogy ezáltal differenciáltam, készséget és képességet, sőt egy bizonyos szinten tehetséget fejlesztettem, illetve önállóságra, önértékelésre neveltem ezeket a lurkókat.)
Osztatlan iskolában 7-8. osztályosokat tanítani, minden tantárgy anyagából tökéletes vagy legalábbis az azt megközelítő ismereteket nyújtani embert próbáló vállalkozás volt. Tanulni és tanítani!! Ez kellett, hogy legyen életem mottója. Minden nap minden órájára nagyon fel kellett ahhoz készülni, hogy egyidöben két osztály önálló (csendes) és közvetlen foglalkozását meg lehessen szervezni. Nem is szólva arról, hogy magamnak is alaposan meg kellett tanulni a 7-8. osztály, sőt az 5-6. osztály teljes anyagát, hogy tanítani tudjam. Kezdtem rádöbbenni arra, hogy kell ismernem az 1-4. osztály tantervi követelményeit is, hiszen az alapok itt kezdődnek. A rám irányuló tekintetekből láttam az elvárást, éreztem, nekem kötelességem mindezeknek felelősséggel eleget tenni. Az itt szerzett tapasztalatok nagyon hasznosak voltak pályám későbbi szakaszaiban. Amikor osztott (belterületi) iskolába kerültem, könnyedén és gördülékenyen tudtam végeztetni a differenciált és csoportmunkáltatást.
Tanulmányoztam a főbb órajellegeket, amelyeket az adott körülmények között eredményesen alkalmazhattam; a tanulás iskolán kívüli formáit, módjait, lehetőségeit tanyán. A tanítás-tanulási folyamatban kezdtem felfedezni azokat a módszereket, amelyekkel hatékonyabban tudtam boldogulni munkám során. A tanári és tanulói segédletek, az oktatástechnikai anyagok és eszközök aktuális és rendszeres használatával a valóság teljesebb bemutatását tudtam elérni.
De körülöttem zajlottak a politikai, gazdasági és társadalmi változások, egyéni életemben is új fordulat következett be.
Nem voltam egy elszigetelt jelenség a tanyán élő emberek életében. Lassan - lassan, akarva akaratlanul minden gondjukat megismerhettem. Családlátogatások, szülői értekezletek, kulturális rendezvények, névnapok, lakodalmak, disznótorok, mind - mind alkalmasak voltak egymás örömének, bánatának megismerésére. Ahogy telt az idő, úgy nőtt a bizalom is. Az ötvenes évek elejének túlkapásai, a „padlássöprögetés", a beszolgáltatás, a kuláklista ezeknek az embereknek is nagyon fájt. Az 56-os események sem rázták meg a tanyavilág egészét. Végezték csendesen dolgukat. Annál inkább zavarólag hatott rájuk az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje az úgynevezett mezőgazdaság szocialista átszervezésének" időszaka, ahogy ők mondták az erőszakos téeszesités, amkor „behajtották" őket a kolhozba, és amikor mindenüket elvesztettek: földjüket, állataikat, mezőgazdasági eszközeiket. Említettem, hogy magánéletemben s változás történt 1958. augusztus 30-án házasságot kötöttem Fecz Klárával, és még ebben az évben kineveztek az iskola igazgató-tanítójának. Esküvőnk másnapján megtörtént a „honfoglalás", beköltözhettünk az iskola szolgálati lakásába, és megoszthattam gondjaimat, bajaimat házastársammal, aki 1960. szeptember 1-töl szintén képesítés nélküli nevelőként vezethette az 1-4. osztályos tanulócsoportot azzal feltétellel, hogy meg kell a jövőben szereznie a tanítói képesítést. Velünk dolgozott még Sándor Lajos képesített tanító bácsi is, aki a 5-6. osztály összevont csoportjába bűvölte „aranyfejű" gyerekeit. Az 1960-as esztendőben ajándékozott meg nejem első gyermekünkkel, Klárával. Ebben az évben sikeresen felvételiztem Budapesten az Eötvös Lóránd Tudományegyetem bölcsész karán, s ennek köszönhetően kérésemre átirányítottak Szegedre és a József Attila Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karának magyar történelem szakos, levelező hallgatójaként felsőfokú tanulmányaimat megkezdhettem.
Fecz Klára kis-csorvási tanítványaival.
1967. október 9-én nyilvánítottak magyar-történelem szakos középiskolai tanárnak, kaptam kézhez az oklevelet, miután tanulmányi kötelezettségemnek nehéz körülmények között, de eleget tettem. És tette ezt a feleségem is, aki 1961 és 1964 között a Szegedi Tanítóképző Intézet levelezőjeként folytatta tanulmányait, és az Állami Vizsgáztató Bizottság 1964. június 12-i határozata alapján nyilvánították okleveles általános iskolai tanítónak.
1960 tele emlékezetes marad. Igazi tél volt, hófúvásokkal, hózivatarokkal, viharos erejű szelekkel, vastag, torlaszokkal bővelkedő hószönyeggel lepett meg bennünket. Pedig épp most nem hiányzott, vagy mégis? Jártuk mindhárman a tanyákat, -mint népesség számláló biztosok- abban a szörnyű időben, de járták mások is, ismeretien emberek, agitátorok (aláírásra váró) belépési nyilatkozatokkal a zsebükben. Ezektől a papíroktól irtózott a tanyák lakóinak többsége. Hatalmas házőrző ebeiket szabadon engedték, hogy még a hosszú bejáróútra se bátorkodjon merészkedni az odaigyekvö, bármilyen más megbízatást is szeretne teljesíteni. Nem tudták az ablakokon át megállapítani, hogy melyik jövevény, milyen szándékkal közeledik. Féltek, nem a számláló biztosoktól, hanem az ismeretlen jövő hírnökeitől, az agitátoroktól, a politikai felvilágosítást végző személyektől, a „csajka-rendszertől". Olyan szélsőséges rémhírek is szárnyra keltek, hogy van összefüggés a népszámlálás és a termelőszövetkezetek szervezése között. Felmérik az egyéni gazdálkodók vagyonát, és azt mind be kell adniuk a közösbe - suttogták a rossznyelvek. A jól felkészített agitátorbrigádok a meggyőzés különféle válfajait alkalmazták. Elsősorban az úgynevezett „vezérparasztok" beszervezése volt a feladatuk. Igen nagytekintélyű, kitűnően gazdálkodók egyike volt itt a pusztában a középparaszt Valaczkai Feri bácsi, akit miután lakásában nem tudták meggyőzni, a katonai terepjáró hátsó ülésén „utaztatták" a határban egy éjszakán át, kétoldalt mellette ülő szomszédjai minden nemleges válasza után fegyverük tusával adtak „nyomatékot" csizmás lábujjaira elégedetlenségüknek, vagy éppen bordáit keresték nagykabátján keresztül. Úgyhogy virradatra belátta, jobb lesz a „helyes útra" térnie és könnyes szemmel, remegő kézzel alákanyarította a belépési nyilatkozatot.
1960. nyarán a Gazdakör épületének főbejárata fölött már ott virított nagybetűkkel: Petőfi Mg. Termelőszövetkezet, benn az ajtón kis tábla, rajta: Valaczkai Ferenc elnök.
A hatvanas évek elején új „színfolt" volt a termelőszövetkezet. Létrejötte, megszilárdulása a tanyai iskola életében is szükségszerű változásokat hozott. A kapcsolatok átrendeződtek; a szülők, mint termelő szövetkezeti tagok - véleményem szerint - kettős támogatást is nyújtottak ezután az iskolának. Már a megalakulás évében „együttműködési szerződést" kötöttünk: az iskola tanulói és a szövetkezet dolgozói. 1963 nyarán Göczö Andrást választják elnöknek, aki „csodákat művelt', a tagok lelkesedtek, a korábbi feszültségek oldódtak. Sok beruházás megvalósult. Korszerű szarvasmarha- és sertéstelep, baromfiólak épültek. A Petőfi Tsz szinte egy új majort, egy tanyaközpontot teremtett a semmiből. Szilárd alapú bekötőút nyújtózott, mellette oszlopok katonás sora tartotta a drága, fényt szállító vezetékeket. Hetente orvos járt ki a faluból. Még a Nagyszénás - Kondoros helyközi busz is bekanyarodott menet rendszerűen a tsz-központba. Sorsfordító a tanyán lakók életében. Mindez már a múló, most."halott" e táj.
Emlékszem, mikor az iskola tantermeiben először gyúlt ki a fény, sok gyermek szájtátva bámulta a mennyezetről lecsüngő villanyégöt, varázslat számba menő volt a falikapcsolók működése. A petróleum- és gázlámpák korszaka lejárt. A tanyavilág népének ez a közel fél évtized (1960-1964) századok lemaradását pótolta. S minden ott, ami történt a tanítványaim szeme láttára, ilyen rövid idő alatt, az tényleg csoda volt. De mindezért nagyon kemény, sokszor keserves munkával kellett szolgálniuk az előbbre lépést. A tanítás-tanulási folyamat iskolán kívüli formája lett, s nap, mint nap testközelből figyeltettük meg a történéseket. Gyakori vendégek voltunk a tsz-ben, mint „üzemlátogatók", mindig szívesen fogadtak bennünket, sohasem mondtak nemet „Szerződésünk" értelmében a termelőmunkából is kivettük részünket Az őszi mezőgazdasági munkák során tanulóink „vacakolhattak" az aszattal, a dúsan kelő búzazsengék nagy megkönnyebbülésére, a „tuskózás" kincskeresőjátéknak tűnt a hatalmas tábla gabonavetésein, mert mindenki tudta, hogyha télhó kopog a tanyákra, a „tuskóenergia" jóvoltából áraszthatta a „búbos" békéltető melegét. (A tuskózás egy olyan mezőgazdasági jellegű munkafázis, amikor a már sarjadó búza-, árpa-, zab- vagy egyéb gabonatáblákon összeszedik, majd behordják az előző évi kukoricaszárból visszamaradt gyökeres, tömött, csomós, bütykös gyökér darabjait (tuskót). Könnyű, de fárasztó munka, voltak csomózok, akik kis kupacokba hordták a gyökereket, mások vesszökosarakba rakva a dűlöút mellé szállították egy nagyobb halomba. Megint mások botokkal veregették ki a gyökérszálak közé szorult földdarabokat, hogy tüzelésre alkalmassá tegyék.) Az igénylőknek a TSZ lovasfogatai térítésmentesen „házhoz" szállították. Sok helyen elkelne ma is napjaink „gázos" világában. Más alkalommal a „pityókás" zsákok szaporodtak, mögöttük árván, üresen ásítozó burgonyafészkek gunnyasztottak. Majd ízesen-zamatosabb, édesebb napok gördültek a szorgos gyermekkezekre: gurult a dinnyeföld, a maga „nehézségeivel". Másnap az iskolaudvarán hatalmas dinnyehegy köszöntötte a tanulókat, s mindenki hazavihette a maga kompetenciáját S mindez, az úgynevezett „társadalmi" tevékenység hétvégeken vagy a tanítás befejeztével, délutánokon zajlott önként, szívesen, mert tisztában voltak munkájuk ellenértékével, azzal, hogy ennek országjáró barangolás lesz a vége, amelynek költségeit a szövetkezet dolgozói fedezték szűkre szabott munkaegységeik terhére. Az uzsabányai és királdi nyári táborok izgalmai, a siklósi és egri vár romantikája, a Szalajka-völgy látványos meglepetései, vagy éppenséggel a „magyar tenger" hullámainak enyhet adó simogatása feledtette a nyári, őszi munkák fáradalmait.
Nekünk, tanítóknak „csak" okosan kellett gazdálkodnunk most már a lehetőségekkel. Az említettek alkalmával önálló vagy csoportos megfigyeléseket végeztethettünk lépten - nyomon. Vagy kinn az épp adott terepen, vagy még a tanteremben megbeszéltük munkájuk célját, a megfigyelési feladat lényegét, az eredményt összegeztük és adott alkalommal a tananyagban felhasználtuk. (Csak néhány példa: parlag - ugar - talajművelés - vetés: gyom és kultúrnövény: gabonafélék; ipari- és takarmánynövények, stb.)
Egyik tanévet követte a másik, mindegyik új örömmel, új várakozással. Vajon mivel leszünk még gazdagabbak? Az öreg iskola falai közé belopakodik-e valami, ami eddig még nem volt. Igen. Lett, barátságos „klubszobájuk", kis asztalkákkal, kényelmes székekkel, különböző társas- és egyéb játékokkal, több száz kötetes ifjúsági könyvvel felszerelve. Sportpálya is létesült; labdarugó-, kézi- és röplabda bajnokságokat szerveztünk a szomszédos tanyai iskolákkal karöltve. Beszereztük a szertorna különféle eszközeit: igen közkedvelt lett a gyűrű, a nyújtó és a korlát. Az itt felsoroltakat, azért tartom szükségesnek maradandó értékteremtőnek láttatni, mert e tanyai iskola felszereltsége, tárgyi és személyi feltételei, a benne folyó nevelő-oktató munka minősége, a szülőkkel, a termelő közösséggel való kapcsolata kiemelkedő volt. Szakfelügyelői jegyzőkönyvek tanúsága szerint. Az iskola szülői munkaközösségének köszönhetően az évenként megrendezett majálisok, anyák- és gyermeknapi ünnepségek, tomavizsgák, sport- és kulturális rendezvények, disznótorok, teaestek tették még változatosabbá a tanyai hétköznapokat.
Nemcsak az iskolának, hanem az iskolában éltünk, egy épületben voltak a tantermek a tanítói lakással. Festettük, vonalaztuk a táblákat, szakadatlanul rajzoltuk a szemléltető képeket ábrákat, a vizuális és taktilis (domborművi képek) házi készítésű taneszközöket.
A tantermek bútorzata őrizte a 20. század elejének hagyományát: egy kétajtós szekrény a sarokban, mellette a haragoszöld lappal fedett, barnás színre festett, zártlábú tanítói asztal egy karosszék társaságában, alattuk olajosfeketére mázolt, vastag deszkapallóból tákolt, nyikorgó-nyöszörgő katedra, a „dobogó". A tanulók a szemben lévő két padsorban négyesével foglaltak helyet A padok két része: a háttámlával ellátott ülőrész, s előtte a kellő magasságban, széles talpon nyugvó, tetején két kerek lyukkal és alatta fiókokkal felszerelt asztallap. A lyukak a beleilleszthető kalamárisoknak adtak helyet. (A tintatartók, kalamárisok üvegből készült peremmel ellátott kisebb edények, amelyeket megbízott „felelősök" tartottak karba, töltötték tele, helyezték ki akkor, amikor arra szükség volt.) Ezek a négyszemélyes padok a takarításkor igen „nehezen" voltak kezelhetők. A kis tintatartó üvegecskék pedig egymás bosszantására is lehetőséget kínálgattak. Huncutka gyerekek papírgolyóbisokkal telerakosgatták, amely a belemártott tollhegyről lepottyanva szépen elterülő, pacaként (tintafolt) díszítette az irkalapokat, ami a tanulók nagy derültségére és a tanító nagy bosszúságára jó heccnek bizonyult, mint, ahogy a „tintagaluska" készítésének technikája is.„Be maradtál zárva, tintagaluskára..."- kórusba szólt a gunyoros mondóka, ha valakinek éppen „túlóráznia" kellett.
A legfontosabb bútordarabok egyike - másika az állítható állótábla és a le- és felhúzható falitábla volt. Mindkettőt nagyszerűen és eredményesen lehetett használni a „csendes" és „hangos" foglalkozásokon. Rendszerint az állótáblán dolgoztunk a főórákon, mert a húzogatható falitáblára már előző este vagy korareggel felírogattam, rajzolgattam az önálló foglalkozások feladatait, illetve megoldásait, ezzel megkönnyítve az óra végi ellenőrző munkánkat. A tábla fölött, középen a Magyar Népköztársaság címere, mellette, kétoldalt a Himnusz és a Szózat első strófái egy-egy faliképen figyelmeztettek arra, hogy
„Hazádnak rendületlenül, légy híve oh magyar...", mert „Megbűnhödte már e nép a múltat s jövendöt..." |
Bár kezdettől állami elemi népiskola, majd állami általános iskola volt az intézményünk, de idők óta, a hétköznapi tanítási munkák után vasárnaponként a különböző egyházak (katolikus, evangélikus) istentiszteletet tartottak havonta egyszer. Ilyenkor a címer alatt lévő szegen a kereszténység egyik szimbóluma, a kereszt is helyet kapott, alkalmi oltárt rögtönözve.
Magyarország térképei az ajtó mellett, a falon csüngtek egy-két történelmi eseményt (honfoglalás, Nándorfehérvár, Mohács, Szigetvár, Egri nők, Rákóczi kurucai, stb.) felidéző szemléltetökép társaságában. Az asztalon egy földgömb állott, azt forgattuk, ha más országokról tanultunk. A szekrény zárható része rejtegette a különböző fizikai, kémiai, matematikai eszközöket: lejtő, emelő, ék, vízikerekek; kémcsövek, lombikok, spirituszégő, lakmuszok, méterrúd, fejes- és háromszögvonalzó, szögmérő, űr-, súly- és térfogatmérők, mértani testek és idomok. Népszerű és hasznos darab volt még a száz golyós számlálógép (állvány). A tantermeket nagyméretű széntüzeléses vaskályhák melegítették. Igen körülményesek -lavór, szappan, törülköző- a tisztálkodás; kanta, fedővel a szomj oltás eszközei. Ivópoharat a gyermekek hordtak magukkal (ha otthon nem felejtették).
Nevetségesnek tűnő, de hatékonyan működő felelősök rendszere szerveződött tisztaság - virág -, tábla -, zsebkendő -, víz-, házi feladat stb., a tanulók igen komolyan vették ezeket a megbízatásokat A tanítás reggel fél nyolckor kezdődött, s hivatalosan 14 óráig tartott, de szívesen „túlóráztunk” szinte naponta, aminek a mai tanúlószobának megfelelő jellege volt kötetlenebb formában: a gyengébb tanulók felzárkóztatására, a tehetséggondozásra azonos súlyt fektettünk, és kulturális vetélkedőkre, tanulmányi- és sportveisenyekre készültünk. Ezek a versenyek nemcsak egymás közötti (külterületi iskolák), hanem járási és városi megmérettetésen is folytak. Akkoriban ilyenfajta munkákért plusz anyagi juttatás nem járt, nem is tartottunk számot rá, de ezekért a többletekért cserébe a szülök támogatására, segítségére bármikor számít hattunk.
Tehetségek itt is születtek. Krajcsovics Márton történelemből, matematikából járási első helyezett; Rajki Mária kiváló, sokoldalú sport érdeklődése (távol- és magasugrás, kislabdadobás, háromtusa) szintén járási bajnoki "gold - medált" hozott a pusztának. Megérdemelte volna a "Jó tanuló, jó sportoló" megtisztelő címet, csak akkor még ez a titulus senkinek nem jutott eszébe.
1964-ben a körzetesítés hulláma bennünket is elért. A csökkenő tanulói létszám eredménye lett a felső tagozat megszüntetése, s ennek a korosztálynak a belterületi iskolába való átcsoportosítása, illetve kollégiumi elhelyezése. Velük együtt útra keltem egy új, ismeretlen világ közegébe, s velünk tartott feleségem is, hiszen az alsóbb év folyamokon is elegendő volt már csak két tanerő.
Az utolsó tanévzáró ünnepségünk (1963/64) feledhetetlen hangulatban záródott: a hivatalos program után a szülői munkakö zösség fehér asztal mellé ültette a tanulókat, szülőket, nevelőket, a meghívottakat (tsz.-vezetök), családias légkörben emlékezve az elmúlt évekre és tervezgetve a jövőt, érezve, hogy ez a búcsú nem végleges. Mert tanulóink nagy része a községi kollégium falai között biztonságosan, korszerűbb körülmények között folytathatták tanulmányakat, és az új lehetőségek a régi együttmunkálkodásunkat nem fogják megszakítani.
Mindenesetre a „belterületi légkör" igen erős „akklimatizálódást' igényelt tanulóinknak és nekünk is. Fenntartással fogadtak mindannyiunkat - gyermekek, szülők, kollégák-egyaránt Egy - két évre volt szükség annak bizonyítására, a belterületi munka elvégzésére is érettek vagyunk.
"Az életpálya: kétes és nehéz. Vezéreljen rajta egy túlvilági kéz: S, ha lépsz fontold meg léptedet, Mert onnan visszalépni nem lehet." |
Vörösmarty Mihály |
Az én József Attilám
TALÁLKOZÁSOK
Az én József Attilám három évtizeddel született korábban nálam, és ha egy induló tehervonattal nem hajtatja végre az önmaga fölött kimondott halálos ítéletet, akkor könnyen elképzelhető, hogy személyesen is találkozhattunk volna akár író-olvasó rendezvényeken, vagy éppen rendhagyó irodalomórákon. Valószínű nem egyszer, többször, sokszor.
Mindketten Szentgyörgy havában, a Bika jegyében születtünk, költőnk három nappal később. Ha én nem sietek, vagyis ö nem késlekedik, akkor most együtt ünnepelhetnénk születésnapunkat, Ö a századikat én pedig a hetvenediket. Április tavaszhó a századik április mióta megérkezett "...cibálva és kacagva... egy pesti csatakos külvárosba" a "...háromemeletes, piszkos, nagy házba"..."Batu khán pesti rokona...s nem volt azúrkék paplana..." Harminc év és három nap tolakodott közénk, de én kerestem és megtaláltam öt Hogy hol és hogyan is kezdődött?
Nem az általános és nem a középiskolában, ebben biztos vagyok. Ott csak volt, mint a többi. Hanem akkor, amikor először álltam meg egy többszintes épület előtt, amelynek hatalmas kétszámyú bejárati ajtaja fölött messzevirító sárgásbamás réz- vagy talán bronzbetűk hívták fel a figyelmet, hogy íme ez a József Attila Tudományegyetem, /napjainkban névadó nélküli/ Megilletődve tébláboltam, mint a messzi útról érkezett tavaszi gólya a fészke előtt. Az ajtó mellett kétoldalt egy-egy emléktábla hirdette, hogy ebben az épületben tanult József Attila és a fiatalabb költötárs. Radnóti Miklós. És most nekem is megadatott, hogy lépteim évekig koptathatják tovább azokat a széles, vörösmárvány színezetű lépcsőfokokat, amelyek két neves költőnk láthatatlan lábnyomait is őrzik. Valahányszor beléptem olyan ünnepélyes csend fogadott, oly templomi hangulat hatott át. mintha valakik figyelemmel kísérnék nem vétek-e tétova mozdulataimmal a "hely szelleme" ellen. Az ajtó kemény tölgyből készülhetett, súlyos kovácsolt vasalással, ügyes mester munkáját dicsérte az a jókora míves öntöttvaskilincs, amellyel sokszor-sokszor kellett parolázni. Mindig nehezen mozdult ez az ajtó, szinte viaskodni kellett vele, hogy beengedjen, hogy aztán nagy sietve bezáródjon mögöttünk. Talán így akarta tudtomra adni, hogy e falak között nem könnyű az élet. Érdekes módon József Attilát nem az arra hivatottak előadásain, óráin, konzultációkon, szemináriumokon hallottak költöztették be a szívembe. - ezek is - de méginkább Bálint Sándor professzor úr a néprajz kiváló művelője nyűgözött le közvetlen, barátságos, modorával, tiszta szívből jövő, nagy mesélő kedvével. Ö volt nekem, nekünk hallgatóknak az élő irodalom, aki nem mellékesen Szeged város „mindönöse”. Nagyon sokat tudott az egyetem névadója, és költötárs Radnóti Miklós szegedi éveiről. Olyan valaki volt 0 aki költőink egyetemi évei alatti és utáni életében meghatározó szerepet játszó egyéniségeinek a legközelebbi ismerője.
Az első évfolyam első félévben nála kollokváltam folklórból. Jól eldiskuráltunk. Szóba került a tanyavilág, a tanyán élő emberek élete, a népi értékek, hagyománykincsek, régi eszközök, használati tárgyak megmentésének lehetőségei, szükségessége, így kezdődött, innen ismeretségünk. Megéreztem, hogy öt is olyan bensőséges rokonszenv fűzi az egyetem „nagydiákjainak" emlékéhez, ami bennem is érlelődött. Soha nem mulasztottam el a lehetőséget, hogy részese lehessek azoknak az eszme-cseréknek, vagy más jellegű rendezvényeknek, amelyeknek Sándor bácsi az előadója, neves „testközeli" kortársainak reprezentánsa. Mindig szerényen, de nem kis büszkeséggel emlegette személyes élményeit, tapasztalatait, kutatásainak eredményeit azokról, akikkel egy fedél alatt végezte egyetemi tanulmányait, vagy majdan más körülmények között, másféle kapcsolatban együtt ízlelhették Szeged városának sajátos aromáját. Az akkor Ferenc József névre hallgató szegedi egyetem bölcsészeti karán magyartörténelem szakos tanári oklevelet és bölcsészdoktori diplomát szerzett. József Attila egy évvel fiatalabb volt nála, Radnóti. Miklós öt évvel. Órái előadásai után gyakorta sétára invitált bennünket Anekdotizáló stílusával vonzott, lenyűgözött. Egyik alkalommal említette, hogy József Attila - többek állítását cáfolva - Radnótit személyesen nem ismerte, mert amikor a költő Szegeden tanult akkor Ő a pesti egyetemen folytatta tanulmányait. Egy emlékezetes Bartók- hangversenyen mindketten ott voltak ugyan, de nem ismerték egymást. Aztán Attila sógora támogatásával Bécsbe hajózik, egy évvel később Hatvány Lajos segítségével már Párizsban a Saint Michelen sétálgatott A Sorbonne-t látogatta, maga mögött hagyva a Horger - féle affért, a szegedi „csapást, bár ismeretes, hogy emiatti keserűsége sohasem múlt el Azt is megemlítette a tanár úr, hogy viszont Horger Antalhoz többszörös személyes kapcsolat kötötte: hallgatója az egyetemen, egy évvel korábban, mint József Attila, majd a Szegedi Alföld-kutató Bizottságban pedig tagtársi, munkatársi viszony volt közöttük. Sajnálhatjuk - jegyezte meg -, hogy Horger Antal nem a kiváló nyelvtudományi munkásságával vált híressé a magyar irodalomtörténetben. Egyébként a Horger-ügyröl és az azt követő sajtóvisszhangról is megvolt a véleménye. A szellemi-emberi elsekélyesedés tipikus példáját látta abban, amikor az "államtekintély", a "társadalmi tisztesség" veszélyeztetését harsogták nagy felháborodással a "fura" urak. így történt a "vallás-gyalázás" vádjával gyanúsított Radnóti esetében is, állítólag Horger "keze" ebben is benne volt. A "Nincsen apám" árvája és az "Arckép" Krisztusa azonos módon szenvedhették koruk betegségeit. Sétáink során a Dóm teret mindig útba ejtettük. Vagy innen indultunk, vagy ide érkeztünk. Egyik alkalommal egy fényképet húzott elő, és nem kis büszkeséggel mutatta, "a Szegedi Fiatalok között a Dóm téren ö is látható Radnóti Miklós mellett úgy, hogy az ifjú költő barátságuk félreérthetetlen bizonyosságával kezét öt évvel idősebb "bátyjának" vállán nyugtatja". Mikor Radnóti bölcsészdoktori értekezését írta Kaffka Margit művészetéről, akkor ö már egyetemi magántanár, majd kisebb megszakításokkal közel két évtizeden át az egyetem első magyar néprajzi tanszékének tanára. Egy másik alkalommal arról beszélt, hogy közreműködésével jutott el Szegedre és környékére Móricz Zsigmond. s gyűjtött anyagot a Rózsa Sándorhoz. Ö kalauzolta az írót, "segített neki az ö-zés rejtelmeiben eligazodni", "évek óta gyűjtögetett szó-és szólásanyagát" is rendelkezésére bocsátotta, "Móricz bőséggel ért vele műveiben". Táskájából egy kopottas könyv is előkerült, a Rózsa Sándor a lovát ugratja című regény első kiadása az író dedikációjával: "Rózsa Sándort Bálint Sándor és nép párja tartották körösztvizre, hála és szeretet érte. Móricz Zsigmond. 1941. jul. 7." De követtük öt a húszas évek Korzó Kávéházának még meglévő szecessziós stílusú épülete elé, ahol a szegedi írók törzshelye volt, s itt gyakran megfordult Juhász Gyula és a fiatal József Attila is, mint ahogy el-ellátogattak mindketten, a Munkásotthonba is. Bálint Sándor neve tanítványai, munkatársai körében foga lommá vált. Szenvedélye, amely munkáját áthatotta, a köznapi életben másokra is átragadt. Megkapó, egyik volt tanítványának, Szabó Ferenc tanár úrnak, a Békés Megyei Múzeumok nyugalmazott igazgatójának találó vallomása: "Azt hiszem az a ritka emberi jóság és közvétlenség, amely Bálint Sándor enciklopédikus műveltségű személyiségéből kisugárzott, mindig két fogalmat társit bennem, Szegeddel: a humánumot és a munka szépségét."
Barangolások
"Nem győzöm szerencsés sorsomnak megköszönni, hogy én is találkozhattam vele, és belém oltotta, "kényszeritett" megteremteném saját József Attilámat. így kettejük léte, kisugárzása gyúrta, formáIta azt a négy évtizedet, amit az én katedrámon" töltöttem el, s "bűvölhettem" a csodás hivatást, próbálkozhattam legalább "középiskolás fokon tani-tani!" Segítségükkel - Bálint Sándor szemléletformáló példáját követve - én is sokat barangolgattam diákjaim társaságában. A szegedi egyetem ódon falai között láttam arcukon azt a meghitt áhítatot, ami annakidején engem is hatalmába kerített. Lépdeltünk a széles, megkopott lépcsőkön, bekukkantottunk a tantennekbe, leülhettünk az auditórium maximum széksoraiba. Később sokan visszatértek ide közülük, és sikeres diplomát szerezve kezdtek hozzá ők is „mélyebb betekintést nyerni az élet műhelyébe".
Nyomába eredtünk. Arra, amerre az én József Attilám is megfordulhatott. Hol a főváros budai oldala csábított bennünket, hol a pesti. A várnegyed, a Mátyás templom környéke, a Bástya-sétány, a Duna-part. Sokszor sietett át a Szentháromság téren Szent István lovasszobrához, hogy Halászbástya, a találkozhasson múzsáival, akik verseinek nemcsak ihletői voltak, hanem egy már számára soha el nem érhető, örökre elvesztett lény ábránd-másai: kik utáni vágyakozása izzóan "könnyezve toporzékoló", mert belőlük, "sok kedves nőből" próbálta "összeállítani" a "szép, ifjú mosóasszony"-mamát.
Árvaság, keserűség, csalódottság állandó kísérői voltak hányatott életének. Egy végtelen szeretet utáni vágyódás, egy anyapótló menedék megtalálása űzte, hajtotta. Követtük megismétlődő sétáikat, lementünk a Vérmezőre, leültünk egy pádra a Városmajornál, hallottuk sirva-könyörgö, konokul akaró házassági ajánlatait. Légy a feleségem, ápollak, vigyázok rád!... Te soha, soha meg ne halj!" Türelmetlen volt, követelődző. 'Te is megmaradhatnál, valahogy az anyám lehetnél..." Hűtlen és ragaszkodó egyszerre. Sokszor önmagának sem tudott elszámolni érzelmeivel. Nemcsak "anyás" költő volt, hanem a megbízható apa utáni sóvárgása is nyomon követhető. Egyik alkalommal átbandukoltunk a Duna fölött az Erzsébet hídon, a pesti hídfő közelében pihenőt tartottunk. Előkerült József Jolán "szép könyve halhatatlan öccse életéről". "József Áron szappanfözösegéd, munkanélküli gyári munkás három napja eltávozott lakásáról... Nem maradt más emlék utána, mint a lovacskafomnára faragott kicsi hintaszék". Az eröskezű apa az emlékezés homályába burkolózott. Környezetében, kapcsolataiban kereste. Juhász Gyulát nagyra becsülte, mint, ahogy az is őt. Jolán említette, hogy Attila Kiszomborról képes volt mezítláb begyalogolni Szegedre, meglátogatni. Költői jubileumát együtt ünnepelték Babitsosai, Kosztolányival, Mórával és Szabó Lörinccel. Szeged alatt című versében gyengéd, fiúi szeretettel üdvözli: "Lelkemen most halk remegés fut át: szeretném szépen felkö-szönteni magányos, árva, bús Juhász Gyulát." De keresett apát Babitsban, Kosztolányiban, sokan másokban, még a földön túli világ-ban is: "Fogadj fiadnak Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva."
Nekem mindig fájt az árvasága. Tizenéves tanítványaim is vele tudtak érezni küzdelmekkel teli vívódásaiban, tudtak azonosulni a költő lelkiállapotával. Sajnos közöttük is voltak hasonló körülmények között tengődök.
Nem volt nehéz felfedezni, hogy a fiatalon elhunyt költő házassági kísérletei nem sikerülhettek, „vadházasságai is törékenyek voltak, nem lehetett apa ö sem, bár többször foglalkoztatta a gondolat.
Barangolásunk végállomása a Belváros egyik nevezetes sége, műemléke és kulturális központja, a klasszicista vonásokat mutató, Károlyi-palota volt. A Petőfi Irodalmi Múzeum is ebben az épületben van. Itt megtekintettük Petőfi Sándor, Ady Endre és a József Attila állandó kiállítást, összegezhettük, hogy József Attilát mesterelödjeinek hatástámaszai, ihletkapaszkodói, formamintái segítették egyre magasabbra "a csendes, eszmélkedö idők, gondverte élete kivételes nyugodt pillanataiban". Ady tüze égette, Ignotus lelkében dédelgette, Hatvány és Juhász Gyula szeretettel irt róla, Babits beválasztotta új antológiájába, Kosztolányi mesteri hozzáértése és Tóth Árpád művészi remeklése ösztönözte.
ELMÉLKEDÉS
Száz éve született József Attila, Szentgyörgy havának örökszép ajándéka. Horger Antal ötvenkilenc, Szántó Judit negyvenkettő, Vágó Márta huszonkilenc, Illyés Gyula huszonkét évvel ezelőtt adta lelkét az örökkévalóságnak. Emlékezzünk rájuk is.
2005. január - február