IGY ÖRZI AZ EMLÉKEZET

VI.

„Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!”

Radnóti Miklós gondolatát — egyik versének első sorát — választottam, hadd legyen ez mottója a rég- és közelmúltra emlékezéseket magába foglaló fejezetnek. Régi, szelíd estékre tekint vissza a költő akkor, amikor az estéket nemhogy a szelíd jelző, de a „rettegéssel telített”, a „halált hozó” illette inkább.

Falunk dolgozóinak régi estéi között bizonyára voltak szelídek, ám a többet az tette ki, amelynek szelídségét kikezdte a kenyérgond, élvezetét gátolta a robot fáradsága, a jövő bizonytalansága.

1944 októberében új rendszer köszöntött Csorvás lakóira is. Az élet eltelt napjai fokozatosan másképp zárultak. Igazán és csorbítás nélkül szelídekké váltak az esték.

Emlékké nemesedtek mind.

Íme belőlük egy csokor.

Az emlékezéssorozat a korábbi fejezetek szereplőinek vallomása. Arról szól, hogy amit ott leírtak a szerzők, az hogyan játszódott le az egyes emberek életében. Arról a múltról szólnak, amely már — szerencsénkre — letűnt a történelem színpadáról. És a közelmúltról, a történelem új előadásáról, amelynek jelen felvonását mi játsszuk.

CSELÉDSORS

Mázán Andrással, a sokak által ismert és becsült Bandi bácsival ülök szemben. Nekem nem bácsi, hiszen mi fiatalkori ismerősök vagyunk. Ezért fogadja el az olvasó, hogy amint a beszélgetés folyt, a leírásban is tegezödést használok.

— Kérdésem életednek csak egy korszakára vonatkozik. Hogyan lett ennek része a cselédsors?

— Örököltem apámtól. Ő is cselédemberként kezdte ifjú életét. Én 1921-ben születtem Bánkúton, a Rózsamajorban. Apám tehenész volt József főherceg birtokán. 1924-ben jöttünk vissza Csorvásra, anyám hazavágyott. Folytatódott a cselédsors, most már gróf Weinckheim Máriánál, Kismajorban. Amikor kijártam az iskolát — 6 osztály volt akkor az elemi — választanom kellett, napszámba járok vagy cselédnek állok. A napszámosmunkát én gyerekfejjel is bizonytalannak tartottam. Egyik héten van, a másikon nem vesznek fel. Cselédnek álltam egy gazdához. Egy tehén, 20 disznó, illetve malac, meg úgy 50—80 liba volt a kezemre bízva. Persze, a gazda felügyeletével, hiszen még csak 12 éves voltam. 1933-at írtunk.

— Mikor, hogy’ kezdődik a cseléd napja? És mi a folytatás?

— A jászolban aludtam, ez a cseléd helye. A gazda kora hajnalban keltett: „Bandi fiam, a hasadra süt a nap!” Pedig csak szürkeség volt. Hiszen a nap feljöttét én mái- úgy láttam, hogy kint legeltettem a tehenet a tanya körül. Kiáltás szólított — később beidegzödött. hogy ez 6 óra körül van — „Bandi! Hajtsd be a tehenet fejni!” Nekem persze ezután a disznókkal meg a libákkal kellett kimenni legeltetni. A dűlőn kirohangáltam magam. mert a jószág szétszéledt, s ha tilosba mennek, nekem be volt ígérve az ostor (szerencsére erre nem került sor).

Amikor a nap az alacsony fasor tetejére ért, akkor hívtak fröstökre. Én a gangon kaptam enni vagy az udvaron, az eperfa alatt. Rendszerint kenyér, szalonna. Néha volt tej is. Ki volt porciózva. kérni nem lehetett. Ittam egyet a kútnál, telt a bendő.

Délig — én mindig evéstől evésig számoltam az időt — a jószág helyét takarítottam. Ebéd után újból legeltetés volt a dolgom. Este tököt magoztam, kukoricát morzsoltam, répát reszeltem ...

— Mikor ért véget a nap?

— Nem a naplementével, hanem amikor végeztem a kiszabott munkával. Bizony előfordult, hogy nem volt erőm felmászni a jászolba. Ott aludtam el lent az alomszalmán.

— Milyen emléked maradt erről a kezdeti időről?

— Kellemetlen. A gazda fia fiatalabb volt nálam. Sasa volt a beceneve (ami nem is tetszett). Hát nekem mindig játszani kellett Sasával. Ő legtöbbször lovacskázni akart. Befogott és gyiázott, hogy vágtázzak (pedig én eleget szaladgáltam a jószág után). Így lett a játék kellemetlen.

— Kellemes emléked?

— Egyszer nagy vihar tört ki. Villámlott, csattogott, dörgött. Nagyon féltem. Nyugtalan volt a tehén is. Szerettem volna inkább otthon lenni. Ilyenkor anyám megsimogatott. Egyszer csak a gazda hangját hallottam: „Bandi fiam, ha félsz, feljöhetsz a kuckóba”. Aznap reggel — igaz, az eső meg a vihar miatt — tovább aludhattam.

Bandi, a bácsi, elmerengett. Éreztem, hogy Bandi, az alig 13 éves cselédgyerek élete jő elő emlékezetében. Milyen kis dolog a boldogság — kuckóban alhatott. Csakhogy az időben nem volt sűrű a vihar, amikor emberszámba vették a cselédet.

Kérdésemmel zökkentettem vissza a mába, illetve késztettem további sorsfelidézésre.

— Bandiról beszéltél, szólj Andrásról is.

— Jól mondod. Kamaszkoromban már Andrásnak szólított a gazda. Szerintem azért „nézett” felnőttnek, hogy több feladatot bízhasson rám.

A piactéren szólított meg — ott álldogáltunk munkaalkalomra várva —, hogy neki cseléd kellene.

— Mit kérsz? — kérdezte. Ezen meglepődtem, hogy nem ő ígér. Hát soroltam: 3 mázsa búzát, 1 mázsa árpát, 1 öltöny ruhát, 1 pár csizmát, 1 kocsi szárízíket meg egy 25 kilós malacot. Megadta alku nélkül.

— Ez mennyi időre szólt?

— Május 1-jétől újévig.

— És mit kívánt ezért a bérért?

— Elég ha elmondom? 300 holdas gazda volt. A jószágállomány 12 tehén, 16 ló (igásállatok és csikóik), száz-egynéhány disznó (süldők, anyakocák, hízók), az aprójószág (csirke, tyúk, kacsa, liba, pulyka) számát már meg sem tudom mondani.

Volt ugyan három felnőtt fogadott béres, de azok annyit cserélődtek, hogy összemelegedni se volt időnk. És a hiányzóra eső munkát nekem kellett végezni. Kaszáltam, boglyát raktam, igát hajtottam — hiszen már András voltam. Kívülről felnőtt (vagy annak látszó), belülről gyerekember. Vágyakkal, reményekkel.

— Milyen vágyaid voltak?

— Olvasni, többnek lenni, mint ami akkor voltam, lehettem.

A gazdának volt egy fia meg egy lánya. A fiú Aszódon tanult, internátusbán lakott. Egy vasárnap, otthon az udvaron a leckét magolta. A közelében voltam, megragadtak bennem az idegenül hangzó szavak. Latint tanult. És amikor könyvét háta mögé téve felmondta a szavakat, észrevettem, hogy megakad, önkéntelenül kisegítettem: szolidusz, szolidum, szolidusz, szolidu . . . Az apja meghallotta. Rá is ripakodott a fiára: Látod, az a buta kölyök meg tudta tanulni, te meg okos létedre nem! Nagyon bántott, hogy ezúttal nem nézett Andrásnak.

Egyébként egyszer találtam egy újságot. A kebelembe rejtettem, hogy majd legeltetéskor olvasom. Vesztemre épp kijött a gazda. Meglátta és elvette. Te ne olvasgass, neked az a dolgod, hogy a jószágot őrizd, a liba ne menjen a tilosba! — mondta haragosan.

A kislány, az gonoszkodott velem. Éreztette, hogy parancsolhat nekem, és parancsolt is — nekem meg nem volt szabad még ellent mondanom sem. Árulkodott sűrűn — Anyu, a Bandi leült a szecskás mögött!... Anyu, a Bandi eprészik! . . .

A vágyaimról kérdeztél. Szerettem volna többet otthon is lenni. Egy hónapban egy vasárnapon mehettem haza. Ügy fél 10 körül engedett el a gazda, és délután fél három körül már vissza kellett indulni, hogy etetésre a tanyán legyek. Körülbelül 22 klóméiért tett ki az út a faluba meg vissza. Akkor már volt mozi is a faluban. Én csak elbeszélésből tudtam, hogy az micsoda.

— Hol volt a helye a bérednek?

— A családi közösben. Apám házat vett a faluban. 65 mázsa búzáért adták. Azt kellett törlesztenünk, így aztán én még a következő évben is a gazdánál maradtam. Nem azért, mert szerettem. Kellett a búza.

20 éves voltam, amikor feladtam a cselédéletet. A felnőtt ember — például aratóként — már többet kereshetett. Hozzáteszem, hogy a munka is felnőtt embernek való mennyiségű és nehézségű volt.

Életemnek egy szakaszáról kérdeztél. Hát ez 1942. október 5-én katonai behívóval ért véget. Ehhez két év és egy nap: 1944. október 6-án a falunk felszabadult.

Megköszöntem a találkozást. Arra kértem Mázán Andrást, sorsáról — tanulságul és összehasonlításképpen — beszélgessen majd Bandikáknak, Bandiknak, Andrásoknak.

Megígérte.

Jó egészséget hozzá.

NAPSZÁMOSÉLET

Murvai József egyike azoknak a csorvási lakosoknak, akik saját tulajdon híján — napszámosmunkával igyekeztek keresetet hozni a házhoz.

Józsi bácsi igencsak fiatalon kezdte a napszámoséletet. Mikor is?

— Kilencéves alig múltam. Csak három osztályt végeztem az elemiben. Szükség volt, hogy beálljak a keresők közé. Hatan voltunk testvérek. A két nagyanyámmal együtt tízen ültük körül az asztalt. A ruha-, cipövásárlásról ne is beszéljek.

— Felfogadtak ilyen fiatal gyereket napszámba?

— Persze. Hiszen nekünk kevesebbet fizettek, a munkát meg elvégeztük. Kihajtották belőlünk.

— Tessék elmondani, mivel kezdődött a napszámosmunka, és hogyan ment az végbe akkor?

— Mivel kezdődött? A felvétellel. Vasárnap a piactéren gyülekeztünk, munkaalkalomra várva. Gróf Weinckheim Sándor megbízottja, Keliger gazda fogadott fel bennünket. Kora tavasszal úgy 30 fő kellett, később, kapálás idejére már ötven is. Tudott válogatni, mindig többen voltunk az emberpiacon.

— Érződött valamilyen válogatási elv?

— Rafináltam csinálták azt is. Az erősebbjét válogatta a gazda. Meg az olyanokat, akiknek az apja is dolgozott az uradalomban. Ezzel ugyanis sakkban tartották a gyereket: ha valami baj lesz veled, apád is bánja! Akit felvettek, annak egy hétre volt munkája (ha ugyan valamiért el nem küldték, de erről még szólok). A következő vasárnap elölről kezdődött a félfogadás. Az egyik kellett, a másik nem. Annak aztán üresen maradt a zsebe.

— Mikor kezdődött a munkanap?

— A napfeljöttével. De kint a majorban. Ahhoz pedig már hajnal háromkor fel kellett kelni, hogy kiérjünk például Nagymajorba. Sokszor 10—12 kilométert is megtettünk gyalog. Az uraság járművet nem adott, biciklire meg nem futotta.

— A magtárnál a pallérok vártak bennünket. Ketten, hárman. Attól függően, hogy hány bandába osztottak bennünket. Egybe-egybe úgy 15 körül voltunk.

— Mikor acatot irtottunk, a saját szerszámunkat vittük, de például kapát az uradalomtól kaptunk. Meghatározott növényfajtához más-más formájú kellett. A cirkot keskeny csákánykapával kapáltuk. Azzal jól körbe lehetett tisztítani. A borsóhoz sarabolókapát használtunk, ez pont olyan széles volt, mint a sor. A kukoricához is más formájút adtak, a répaegyelés is más szerszámot igényelt. Ilyen szerszámosztáskor a kulcsár várt bennünket a magtárnál. Megkérdezte a létszámot. És most nem az következik, hogy szépen egyesével odaálltunk, s ki-ki kapott egyet. Nem. Ö beleölelt a kapacsomóba, és kivágta az ajtón. Nem nézte azt sem, kit talál. Nesztek ... és itt egy vaskos mondat következett.

— Arra volt gondjuk, hogy a napszámos éles szerszámmal dolgozzék. Egy embernek egész nap az volt a dolga, hogy napközben reszelje, élezze azt. Ne gondolja, hogy a napszámos ezalatt pihenhetett, pedig jólesett volna. Volt tartalékszerszám, azzal dolgozott tovább.

— Mennyi sort hajtott egy-egy munkás? Volt megszabott mennyiségi feladat?

— Nem. Nem sort hajtottunk, hanem kb. méterenként állítottak fel bennünket. „Norma” sem volt. A pallér azt mondta „Petyegtessük gyerekek, de tiszta legyen!” Ezt aztán ellenőrizte is. Mögöttünk járt, és centiméterenként vigyázta a sorközöket. Megpiszkálta a földet acatolójával, és ha gazt talált, visszahívta a „bűnöst”, csinálja újra. No, meg naponta jött az intéző is. Lóháton, hintón, mikor hogy, egyszercsak ott termett. Neki is éles szeme volt. Ha hibát látott, nem nekünk szólt, félrehívta a tallért. Nekünk aztán ő osztott „áldást”. Akinél sűrűn találtak libát, attól „elköszönt” a pallér, de nem viszontlátással, hanem izzal, hogy „holnap ne is gyere”. Ez szégyen is volt, de még nagyobb gond otthon a keresetkiesés.

A munkát naplementig csináltuk.

Nagy kegy volt a pallértól, ha akkor elengedett bennünket, amikor még a fa hegyében volt a nap. Hazafelé legtöbbször az éjszaka volt az útitársunk. Énekeltünk, hogy ne féljünk.

— Hónap szerint meddig tartott a napszámosmunka?

— Egészen decemberig. Amikor ezek a kapásmunkák elfogytak, gyűjtöttünk, boglyába raktuk. Borsót szedtünk . . .

— Ezeket többnyire kaszálták. Maguk nem?

— Mi csak bőrbajuszúak voltunk. Így hívott bennünket a gazda, ö juhászbojtár volt, hagyományosan nagy bajusszal. Csak azt becsülte, akinek bajusza volt. Nekünk, ugye csak bőr volt az orrunk alatt, tehát nem is kaszálhattunk. De vártuk ám nagyon, hogy serkenjen az a néhány szál, hogy emberszámba vegyenek bennünket.

Amikor leesett a hó, a pajtába kerültünk. Cirkot fésültek az emberek, mi, gyerekek, kamaszok a kezük alá dolgoztunk. A lányok a cirokfejet osztályozták, nagyság szerint. . .

Megkockáztattam, hogy megkérdezzem, „oda lehetett-e nézni”? Gondoltam, hallok egy idillikus történetet. De a válasz prózai lett. Persze, hogy „oda lehetett nézni”, de ha valaki „eltűnt”, megszólalt a pallér: fiam, nem azért kapod a napszámot! A renitenskedö(k)nek egykönnyen kiadták az útját. Mikor jártunk volna a lányokhoz? Hajnaltól késő éjszakáig munkában voltunk. Vasárnap, ha jutott rá egy kis idő. Akkor kiverőbe mentünk. (Citerás tánc volt ez valamelyik háznál. És „ki kellett verni” bennünket, mert hajnalban indulni kellett a munkába!)

— Józsi bácsi, nem beszéltünk még arról, mennyi volt a kereset?

— 60 fillér volt a napszám. Éppen nem semmi. Kamaszkodtunk, titokban már cigiztünk is. 8 fillér volt egy pakli olcsóbb dohány, 2 darab hunniát adtak 3 fillérért, a levente 2 fillér volt. Persze, nekem nem lehetett cigarettában számolni. Elmondtam már, nálunk sok éhes szájnak kellett a kenyérre való.

— Megértem, nehéz évek voltak. Ha most visszagondol rá, mondjon még el belőle egy történetet. Talán ne is válogasson, ami először eszébe jut.

— Az egy pofon volt az intéző úrtól, ami nem is kívülről fájt inkább belülről. Kölest csépeltetett velünk az uraság. Rettenetesen porolt, csípett, igen kellemetlen munka volt. Mi suttyó, öten eldöntöttük, hogy ezt nem csináljuk. Otthagytuk. Igen ám, de már délben otthon kerestek a csendőrök — „No, te vagy az a lógós? Indulj kifelé az uradalomba, itt meg itt várd meg a cimboráidat, meg minket!” — A barátaim nevét emlékezetemből már elmosta az idő — ott voltunk mind az öten, jött is Szabó főtörzs’ másodmagával. Marconán beterelt bennünket az intéző úr irodájába. Ő meg várt bennünket, hiszen ő küldte ránk a csendőröket. Ahogy beléptünk, sorban, mindegyikünk akkora pofont kapott... én csillagokat láttam. És még örülhettünk, hogy nem kötöttük be többel!

Beszélgetésünk végén összegeztük a napszámoséveket. 13 jött ki. A kilencéves Jóska kezdte, és a 22 éves József fejezte be. 1943 októberében behívták katonának. Már a felszabadult falujába került haza.

Utóirat: Murvai József szocialista rendszerünkben, a dolgozók iskolájában bepótolhatta és bepótolta a gyermekkorban kihagyni kényszerült iskolai éveket. Eredményesen elvégezte az általános iskola 8 osztályát, ő sajnos, nem érhette meg visszaemlékezésének megjelenését. így az tisztelgés emléke előtt.

KENYÉRSÜTÉS

Napjainkban a családi bevásárlásnak szinte mindennapi része: „...és... kg kenyér”. Ma legfeljebb néhány középkorú szülő, no meg a nagymamák, nagyapák emlékeznek rá, régen a kenyeret nem vásárolták, sütötték.

A kenyér élet. Ha a családnak kenyere nem volt, semmije nem volt. „Mondd, mit érlel annak a sorsa, (akinek nem jut kapanyél;) kinek bajszán nem billeg morzsa” — írta József Attila még 1932-ben. A kenyér verejtékkel születik. Verejtékez az ember, ha vet, ha arat, verejtékez, ha szállít, ha őröl, verejtékez a háziasszony, ha kovászol, ha dagaszt, ha füt... De elégedett, ha a foszlós kenyeret asztalán tudja.

Erről beszélgettünk Csernai Pálnéval. Erzsiké néninél is mélyebben vannak az emlékek. De olyan frissen, pontosan jönnek elő, mintha most jött volna a sütőteknő mellől. Szinte látja az 'mber a kötényt, amit kifejezetten csak kenyérsütés alkalmára használnak, a fején a fehér, babos kendőt, hátra kötötten, meg A felgyúrt ruhaujjat. Ügy mesél, mintha könyvből olvasná.

— Bizony, meg kellett dolgozni a mindennapi betevőért. A részesaratók, a cselédek bérként kapták a búzát, ki-ki igyekezett gondoskodni róla, hogy legyen elegendő a kamrában. A csuváros — lovas kocsi, csengettyűvel — annak idején ingyen vitte a búzát az Elekes-malomba. Másnap hozta az őrleményt. Elsőliszt, kenyérliszt, korpa jött vissza. Az elsöliszt grízes volt, abból készült a kalács, a kenyérliszt felhasználását neve mutatja, de ebből csináltuk a galuskát is. A korpa a jószágé lett.

A kenyérsütés rendszeresen visszatérő háziasszonyi munka volt, de azért ünnepként tartottuk számon a családban. Háziasszonyi teendőt mondtam, s ez olyannyira igaz volt, hogy úgy tartották, amíg a nagylány nem tud kenyeret sütni, ne is menjen férjhez. A leánygyermeket az anyja már kiskorában maga mellé vette tanulni.

Az előkészület a kenyérsütéshez már délután elkezdődött. Bekészítettük a konyhába a lisztet, sütőteknőt, szitát, keresztfát, kovászkeverő kanalat, sütőabroszt, meg a szakajtókosarakat is. Egy kiló kenyérhez egy kiló lisztet számoltunk.

A lisztet megszitáltuk. Egyébként ez volt az első lecke a kislánynak. A sütőteknőben eligazítottuk az egyik végébe, a másik üresen maradt, oda csináltuk a kovászt. A teknőt rendszerint két össze fordított karosszékre tettük, így nem kellett nagyon hajolni.

Ügy délután öt óra felé megáztattuk a párt. Langyos vízzel még felengedve megszűrtük, élesztőt tettünk hozzá. Liszttel jól felkevertük. A tudomány az volt benne, hogy se túl lágy, se túl kemény ne legyen. A felveréskor pedig püppögnie kellett. Az illata már ilyenkor betöltötte a lakást.

A kovászt, a kenyér magját babusgatni kellett. Rátettük a teknőre a keresztfát, a sütőabrosszal letakartuk. Párnát, takarót tettünk rá, hogy melegben legyen. Hajnali 2—3 óráig kelni hagytuk.

A vekker teljesítette kötelességét. Bár azt mondják, a háziasszonyt felkelti a belső órája. A család még alszik. Sercen a gyufa, lobban a petróleumlámpa lángja. Lecsavarva, hogy csak a legszükségesebb fényt adja.

A dagasztáshoz előbb vizet kellett langyítani. A kovászt azzal felhígítva, az elkészített liszttel elkevertük. Sót, azt marokkal mértük. Dagasztottuk a tésztát. Ez volt a kenyérkészítés legnehezebb munkája. Az a mondás járta, akkor jó a tészta, ha izzad a plafon. A plafon a háziasszony homloka volt. (Ugye mondtam már, hogy a kenyér verejtékkel készül?!)

A készre dagasztott tésztát betakartuk.

Elkezdtük fűteni a kemencét. Szalmával, szárizikkel, kinél mi volt. Ez sem volt könnyű munka. Amíg a tűz égett, bementünk szakajtani. És itt hajlik ünnepivé a kenyérsütés. Mert a tésztájából ilyenkor lángos is készül — káposztás vagy tejfölös, olykor guba is lesz, ami mákkal vagy erőstúróval kerül az asztalra. No meg kiscipó a gyerekeknek. Meglepetés, ha közepébe darabka kolbász kerül.

Ha már szikrázik a kemence alja, a szénvonóval eligazítjuk a parazsat, s lehet bevetni.

A szakajtókosárból a sütőlapátra borítja az ember a tésztát. Nagykéssel bevág a gömbölyűjébe, hogy szépen magasodjék. „Sülj áldott, pirulj áldott” — ez a mondás járta, úgy tanultam én is anyámtól.

Megjegyzem, a bevetés után kezdődött a „nem szeretem, de meg kell csinálni” -munka, az eszközök elmosogatása. A teknőből összekapart tésztát sem dobtuk el. Egy maréknyi félretettel összegyúrva ebből készült egy kis sósbodag. Megsült a kenyérrel együtt. Azt kb. két óra múlva lehetett kiszedni — közben ellenőrizve persze. Kiszedve, még a sütőlapáton megmosdattuk kevés vízzel. Szép fényes lett ettől a teteje.

Nagy becsülete volt a kenyérnek otthon. A családfő szegte meg. Mindenki annyit vágott, amennyit elfogyaszt. Nemcsak nálunk, az volt a rend, hogy morzsáim is csak az asztalra lehetett. Azt is összeszedtük, megettük.

— Erzsiké néni! Mit gondol, ha megkérdeznénk néhány gyereket, mi az az előtte, meg tudnák válaszolni?

— Nem hiszem. Merthogy manapság nem látnak ilyet. Ritka már a kemence a faluban. Az előtte ugyanis annak az „ajtaja”. Sárból készült, 4—5 centi vastag, félkör alakú lap. Ez zárja le a kemence nyílást, a „sarokvasa” rendszerint egy tégla. A kenyérbevetés után az előtét nem zárjuk le teljesen. Mondtam, hogy ellenőrizzük a sülést. Ha túl forró a kemence, nagyobb nyílást hagyunk, ha látjuk, hogy már nem fogja le a kenyeret, teljesen betámasztjuk az előtét.

— Tehát az előtte szerepe a hőszabályozás?

— Igen, meg hogy be ne menjen a macska vagy hogy bele ne bújjon kis Bence!

Erzsi néni szeme hamiskásan megcsillant. Emlékszel? — kérdezte:

Volt egyszer egy kemence,

Bele bújt a kis Bence.

Füstös volt a kemence, Kormos lett a kis Bence.

Itt elakadt. Bár voltam óvodás, de bizony én is elfelejtettem, hogy’ folytatódili a versike.

Kedves fiatal olvasó, tudnád folytatni?

GÉPESARATÓ

S a végtelen mezőkön szőke fényben Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.”

Juhász Gyula "Magyar nyár" 1918 című verséből való e két sor. Juhász Pali bácsinak idéztem fel, amikor beszélgetni ültünk le éppen a kazlakról, pontosabban arról a nevezetes és nehézségi fokáról jellegzetes paraszti munkáról, amelyben a kazlak születnek.

Két rokon fogalmat tisztáztunk elöljáróban: végaratók és gépesaratók. Végaratók lekaszálták a gabonát, asztagba rakták és befejeződött a munkájuk. A gépesaratók is kaszáltak, de az ő feladatuk a cséplés volt. Munkájuk akkor végződött, amikor a magtárba került a gabona, s a kazlak megkapták „kalapjukat”.

Juhász Pál 1929-től volt gépesarató — legtöbbször Weinckheim Mária uradalmában, Kismajorban.

— Különleges dolog volt gépesaratónak lenni?

— Az, fiam. A gazda csak szorgalmas, a munkában szívós embereket vett fel. Sok poszton, erőt megfeszítve kellett helytállnia annak, aki ezt vállalta.

A mi munkánk is aratással kezdődött. Ez egy jó hétig tartott. A kasza megérezte, hogy milyen kar húzza. A gyengének nem engedelmeskedett. Amit egy nap levágtunk, keresztbe is raktuk.

— Tessék mondani, mennyi egy kereszt?

— 18 kéve. Alul papot tettünk, hogy a kalász arra, s ne a földre kerüljön. Aztán rá négyszer négyet, kalászával befelé. A tetejét újra papkéve zárta le.

— Mikor fogtak a csépléshez? Hány fő a cséplő csapat?

— Mi, gépesaratók egy időben kezdtük az aratást a végaratókkal. 8—8 holdat kellett levágnunk 1 mázsa búzáért. Ehhez; 75 kilogramm volt a biztosíték, amit rossz termés esetén fizetett az uraság. Kommencióként 4 kiló szalonnát, 4 liter főzeléket (babot vagy lencsét) és 1 kiló sót kaptunk.

A nyolc hold levágott termését még egyenesen a kocsiról csépeltük. Ezalatt a végaratók asztagba rakták a kereszteket. Legtöbbször egy ötvenholdas tábla végébe egy nagy asztagot csináltak. A gép mellé állt, és egy nap alatt el is fogyasztottunk belőle egy cséplőhosszat. Másnap új állítással kezdtünk.

A cséplőbandában — mert ez volt a neve — 13 felnőtt férfi volt. 4 ember volt az asztagon, 4 volt kazalos, 2 zsákos, 1 a rostába hordta a gabonát, 1 hajtotta a rostát, a vállalkozó engedte a szemet a zsákba a gép faránál. Ezenkívül 6 félrészes lány. A vállalkozónak két kévevágót kellett állítania. Ezek rendszerint fiatal fiúk voltak. Az ő bérük is félrész. Az etetőket az uraság adta, a gépész meg a fűtő uradalmi alkalmazott volt.

A munkanap napfeljöttével kezdődött. Begyakorlott, azonos mozdulatokkal folyt a munka. Az asztagon egy kéve a villára, mondhatom jó súlya volt; meglendíteni a jó pár méterre lévő társ elé. Olyan ez, mint amikor a focista passzolja a labdát. Az tovább adja a következőnek, ő meg a forgatónak. Neki az volt a dolga, hogy úgy tegye a kévevágó lábához, hogy a kalász annak a háta felé legyen. A kévevágó fiú a kötelénél fogva, maga előtt lendítve úgy tette a kévét az etető kezébe, hogy eközben kaszakésével átvágta a kötelet. Felbúg a gép, a kéve leadja magterhét. Feje pelyva, szára törek meg szalma lesz — munkát adva a félrészeseknek, kazalosoknak. A zsákba folyt vagy dőlt a mag. Feszült a zsákosok izma. Ezeket a posztokat azután ütemesen váltottuk.

— Pali bácsi, mi a legnehezebb ebben a munkában?

— Azt megmondani, hogy mi a legnehezebb. Nagy erőt kell kifejteni. Ez nem kapálás vagy gyomlálás. Az is fárasztó, hogy mindig azonosak a mozdulatok. Mondják, hogy a paraszti munka csöndes, meg madárdalos. Hát a cséplés nem az. Rekkenő a hőség, óriási a por, vakít a kéve, a szalma (amit az írók olyan szépen írnak le aranyló sárgának). Súlya van mindennek, még a csobolyónak is, amiből iszik az ember. A sorban legelöl azért a zsákolás van. Az uradalomban a padlásra hordtuk a gabonát. Egy zsák búza 70—80 kilót nyomott. Vállon — már kibontott, de marokra fogott zsákszájjal — 24 lépcsőn kellett felmenni. Fönt pallón még jó néhány métert — mert másfél méternél is magasabb volt alattunk a búza — és önthette ki az ember a terhét.

Csörgött az ember egész testéről a verejték. Jólesett az a kis pihenő, amíg beérkezett a másik kocsi.

Volt virtuskodás is. Fogadásból két zsákkal felvinni egyszerre. Ennek aztán híre ment a gépnél. Aki teljesítette, az feszített a félrészes lányok előtt. Velem, meg egy jó komámmal ez esett meg: egymás után jártunk, hiszen fönt keskeny volt a palló, mint a mesebeli kiskecskéké. Ő már az első két zsák után cukkolt, hogy utolér, sőt megelőz. A lépcsőn sikerült is neki megtennie. Igen ám, de siettében fönt mellé lépett a pallónak, és derékig süllyedt a búzába. Ahogy ficánkolt, a vállán a zsák még beljebb nyomta. A kocsissal kellett kiszabadítanunk (tanú is kellett ugyebár!). És az elsüllyedés esetét „valahogy” megtudta az egész banda.

Megkérdeztem, — mennyit lehetett keresni egy nyáron?

— Három és fél percent volt a gépesbér. Ezenkívül kaptunk egy kataszteri hold cukorrépát, meg 2 kishold kukoricát megmunkálásra. A répáért pénz járt, a kukoricatermés harmados volt. Ha átlagot veszek, egy nyáron kerestünk 12 mázsa búzát, 3 mázsa árpát, 1 mázsa zabot. Ez a terméseredménytől függően változott. Kukoricából úgy 15 mázsa jutott.

— Pali bácsi, egy jellemző történetet mondjon el ezekből az évekből.

— Jellemzőt? — nézett rám. Mondok én, mert az jellemző volt, hogy a magunk fajta szegény embernek nem volt fenékig tejfel. Egyik társunknak, láttuk, rendszerint „sovány” a kosztja. Kocsi hozta az ebédet a pusztára. Nagy kaska, de csak egy kannában kávé volt benne. De ő még abból is eltett, hogy legyen uzsonnára. Fütyült a gép. Ki-ki elővette az általában déli maradékot. Enni kezdtünk. Látom ám, hogy az én komám fenékkel fordítja fel a kannát. Megsavanyodott a kávéja. Úgy kínáltuk pogácsával, pitével, hogy azért ne maradjon éhen.

Ha már a szimbólumoknál tartunk, gondoltam, ráirányítom Pali bácsi figyelmét a már szóba került vers alábbi két sorára:

„Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma és föllángol e táj, e néma, lomha?”

Nem is kellett magyaráznom. Pali bácsi megszólalt:

— Kiértem én, hogy nem a veres kakasról van szó, hanem más föllángolásról. Hát köztünk is volt ilyen, 1938-ban. Sztrájkot kezdtünk. Az uraság le akarta szállítani a percentet kettőre, a biztosítékot meg 75-röl 70 kilóra. Mi meg nem írtuk alá a szerződést. Azt mondtuk, annyiért nem csépelünk.

— És mi lett a vége?

— Hát láng nem volt ugyan, de parázslott. Még hozzá a csendőrök is jöttek „oltani”. Végül is megkaptuk a korábbi bért.

De a kezdeményezőket nem vették be a bandába.

Elnéztem Pali bácsi arcát. Gondolatai messzi jártak. Vagy talán nem is messzi, csak ide, a falu határába, ahol már nem gépesarató banda, hanem kombájn járja az „aranysárga színű” kalászos táblát.

FÉLRÉSZES

A gépesaratóról szólva Juhász Pál csak megemlítette, hogy velük félrészes lányok dolgoztak. Erről nem mondott részleteket. Hogy ne maradjunk ismeret híján, most erről beszélgetünk Benyovszki Jánosnéval. Marika néninek mondanám, de olyan fiatalos, hogy nem áll rá a szám. Megkérdeztem, hogy szólították akkor, amikor a géphez járt. Így aztán úgy beszélgettünk, mintha az a félrészes munka éppen csak tegnap lett volna. Pedig azóta ez a tevékenység a visszaemlékezések — bizonyára nem is a legszebb emlékek — közé került.

— Mitől félrészes a félrészes? — kérdeztem.

A fele részét kapja a férfiak járandóságának. Tipikusan nők végezte munka volt ez, bár a kamasz fiúk is itt kezdik az aratás, cséplés nehéz munkáját, ők aztán belenőnek a felnőtt bandába, a lányoknak bekötik a fejét. Innen az, hogy a félrészes lányok. Menyecske nemigen volt köztünk.

— Miből állt a félrészes munka?

— Amikor elkezdődött az aratás, a kaszás után mi szedtük a markot. Fortélya van ennek is. Én kukával szedtem kévébe a rendet, de volt aki sarlót használt. Gyakorlat kellett hozzá, hogy két félmarok szálból — összecsapva az alját — kötelet csavarjunk, leteritsük és a hónunk alá szedett kévének valót rárakjuk. A tempót az első kaszás diktálta. A kötésben, keresztrakásban, kaparékszedésben együtt tettük a dolgunkat a férfiakkal.

A gépnél a félrészmunka a polyva és a törek kiszedése és kazalra hordása volt.

Egy-egy feladatnál hárman dolgoztunk.

A polyvaszedésnél egyikőnk volt a lyukban. Ezt tessék szó szoros értelmében venni. A portól látni nem lehetett. Szemüveget viseltünk — mint most a búvárúszók vagy a kvarclámpás „napfény'‘-imádók. Az orrunk, szánk elé kendőt kötöttünk, mint a Kórház a város szélén c. tévéfilm asszisztensnői. Egyébként lengemagyarban voltunk, rettenetes volt a meleg. Gereblyével húztuk az omló polyvát a polyvahordóra. Ez két rúdra kifeszített ponyva. Amikor jól meg volt púpozva, a két társ, mint a hordágyat, „felkapta” és vitte a kazalra. Persze, nehogy valaki is manekensétát értsen ez alatt. Bizony súlya volt ennek. Estére még az is megsokszorozódott.

A lyukban lévő társat — megegyezés szerint — 10 vagy 20 zsák megtelésekor váltottuk.

Ez a leányhármas másnap váltott a törekszedésre.

Kis szerencsével ez a feladat könnyebb volt. Ha ugyanis a gép kevésbé törte a szalmát, kevesebb volt a törek. A hely egy kissé szellősebb volt, ha viszonyítjuk, nem porolt annyit, mint a polyva.

Aki ott volt a rakó, azért ugyanúgy „beöltözött”. Favillával egy kb. 2X3 méteres rácsra rakta a töreket. Előbb a négy sarkára tett, aztán a közepét púpozta meg. Nem volt olyan közel soha a törekkazal, hogy ne lett volna messzi. Aztán meg de sokszor mondtuk, hogy legjobb lenne lefelé borítani — mert hogy deszkapallón kellett vele felmenni a kazalra.

Alig vártuk, hogy este legyen.

Ujjnyi vastagon állt rajtunk a por.

Várt bennünket a dézsa víz. Lám, milyen az ember. Mert ez fölségesen langyos volt, most hát áldottuk a napsugarat! Loccs! — ez volt a nap boldogsága.

— Megenged egy diszkrét kérdést? Ki mosta meg a hátát?

— Hát mondtam én, hogy a gépnél csak mi, lányok dolgoztunk?

____ ?!

Akkor mást kérdezek. Mennyit lehetett keresni?

— Átlagot mondok. Ha jól emlékszem, hetenként 150 kg búzát, 50—60 kg árpát, zabot. Úgy számolhatjuk, hogy 4—6 hétig tartott a cséplés.

Egyszóval megvolt a fejadag. A többit meg beosztottuk a szüleimmel. Staférungra is kellett. Nem akartam én pártában maradni.

— Tényleg, mi lett a „pártával”?

— Letettem, vagyis felcseréltem a menyasszonyi fátyollal, meg a menyecske fejkendővel. Akarja a választ? Ez lett abból a hátmosásból.

— Hivatkozhatom arra, amit az előbb mondott, hogy menyecske már nem ment félrészesnek?

— Valóban nem ment. Mert megváltoztak a teendők. Háziasszony lett. Arató urának főzött és hordta az ebédet.

— Szólna erről kissé bővebben?

— Most könnyebb beszélni róla, mint akkor véghezvinni. Először is eltervezni, hogy mi legyen az ebéd. Mert nem voltunk ám böviben a főzni valónak. Hetente ha egyszer jutott csirke. Ha télen vágtunk is disznót, a füstölt hús már elfogyott. Hentesnél húst? Akkor? Kinek volt arra pénze? A zöld .. . levesek járták, a tarhonya, a tészta (mákosán, túrósán, káposztásán, krumplisán, sőt még prézlisen is, liszt liszttel), tarkedli, palacsinta. Ha a „receptsor” végére értünk, kezdtük elölről.

Percre készen kellett lenni — mint manapság a rádióműsor kezdete, „Jó ebédhez szól a nóta”.

Attól függően, hogy milyen messze dolgoztak az emberek, fél 10, 10 óra körül elindultunk a kaskába rakott étellel. Meg volt beszélve, hol találkozunk, mert egyszerre mentünk a majorba. A távolság 5—6 kilométert vagy többet is kitett. Pontosan délre kellett odaérnünk, akkor fütyült a gép.

Mi, ebédvivők nem ettünk.

Néztem a páromat, figyeltem, hogy ízlik a főztöm. Olyan jót lehetett beszélgetni vele az alatt a rövid idő alatt. Simogató volt a szava mikor kérdezte „hogy vagytok?" Így mondta többes számban . . .

Volt egy másik forma is az ebéd kijuttatására.

Egy fuvaros felesége (rendszerint egylovas kocsival) vállalta, hogy kiviszi a géphez az ebédet. Terményben fizettünk neki érte.

Ehhez például 10 órára a fuvaros lakására kellett vinni a kaskát. Ebbe leleményesen, ügyesen helyeztük el az étellel telt tálat, fazekat. A leves kannában volt, lekötve a teteje, hogy ki ne lötyögjön. A kaskán névcédula. De ismerős jel volt rajta a lekötő kendő is.

Az ebédhordó asszonyt mindennap másik-másik aratófeleség kísérte. Ez részben segítő, ügyelő funkció volt és megfelelt látogatásnak is. (Hiszen a férfiak késő éjszakáig dolgozván, csak a hét végén jöttek haza.)

— Megesett, hogy igazzá lett a szólás: „Eső lesz, asszony hajtja a lovat”?

— Bizony megesett, hogy esett. Ilyenkor kellett segítőnek a kísérő. Előkapni a pokrócot, védeni az ételt az elázástól. Visz- szafordulni? Arról szó sem lehetett. Nem emlékszem, hogy eső, sár miatt éhen maradt volna az arató-cséplő banda.

— Marika, előbb elmondta, hogy a félrészesmunka megelégedésére fizetett. Mi volt a „bér” azért a sok jó ebédért, az ételhordásért?

— Boldogan számoltuk együtt a keresetet. Leányként félrészes voltam, asszonyként hát „részesnek” éreztem magam nyári jövedelmünk előteremtésében. Kaptam is érte a páromtól egy kötényt.

— Jól értem, egy kötényt?

— Meg azt a szeretetet, megbecsülést, amit most már 38 éve érzek.

— Hadd kívánjak ehhez még annyit. Aztán majd eljövök, és felújítom újabb évekre.

PÁLYAMUNKAS

Már jól haladtam ezeknek a visszaemlékezéseknek a gyűjtésében, amikor egy fiatal ismerősömmel találkoztam. — Mondd — kérdeztem —, mit tudsz arról, mit csinált a pályamunkás? A szeméből kiolvasom, hogy azt is hozzá kell tennem, a vasúti pályamunkás. Hamarosan kiderült, hogy sem nem olvasta Verés Péter Pályamunkások című művét, sem nem... (de ez már nem rajta múlott).

Ezért került a kötetbe ez a téma.

Akivel leültem, hogy szavait majd papírra vetem, biztosan az első sorban állt az osztálysorakozón, majd leventében is. Mikor kezét kézfogásra nyújtotta felém, bevallom, Toldi meg a cseh vitéz jutott az eszembe. Pelesz Pál nem irodalmi alak. Egyike azoknak a hús-vér embereknek, akik küszködtek a múltban azért, hogy meglegyen a mindennapi kenyér, és jusson még valami ezen felül is a családnak.

Kértem, beszéljen életének egy szakaszáról. Nem lesz belőle irodalmi mű (hogy konkurálhatnék én a Pályamunkásokkal), de talán megfelel egy mozaik kockának, amiből majd összeáll a múltbéli paraszt—munkás élet összképe.

— Palikám, én emlékszem, hogy sokan jártak a csorvási emberek az időben vasúti pályamunkára. Mi volt a magyarázata ennek? Mit, hogyan dolgozott akkor, hogyan élt a vasúti pályamunkás?

— Az ember azon igyekezett, hogy meglegyen a családnak a kenyérnek valója. Nyáron ezt megkereste. De nemcsak evésből áll az élet. A napszámból csurrant-cseppent valami. Az uraság 60 fillért fizetett egy napra. Esetleg kommencióként kaptun’ egy kiló lisztet. De annyian vártunk a piactéren a munkaalkalomra, hogy szinte megrohamoztuk a gazdát, "..legalább engem vegyen fel listára”.

Nem jutott helybéli munka mindenkinek. A pénz kellett.

Nálunk nem volt jellemző, hogy summásnak mentünk. Otthon ínségmunka, ha akadt. De az csak családosoknak. Sokan eljártak a vasútra.

Az öreg Ruszin volt a vállalkozó. A toborzót sokszor dobszóval hirdette meg.

Munkakönyv kellett a felvételhez. De azt csak felnőtt korúak, 18 évesek kaphattak. Hát én letagadtam, hogy még csak 17 éves vagyok, azt diktáltam be, hogy 1920-ban születtem. így kerültem be a csapatba.

A pályamunkás önellátó volt. Vasárnap bepakolt egy hétre való elemózsiát: kenyeret, krumplit, lebbencstésztát, tarhonyát, szalonnát, hagymát, sót. .. hadd ne soroljam tovább.

Este 9 órakor indult a vonat. De közel is volt, mikor csak Ceglédig kellett utazni! Hosszú ideig ugyanis a Dunántúlra jártunk. Dombóvár—Godisa—Komló vonal volt az úticél. Ott köszöntött ránk a felkelő nap. Hétfő volt, elkezdődött a munka.

Nekem persze tanulni kellett a megnevezéseket, a munkafogásokat. Meg bele kellett edződnöm a férfierőt kívánó tennivalóba.

Száz-százötvenen is dolgoztunk egy-egy vonalszakaszon. Persze,kisebb csapatokra osztva. Ha pályacsere volt, le kellett szedni előbb a régisint. Akkor bizonyosodtam meg róla, nehezebb szétszedni valamit, mint megépíteni. Az új pályának a kőágyazása következett. Ez nekem akkor új feladat volt. Az ember felemel egy villa követ — 10—12 kilót nyomott — és szépen rázogatva terítette. Ugye, nem tűnik nehéznek? De csináld ezt nyolc órán keresztül. Aztán meg holnap is, meg azután is . . .

A talpfákat ketten hordtuk fel a kubikból. Volt egy fajta, vasból, annak négyen kellett, hogy nekiveselkedjünk. A 15 méteres sínt húszan fogtuk, sínfogóval. Egy „hórukk”-ra 40—50 centit tudtuk odébb tenni. Erő és figyelem kellett hozzá, hogy a helyére kerüljön. Bemérés, hézagolás, ...újra kőrakás. A talpfák közét kellett feltölteni. A villanyél úgy megkeményítette a tenyeremen a bőrt, hogy fénylett. Ha meg berepedt, nappal is csillagokat látott az ember. De sokat gondoltam én az otthon végzett nehéz nyári munkákra, hogy kévehordás, meg zsákolás!

Nemrégiben láttam a tévében egy tömörítő gépet. Hát mi azt munkát kézzel végeztük. Krampácsolás volt a neve.

Nyolc óra volt a munkaidő. Elég is volt. Sokszor alig vártuk, iogy leteljen. És holnap sem lett könnyebb fizikailag.

A „lakásunk"’ vagon volt. Tizenhatan aludtunk, beépített alsó-felső priccseken. Szalmán, pokróc volt a takaró. Ha kellett, kiegészítettük a nagykabátunkkal. Késő ősszel tüzeltünk a középre állított kályhával. Aki a közelében feküdt, majd meggyulladt, aki távol, az mindig rakni akart még a tűzre. A másik felünket pedig hűtötte a vagonoldal.

Azt már mondtam, hogy önellátók voltunk. Este főztünk magunknak. Kinek mi volt. Legfeljebb a jó cimborák összefogtak, vagy megkínálták egymást. Akkoriban, ha kérdezték, hogy mi a legnehezebb, megmondtam, hogy a kanál, amivel eszek. Ha most visszagondolok rá, igazat mondtam. Merthogy úgy ki volt fáradva a kezem, nehéz volt azt is emelni.

Este? Viharlámpa fényénél kártyáztunk. Nem pénzben, annak helye volt, számítottak rá otthon. Terveztünk, mire fordítjuk a keresetet. Nagyon nehéz munka volt, de jobban fizetett, mint az otthoni napszám. 24 fillér órabért kaptunk.

Nem mondom, álmodoztunk is. Ott maradni a vasútnál, azfelsléges lett volna. Nyugdíjas állás! Akkor! Egy év után véglegesítésre számolhatott az ember. De huncutság volt ám benne! Mert a főnökség, mondjuk 10 hónap után — felmondott. Ha sikerült is visszakerülni, nem volt meg a folytonosság.

És mi mentünk újra.

Hat nap munka, pár óra otthon. Mert szombaton este későn értünk haza. Nekünk, fiataloknak, vasárnap délelőtt leventébe kellett menni. Este a kilencessel pedig indulni vissza.

Egy párszor ott maradtunk vasárnap. 19—20 éves voltam. A lakóvagonunk nem messze volt a falutól. Bementem szétnézni. A lányok templomba mentek. Maguk kötötte vastag harisnya volt a viselet, a facipőjük — legalábbis úgy éreztem — hívogatóan kopogott. Megszólítottam egyiküket, aki megtetszett. Szóra se érdemesített. Követtem egészen a templomajtóig. Az volt a szokás, hogy lábbelijüket sorban az ajtó előtt hagyták, harisnyában mentek be a hívők. S mert nekem rosszul esett az a visszautasítás, belém bújt a kisördög. Mikor már senkit nem láttam kívül, mert előzőleg jól megnéztem, hol hagyta klumpáját az én „választottam’, odasettenkedtem, s elvéve a ballábast, kicseréltem egy három számmal nagyobb, félretaposott sarkúval. ..

Aztán a következő vasárnap megtanultam, hogy Isten nem ver bottal, hanem csendőrrel. Ugyanis emlékeztetőt kaptam, hogy elfelejtettem a múltkor leventeórára menni.

Néztem és hallgattam Palit. Hangtónusa és ereje arányban áll termetével. Mondandója hiteles. Nyílt tekintete a bizonyíték rá.

Számos kérdésem lett volna. A munkáról. Hiszen ma is dolgoznak (csorvási emberek is) vasútépítésen. Indító okát, nehézségi fokát össze lehetne hasonlítani.

Ez az írás tegye?

ÚJGAZDA LETTEM

Araczki Jánossal terveztem a beszélgetést, a „Hogyan is kezdődött?” — kérdésemre azonban Juliska néni, a felesége kezdi meg a választ. Hogy miért? Az kiderül szavaiból.

— 1944 első feléről kezdem. A föld nélküli nincstelenek életét éltük. A kamrában már szűkösen volt a kenyérnek való. Számoltuk már, mennyi idő van még aratásig. És májusban az uramat elvitték katonának. 28-án vonult be, és rövidesen csak tábori levél volt a kapcsolat vele. Három gyerekkel maradtam a kilátástalanságban. A nagyobb iskolás volt, a középső óvodás, a legkisebb meg mindössze három hónapos. Kétségbe voltam esve, hogy’ megyünk a télnek?

Október 6-án felszabadult a falunk. Korábban papolták a vezetők, hogy ha ,,bejönnek az oroszok", így lesz, meg úgy lesz. Vagyis rémisztgettek bennünket. Ám egészen másképp lett. Az új elöljáróság törődött velünk. Kaptam két zsák búzát, egy kocsiderék fát, sőt még a kecskének is egy kis boglyára való szénát. El se hittem, hogy mindezért nem kell fizetni semmit. Aztán később, már tél volt, megtudtam, hogy földosztás lesz, mi is kapunk 8 holdat.

— Honnan tudta meg Juliska néni, gyűlés volt?

— Már akkor jártunk a pártba. Mindenki arról beszélt. Engem ’45 tavaszán Bella Bálint értesített, menjek és vegyem birtokba a földünket. Vittem magammal a szárvágó kapát Rudolf- majorba. Megkerestem a dűlőt, hancsikot csináltam: ettől eddig a mi földünk lett a gróf tulajdonából. Kicsordult a könyyem. Ez volt az első vetésem. Persze, örömkönnyből öröm termett. Ma is úgy gondolok rá, felemelő érzés volt végignézni azon a nagy darab földön, mert én nagynak láttam. Új gazdák lettünk — így mondták faluszerte. Én persze, csak félgazda. Mert az uram még oda volt, akkor még azt se tudtam, él-e halt-e. Így hát az öröm mellé szegődött a gond is, hogy’ bírok meg én ezzel a földdel?

— És hogy bírt meg vele?

— Nehezen. Iga nem volt. Azt fogadni kellett. De nem pénzért. Igaz, nem is volt, miből lett volna? Majd a termésből, természetben. A másik fizetési forma, hogy egy napi fogatos munkáért 3 nap gyalogmunkát kértek. Anyósom segített ki, ő vigyázott a gyerekekre, én meg dolgoztam. Sokszor nema magaméban, de a magaméért. S az eredmény: négy holdon 32 mázsa búza termett, négy hold kukoricaföldről nyolc kocsiderék csövest hozott a fuvaros, a kilencedik az övé lett, fizetségül.

— Mire volt ez elég?

— Sokfelé ment. Megmunkálásért, adóba, beadásként. Nekünk a fejadag maradt. De azért ez más volt, hisz’ a miénkben termett, nem az uraság mérte. A fejadagról jut eszembe, később — az uram már életjelt adott magáról, sőt leveleztünk is — kevesebbet adtam be másfél mázsával, hogy neki is legyen kenyér. Aztán beadási kötelezettség hiányos teljesítése címén majdnem elvitték .. .

Nagyon vártuk öt haza. Egyszer, vacsora közben azt mondja a kisebbik fiam, tudod, anya, ha most apa megjönne, én nem is ennék, odaadnám neki a részemet, én meg csak nézném. Még most sem tudok elfogultság nélkül rágondolni, ahogy ez a kisgyerek megnyilatkozott.

— És mikor következett be a hazatérés?

— 1948. május 3-án. De az örömünket azt ne kérdezze. Azt nem tudom megfogalmazni. El tudja képzelni, mit jelent az, hogy együtt a család? (Nem mondtam, hogy el. . ., ugyanis Araczki János együtt volt katona édesapámmal, s az egyike volt azoknak, akik hozták a szomorú hírt: ö már soha nem térhet haza.)

A beszélgetésbe bekapcsolódott Jani bácsi is. Ahogy elötolultak gondolatai, meg-megremegett az ajka. Egyszerre jött a sok emlék, szépek is, meg gondokat felidézök is. De azokat rendezni kellett, a nyelv csak egymás után képes kifejezni őket. Szemben ült a feleségével. Tekintetével végigsimogatta arcát, vállát, kezét. Ami hazatérése után következett, együtt csinálták végig.

Szembetegséggel érkeztem haza. Nyolc hétig kórházban ápoltak Hódmezővásárhelyen. Rendbe jöttem.

— 1948 elején vagyunk hát. Mi várt az újgazdára?

— Az öröm kiteljesedése és valóra váltása. Eddig csak tudtam, hogy újgazda vagyok — hiszen a feleségem megírta, milyen változás lett itthon a felszabadulással, és hogy földet kaptunk. De most már gyakorolni kellett, mit jelent újgazdának lenni.

Egy kevés kapálás volt még. Aztán Péter-Pálkor elkezdtünk aratni. Ketten csináltuk az asszonnyal. Se előttem kaszás, se utánam — egykor ugyanis bandában arattunk. Aztán a terület se volt nagy, mint korábban a tábla. Mégis, mintha másképp pendült volna a kaszám. Emlékszem, 7 mázsát adott holdja.

— Ez kevesebb, mint korábban. Mi az oka?

— Gyöngült a föld. Nem kapott trágyát. A fuvaros megmunkálás nem érte el azt a szintet, mint ami az uradalmi gözekés művelés volt. De dolgozni rajta mást jelentett. Apám a szomszédomként kapott 6 holdat, ő volt rajta, hogy építsünk egy kis gunyeszt a mesgyére. Ez olyan 2,5-szer 3 méteres, szalmatetős lett. Csak épp hogy bebújjunk az idő elöl. Csináltam ólat is a jószágnak. A gyerekek kint voltak velem. Játszottak, legeltettek. Én ,,helyből” jártam kapálni, kukoricát törni, meg ami dolog akadt. Nem kellet messze gyalogolni. Legfeljebb az asz- szonynak — mert a főtt ételt a faluból hozta nekünk.

Változott persze a helyzetünk. 1948 tavaszán gépállomás létesült a falunkban. Az őszi szántást már traktor végezte. Nem emlékszem, hogy mennyit kellett fizetni, de tudom, nagyon jólesett, hogy a mi államunk ennyi segítséget megad az újgazdáknak.

— Hogy’ folyt a tervezés a következő gazdasági évre?

— Másképp, mint addig. Mi már a tél folyamán a pártban és az UFOSZ-ban a termelőszövetkezeti termelés megszervezéséről kezdtünk beszélgetni. Az elgondolás az volt, hogy könnyebb lesz közösen. Többet ad tán a föld is, ha jobban megműveljük. Én összeszámoltam, a kiadásaim után nekünk alig maradt valami. Annyi biztos nem, mint amit megkerestem aratóként.

Igaz, nem volt olyan könnyű, mint ezt most kimondom, de megszületett az elhatározás. Mi, párttagok jártunk elöl, és voltak követőink. így aztán 1949-ben megalakítottuk a közöst. A tavaszi munkát már közösen csináltuk. Ezzel mindannyian úgy éreztük, új élet kezdődött. Ezért is neveztük a szövetkezeti csoportunkat ÚJ ÉLET-nek.

— Ez a korszak egy másik írás témája. Köszönöm a beszélgetést.

ÚJ ÉLET

Elgondolkodtató fogalom. Az „élet” a létezés formája. Használatos úgy is: a természet és a társadalom mint az ember környezete, de jelenti azt is, hogy valamely közösségben vagy munkaterületen folyó tevékenység, együttműködés. Az „új” kifejezés. mint az eddigit felváltó másik, az eddig nem ismert fogalom minőségét jelzi.

Új élet kezdődött Csorváson a felszabadulással.

Újgazdák lettek az egykori nincstelenek a felszabadulás után.

Új élet kezdődött az Új Életben.

— Hogyan kezdődött a szervezés az Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezeti Csoport megalakítására? Erről beszélgettünk Maczák Andrással, az egyik alapító taggal.

— Azzal kezdem, hogy én is meg újgazda társaim is tapasztalatot szereztünk a mezőgazdasági munkában. A múltban a végrehajtás oldaláról. Most meg mint földhöz juttatott, már a

gazdálkodás, a tervezés-szervezés oldaláról, és egyben a tennivalók oldaláról. Éreztük, hogy boldogság, meg nehéz is újgazdának lenni. Bár nem volt erősségünk, de tervezni-szervezni is tudtuk volna mi ezt a gazdaságot. Csak nem volt miből. Nem volt igaerő. Az volt a helyzet, hogy az a gazdálkodási forma, a hatékonyság alacsony szintje miatt sem az egyénnek, sem a népgazdaságuk nem volt megfelelő. A fejlődés útját az erők egyesítése jelenthette.

1948 telén a párttaggyűlésen egyre többször esett szó a téesz- szervezésről.

Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy rögtön és mindannyian megértettük, hogy azon nyomban, egyhangúlag támogattuk ennek az elképzelésnek a megvalósítását. Sokat beszélgettem abban az időben Orbán Gyurkával. Én úgy vélekedtem, jó dolog lehet ez a téeszszervezés, de meg kellene erősödnünk még egyenként. Addig ne vágjunk bele. Talán majd jövőre.

Ügy emlékszem, mintha csak ma lenne. Orosházáról jöttünk Gyurkával. Ő szóba hozta a dolgot. A válaszom az volt, amit az imént mondtam. Nagyon rövid idő telt el. Talán csak néhány nap. Hallom, hogy a megyétől jött két elvtárs, tsz-szervezők. Gyűlést hívtak össze a volt Rudolf-majori településen. (Az egykori uradalmi központban működött az iskola, a mi gyerekeink- még oda jártak.)

Elmentem én is.

Igazán meggyőző beszédet tartottak arról, hogy mennyivel eredményesebb a közös munka, mi a belépő joga, milyen kötelezettségei vannak.

Nem szaporítom a szót. Én is feladtam a „várakozzunk még” álláspontomat.

Rövidesen megalakítottuk a csoportot. Új életet kezdünk, Új Élet lett a neve.

— Hányán voltak? És mi az a jog és kötelesség, amit az imént említett?

— Tizenhét család volt az alpitótagság. A földünk összesen 170 holdat tett ki.

— Szép nagy gazdaság.

— Igen, ha egyben van, de ez ahány, annyi felé volt (kivéve egy-két szomszédos újgazdát).

Ami a jogot illette, az volt az első, hogy megválaszthattuk az elnököt. Meg is tettük — Orbán György személyében.

A kötelezettség azt tartalmazta, hogy a belépő nemcsak a földjét, hanem egyebet is hoz a közösbe. Elsőnek vettük a vetőmagot. Megterveztük, miből, mennyit vetünk — a búza persze már a földben volt — és arányosan elosztottuk. Számba vettük az igaeröt is. Lovat, kocsit, szerszámot — akinek volt, hozta. Persze, mindössze 5—6 lovunk lett. Aki két tehenet tartott, az egyiket beadta a közösbe. Én egy üszővel, egy tehénnel meg egy anyakocával gyarapitottam a közös vagyonúnkat.

Később, állami támogatásként kaptunk 10 tehenet, 4 lovat és 20 anyakocát.

Menet közben kialakult közöttünk a munkamegosztás. Lett fogatos, állatgondozó. A legnehezebb volt az éjjeliőr posztra embert találni. Fiatal, munkabíró emberek voltunk, nem tartottuk ezt magunknak valónak. A csattanó az, hogy „demokratikusan” engem választottak. Én ugyanis vadász voltam, puskám is volt. Így lettem én életem delén éjjeliőr. Jó pár hónap telt el, amikor Mesziár András bácsi belépett a csoportba (ha jól emlékszem, 72 éves volt), és ő átvállalta e fontos megbízatásomat.

— Meglátszott az eredménye a közös munkának?

— Azt sem mondom, hogy mindjárt az első évben. De a későbbiekben a területegyesítés, tagosításnak mondtuk akkor, elősegítette a feltételek javulását. A belépő családok száma mintegy háromszorosára nőtt, s persze, gyarapodott a terület is. Állami tartalékföldből is kaptunk. Felfejlődött az állatállomány is, újként a baromfitenyésztés, birkatartás.

— Hogy fizetett a közös gazdálkodás a tsz-tagnak?

— Munkája szerint. Szigorúan — és egyetértéssel — vettük számba a munkaegységet. Véleménykülönbség adódott (ezt tisztáztuk), de ellenvetés, kifejezett ellenzés nem. Nincs szándékomban pirosra festeni, ami csak rózsaszínű volt. Téeszünkben tükröződött mind az a gond és gazdasági nehézség, ami az ötvenes évek mezőgazdaságát és az egész országot nyomta. Nem tudok számszerű eredményt mondani, de határozottan állíthatom, hogy a terméseredményekhez mérten a tagok többet vihettek haza, mint ami egyéni gazda korukban jutott a családjuknak.

Én közben megtisztelő, felelősségteljes feladatot kaptam. Tanácselnök lettem a falunkban. Így aztán „felülről” is, meg „belülről” is részt vettem a további szervezőmunkában.

— Mi volt ez?

— A fejlődés igénye új feladatokat adott. Elkezdődött a falunkban is a termelőszövetkezetek erősítése. Ennek egyik formája az egyesítés volt. Nálunk négy téesz működött. Ebből előbb

kettő lett, majd a 70-es évekre — lépést tartva az országos helyzettel — ez a két téesz is egyesült. Megvalósult az egy falu — egy tsz elv. Csorvás (is) termelőszövetkezeti község lett. Létrejöttek a nagyüzemi gazdálkodás kibontakozott feltételei. És hogy a téeszünk jól él vele, s jól érzik magukat a téesztagok, annak számtalan jele van. Kibírják a megyei, de az országos összehasonlítást is. De ezek ténybeli felsorolást igényelnek, ez nem visszaemlékezés! téma.

— Hát akkor mivel zárjuk ezt a beszélgetést?

— Talán azzal, hogy lerögzítjük: jól választottuk az új életet akkor, 1948-ban az Új Élettel.

És most is lehet újat keresni, találni a mai téesz-tagoknak, a mi fiainknak is. Az újaknak az útját mi akkor mennyiségi növekedéssel „köveztük” ki. Az ő mostani „kövük” ehhez a termelékenység, hatékonyság. Meg szív, lelkesedés, odaadás. Mint amilyen nekünk volt akkor.

Hadd kívánjak nekik ehhez az új út „kövezéshez” szorgalmat, egészséget. És akkor az úton az egykori alapítók, a mai nyugdíjasok is jól járnak.

GÉPÁLLOMÁSIAK

A címszónál felütöm az Új Magyar Lexikont: „Gépállomás, gép traktorállomás: mezőgazdasági gépeket üzemeltető állami vállalat; nálunk önálló jogi személy, gépeivel díjfizetés ellenében szerződés alapján elsősorban mezőgazdasági szövetkezeteknek, de egyéni gazdák részére is végez munkát... szervezésüket 1948-ban kezdték meg ... Fő feladatuk, hogy jó minőségben és olcsón végezzék el a termelőszövetkezetekben jelentkező munkát, ugyanakkor nyújtsanak műszaki segítséget az egyéni gazdaságoknak is.”

Megnéztem a közölt adatfelsorolást is, amely szerint „1948-ban Magyarországon 110 gépállomás működött. Állótraktorral együtt 3897 db géppel.”

Ez országos adat csorvási helyzetképéről beszélgetek Simon Istvánnal, Szabó Mihállyal és Szekér Józseffel, akik dolgozóik voltak az üzemnek.

— Ebből a 110 gépállomásból egy Csorváson alakult 1948ban. Hogyan tudták meg ezt a helybéli lakosok, és. hogyan fogadták a hírt?

S. I.: Egy kicsivel élőbbről kezdem, ugyanis az én találkozásom a traktorral korábban kezdődött. 1947-ben nősültem. Apósomnak volt egy Hofferja. Mint családtag, én lettem a vezető. Bérmunkát vállaltunk egyéni gazdáknak. Eközben hallottam én a várható telepítést. Láttam az építkezést is az egykori Reck-tanyán. 1948 tavaszán létesült itthon a gépállomás.

Aztán 1950 telén — nyilván a várható fejlesztésre készülve — három hónapos traktorvezető-képző tanfolyamra toboroztak résztvevőket. Jelentkeztem én is. Mondom, hogy én vezettem, de úgy gondoltam, hasznos lesz, ha többet tudok. Eredményesen végeztem. Alig száradt meg a tinta a tanfolyam-bizonyítványomon, megkérdezték, nem volna-e kedvem ahhoz, hogy gépállomási dolgozó legyek. Igent mondtam.

Sz. M.: Én a Brucellán dolgoztam abban az időben. Ott nem tanfolyami képzésben, hanem egyénileg tanultam meg a traktorkezelést. Traktoros beosztásban dolgoztam. 1952-ben kerültem át — kérésemre — gépállomásra.

A gépállomás létesítésének híre — mint partnereim elmondták — gyorsan járt. Az újgazdák lelkesedéssel fogadták, de voltak ellenzői is — főleg az igával rendelkezők körében. Hírhedt kifogás volt az ellenagitációban, hogy „a traktor nem trágyázik a barázdába”. A fejlődés, a végzett munka azonban mindenkivel megláttatta, mi az igazság. Az ellenzők tehát kudarcot vallottak.

— Milyen szervezetet találtak belépésükkor? Milyen rendszerben dolgozott a gépállomás?

S. I.: Brigádokba voltunk osztva. Nem emlékszem pontosan, hány brigád volt. Azt tudom, egy brigád állományába 8—10 erőgép tartozott. erületileg a gépállomáshoz tartozott Gerendás és Telekgerendás is.

Az esztendőt az évszakoknak megfelelően kampányokra osztották. Egy-egy kampány kezdetén, végén termelési értekezlet volt. A vezetés ilyenkor értékelte a munkánkat és megbeszéltük a következő időszak fő feladatait: tavasszal a vetés és kiegészítő munkák, nyáron a cséplés, ősszel a vetés, mélyszántás, télen a javítás volt a fő téma.

Sz. M.: A gépállomásunk segítette a téeszeket, de dolgozott az egyéni gazdáknak is. Ez elvi kérdés volt — no, meg a mai egyéni gazda a holnapi tsz-tag, így számoltuk. Pista például, pontosabban a brigád, amelyikben dolgozott, eleve tsz-be volt beosztva. Ez azt jelentette, hogy a termelési értekezlet után oda vonultak és 3 hónapig nem is láttuk. Neki a téesz adta a feladatot.

Én egyéni parasztoknak dolgoztam. Ez abból állt, hogy jártam a dűlőt, szerveztem (vagy engem kerestek meg és hívtak), szántottam és a díjat is beszedtem, elkönyveltem, befizettem. Szóval a magam ügyintézője is voltam.

— Milyen munkarendben dolgoztak? Jóska, te olyan csendben vagy, hadd kérdezzelek erről téged.

Sz. J.: Nem szóltam, hiszen én fiatalabb vagyok a szakiknál. Ők felnőtt emberként álltak munkába. Én ’54-ben kerültem oda. Akkor szereltem le. November 4-én jelentkeztem felvételre. Másnap már ülhettem is egy Hoffer G—35-ösre, és irány a telekgerendási határ. Emlékszem, perjeföldet törtünk. A gépre két ember volt beosztva: vezető és segéd vezető. 12 órát tartott egy műszak — a gép ment éjjel, nappal.

Anyáméktól hallottam egy nótát: ... kemény a föld, a gőzeke se járja — így van egy sora. Hát a mi ekevasunk se akarta járni. A segédvezetőm két hétig volt velem — otthagyott. Lehet, hogy a seregben én megedződtem?

— Milyen a traktorosmunka?

— Egyhangúság jellemzi. A fizikai erő sem lényegtelen, de talán lelkierő több kell hozzá. Az ember csak vezet, nincs kihez szóljon. Legfeljebb egy madár rebben fel a barázdából. Különösen éjszaka unalmas. Legjobban azt szerettem, ha többen szántottunk együtt. Akkor az ember versenyez egy kicsit. A minőségre persze, ügyelni kell. Ellenőrzött a tulajdonos, a brigád vezető, meg a saját lelkiismeretünk. Nem tudok róla, hogy ross munkáért kellett volna megválni valakitől.

— Anyagilag megérte traktorosnak lenni?

— Jó pénz volt a borítékban, de meg kell hagyni, nem adták ingyen. Ha valaki elment, az nem a kevés kereset miatt tette.

— Csökkent, stabil maradt vagy nőtt a gépállomány az idő múltával?

S. L: Feltétlenül fejlődött. Sőt a gyarapodás minőségi fejlődéssel volt azonos. Úgy tudom, a megalakulás zömmel az uradalmaktól maradt erőgépekkel, munkagépekkel ment végbe. A termelés beindulásával, fellendülésével gyári új gépeket kaptunk, s ezek műszakilag fejlettebbek voltak annál, amit kezeltünk.

Sz. M.: Nyugodtan állíthatom, hogy mintegy tíz év leforgása alatt a gépesítés foka színvonalasabbá vált, mint az egykori uradalomban volt.

Megmutatta előnyét a szocialista nagyüzemi rendszer. Az én reszortom, az egyéni gazdák földjének megmunkálása fokozatosan csökkenni kezdett.

— Valami sztori történik a traktorossal?

Partnereim összenéztek. Végül is Szekér József szólalt meg.

— Velem nem történt különös. Merthogy már az sem volt különös, ha a traktorülésről mentünk szilveszterezni. Sok volt a munka. Azért az ’58-as szilveszter mégiscsak különleges volt. A kétegyházi gépészképző szakiskolán voltam akkor.

— Mi ebben a sztori?

— Hogy egyben megszűnt a beosztásom a csorvási gépállomáson. Benne van a személyi igazolványomban.

— ?

— A csorvási gépállomás betöltötte hivatását. 1959. január 1-jétől orosházi gépállomás elnevezéssel működött.

Az országos statisztika szerint ez időben 250 gép és traktorállomás volt. Erőgépeinek száma: szántó traktor 12 083, univerzáltraktor 3221, a traktorállomány 15 LE-s traktoregységben kifejezve 15 559 darab.

EGYIDŐS A SZABADSÁGGAL

Hetek óta vibrált a levegőben, hogy valami rendkívüli fog történni. Valakik féltek, valakik meggyőződötten pozitív változást vártak. Mások, a többség, múltba néző és jövőbe látó gondolatok bizonyossága nélkül — persze azért nem reményvesztetten — tette a mindennapi dolgát. A nap úgy kelt fel, mint máskor. Ám déli fénye már nem azt a kort ragyogta be, amit reggel.

1944 októberét írtuk.

Csorvás népére ráköszöntött a szabadság.

Egy háznál új családtagot vártak. Fiú lett az újszülött. A leánytestvér immár nővérré lett. Ezentúl ketten osztozkodnak majd a kenyéren, játékon.

Milyen sorsra született a kis jövevény?

Szemben ülök Murvai Jánossal, aki 1944. október 15-én látta meg a napvilágot. Egyidős a szabadsággal.

Kérem, beszéljen az életéről.

Egyszerű szavaiból egyszerű munkásélet mindennapjainak filmkockái látszanak leperegni. Belőle kitetszik az ember megelégedettsége.

— Gyermekkoromról anyám elbeszéléséből vannak emlékeim.

Tőle tudom, hogy apám hadifogságban volt. Szüleim a felszabadulás után földet kaptak. Nagyapám segítségével kis tanyát építettek rá. Ott laktunk. Anyám esténként édesapámról beszélt, meg a rossz emberről, aki szakállas, és nekem, kisfiúnak akkor sem szabad elmenni vele, ha cukrot ígér.

Hároméves lehettem. A tanyaudvaron játszottam a kutyámmal, amikor egy szakállas ember jött. Féltem, s kiáltottam anyámnak. Ő jött is mindjárt, de én a „rosszember” elől elfutottam. A szomszédból szedtek elő. A bácsi, akit én nem ismertem, akit „rosszembernek” néztem, az édesapám volt.

Elemi iskolás koromtól már személyes emlékeim vannak. (Akkorra öcsikém született, hárman lettünk testvérek.) A volt Rudolf-majori iskolába jártam. Ez osztatlan iskola volt, alsó és felső tagozatosok együtt jártunk. Földi Kati néni és Szendrey Nándor tanító bácsi vesződött velünk. Úgy mondom, vesződött, mert emlékezetem szerint sem jó tanulók, sem jó viselkedésűek nem voltunk. Közepesen vagy valamivel az alatt végeztem el az általánost.

Akkorra már bejöttünk lakni a faluba. Tizenötödik éves voltam. A „hogyan tovább”-ot én döntöttem el. Hallom én mostanában, ha megkérdeznek valakit, mikor határoztad el, hogy . . . leszel, azt mondja: én már hároméves (vagy mondjuk nyolcéves) koromban akartam lenni. Nem mondok én erre semmit. Én ennyi idős voltam, és Gerendásra mentem dolgozni az állami gazdaságba, örültem, mert fiatalom jól kerestem. És emberszámba vettek.

Nem mondom, később már lett volna vágyam. Akkoriban épült Orosházán az üveggyár. Toboroztak is leendő munkásokat. Tetszett volna a dolog, de ...

Édesapám beteg lett. A szabályok meg a becsület is úgy kívánta, hogy a téeszben — ahová a földjével belépett — egy valaki dolgozzék. Az én lettem a családból.

Jól kerestem. Elértem már a férfikor küszöbét, csak át kellett lépni rajta. Ám ezt nem egyedül tettem. 1965-ben megnősültem. Egy év múlva fiunk született, ő is János.

Igyekeztem becsülettel helytállni. Gondolom, a vezetőség is így látta és elismerte, mert 1969-ben háromhónapos fejőgépkezelői tanfolyamra küldött. Megtanultuk a bevezetésre kerülő technika csínját-bínját.

Ügy éreztem, nőtt a becsületem. És a munkaegységem is gyarapodott. Mennyiségben is, meg értékben is.

1986 elején bizonyos átszervezés következett be. Kevesebb emberre volt szükség az állattenyésztésben . . . Nem becsülöm le a paraszti munkát, hiszen 15 éves korom óta azt csináltam, de akkor újra előjött gondolatomban az üveggyár.

Szándékomban állt menni, és úgy adódott, hogy hívtak is. A vezetőség nem gördített akadályt.

Így hát 1986 május óta üveggyári munkás vagyok, a húzóüzemben gépkezelő. Persze, még csak tanulok, tanulva dolgozok. De szerénytelenség vádja ne illessen, jó munkáért már kaptam prémiumot.

Tudom, megkérdezi, hogyan vélekedek a sorsomról, meg vagyok-e elégedve?

A fiam felnőtt, szakmája, tisztes munkahelye van. Apám — családunk örömére — még él. Korábban is meg mostanában is el-elbeszélgetünk erről. Apám cseléd volt az uradalomban. Ha abba a korba szülétek bele, magam is mire vihettem volna? Tudom, ez az én személyemre nézve véletlen, hogy milyen társadalmi rendszerbe születtem. De szerencsésnek tartom magam. Falunk a szemem előtt bővült, gazdagodott. És vele lakóinak az élete, benne az enyém — ha nem gondok nélkül is — fejlődött.

Munkáséletem nagyobbik részét már letöltöttem. Már kevesebb van hátra a nyugdíjig, mint ami eddig eltelt. Meggyőződéssel mondom, össze tudom vetni apám sorsát az enyémmel. De én a sajátomat már nem a múlt rendszerhez hasonlítom. Kibírja az a próbát önmaga korábbi éveihez viszonyítva is.

Elégedett ember vagyok. S tudom, minek köszönhetem sorsomat.

Minden erőmmel azon leszek, hogy családunk segítse a fiamat, ő meg vigye többre még nálam is. Megvan rá minden lehetősége.

Bevallom, a találkozásra készülve kigondoltam néhány kérdést, amit felteszek. Figyelmesen hallgattam partnerem minden szavát. Nem tartottam szükségesnek belekérdezni mondataiba, így aztán jó kívánságomat előre bocsátva csak az utolsót mondtam:

— Ha majd nyugdíjas lesz, eljöhetek-e megkérdezni, hogy él, aki egyidős a szabadsággal?

Mosolyogva azzal nyújtott kezet, érjük meg, egészségben.

AKINEK MEGADATOTT,

HOGY A LEGTÖBBRE EMLÉKEZZÉK

Szász Gábornéhoz köszöntöttem be. Nem volt nehéz odatalálnom, hiszen ő családunk régi ismerőse. A mi (volt) házunktól csak egy fél utca hozzá az út.

Szíves szóval üdvözölt. — Beszélgetni jöttem egy kicsit — mondom neki. Észrevettem, hogy kissé elkomorodik.

— Nem érek rá, fiam — adja a választ. Tudod, egy pesti újságírót várok. Én vagyok Csorvás legidősebb lakosa, ezért akar velem találkozni.

— Erzsi néni, én vagyok az az újságíró.

— Nahát! Mindjárt nyomok egy barackot a fejedre, hogy nem így kezdted! Vagy az érdemli, aki nem mondta, hogy téged várjalak?

A „barack” elmaradt. És mi igen jól elbeszélgettünk.

Erzsi néni láthatóan jó egészségnek örvend. Elmondta, már nyolc éve annak, hogy orvoshoz kellett mennie.

Megkérdeztem, mivel telik el egy napja? Példának az előzőeket vettük.

— Nem kelek korán. Elkészítem, s elfogyasztom a reggelimet. A kertben dolgozom délig. Most például diót szedtem össze. Ebéd után a virághagymákat tettem el jövőre. Voltam kint a piacon is, megérdeklődtem, mennyiért veszik a diót. Majd megtöröm. Tisztítva többet kapok érte. Korán szoktam lefeküdni. Azért estefelé már elfáradok.

A nők kora — ugye — „titok”. De ha már Erzsi néni a falu legidősebb lakója, mégiscsak meg kell tudakolni, mikor született. Gondoltam egyet, s megkérdeztem a személyi számát, íme- 2 91 07 12 0658.

— Szép hosszú időt ért meg Erzsi néni.

— Bizony, fiam, én már sok rendszert megértem. Ilyet nem sok ember mondhat el magáról. De nem vagyok öreg. Csak többre emlékszem. Iskolába jártam már, amikor még nem írtunk kilencszázat. Már tudtam olvasni, kalendáriumban Ferenc József képe volt. Igen, ez az Osztrák—Magyar Monarchia. — Ki volt utána? Mondom neki, hogy a Károlyi kormány. A magyar polgári köztársaság. — És volt a kommün. Kár, hogy csak rövid ideig. Aztán a vitézek voltak meg a grófok. Az hosszú volt, szegények voltunk. (Az a hű, ha leírom, hogy ő a vitézi címet kapott, rendszerhez hű birtokosokra gondolt, én címadományozójukat is megemlítem: vitéz Nagybányai Horthy Miklós, hiszen Erzsi néni a nevével fémjelzett kizsákmányoló rendszerre utalt.) — Aztán jött ez a nekünk való világ — foglalta össze korát, meg a társadalmi változásokat.

Az emlékei felől érdeklődtem. Aztán ..alkudoznom" kellett, hogy csak egyet-kettőt mondjon, mert végül nem tudok választani.

— Én az életemben végig kísértem ennek a falunak a növekedését. Mikor mi esküdtünk (megnéztem, a dátum: 1909. január 5.), még az öregfalu is foghíjas volt. Most meg az én lábaim már nem bírnák körbejárni területét. Kis falu tanyáján születtem, most meg nagyközségben lakom. Jól mondom? Emlékszem, a háború alatt mi, asszonyok zsákoltunk csépléskor. Igaz, nem erőfitogtatásból, hanem az embereket elvitték az olasz frontra, meg Galíciába. Ez a másik háború is falta az embereket. Számoltan én ezt itt, a mi utcánkban is. Nem szeretem a háborút.

— Erzsi néni. Ez a beszélgetésünk a Csorvás történetéről szóló kiadványba kerül. Mit mond a helybéli fiataloknak? Majd olvasni fogják.

— Azt. hogy éljenek egészségesen. Gyarapítsák a falunk lakosságát. És kívánom, hogy béke legyen, hogy nagy kort érhessenek meg. Olyan jó dolog hosszú időre visszaemlékezni.

Én meg szívből megköszönöm, hogy részese lehettem ennek a találkozásnak falunk legidősebb lakójával.